A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 4. szám
QZSVALD ARIAO dalakban felfedezett barlanglakások, valamint a község határában talált pogánykori temető is. A századforduló táján a faluban 500 evangélikus vaflású lakos élt. Itt 1914- ben gyűjtött Bartók, általában idősebb énekesektől, mint Maróton. A szlovák gyűjtemény kilenc lissói énekestől mintegy hatvan dalt tartalmaz. Legtöbbet a huszonnyolc éves Zuzana Vicianová énekelt: tizenkettőt egyedül, harminchármat pedig Anna Pivarčovával közösen. A régi énekesek közül már senki sem él. Egyházmaróti gyűjtésünk során találkoztunk viszont Zuzana Balogovával (szül. Vicianová), a legtermékenyebb lissói énekes lányával. Lissóról Marótra jött férjhez, ma 61 éves. Édesanyja emlékeit ö így idézte: „Az anyám emlegette, mikor még lány voltam, hogy jött az a Bartók a szenyior úrhoz. A szenyior mondta anyámnak, hogy gyorsan gyere Zuzka, jössz hozzánk. Minek hív engem szenyior úr? — kérdezte anyám. — Csak gyere hozzánk, fogsz énekelni! (...) A plébánián énekeltek. Anyám emlegette, hogy olyan nagy tölcsér volt ott. Ő nagyon szégyenkezett, mert olyan pikánsak is voltak a dalban. A szenyior úr meg biztatta, hogy csak nyugodtan mondja." Zuzana Balogová szinte minden dalt elénekelt, melyet annak idején anyjától Bartók lejegyzett. Az ö előadása, illetve előadott dalai azonban már lényegesen különböztek az anyjáétól. Éneklése nem tükrözte a dallamok ösrégiségét és népiességét; helyenként a nóta és a sláger hatása érződött előadásán. Természetesen akadt példa az ellenkezőjére is, arra, amikor a régi nóta elevenül él ma is tovább. Bartók 1914-es egyházmaróti gyűjtéséből a pozsonyi szlovák kiadvány további hatvan dalt tartalmaz. A tizennégy énekes közt már újabbak nevével is találkozhatunk, mint például Anna Pekárováéval, Zuza Hajnalováéval, Mária Öásárováéval stb. Ma már közülük csak a 84 éves Mária Čásárová él. Tizenötéves korában a „Keď som išou okolo vás" kezdetű dalt énekelte Bartóknak. Nála 1981. okt. 17-én jártam. A régi énekre már nem emlékezett, de elmondta, hogy Bobál szenyior úr 1905-ben jött a faluba, és nagyon rendes, pedáns ember volt. Bartókért ő maga ment kocsival a közeli szalatnyai vasútállomásra. Ő 1914-ben a plébánián énekelt, ahol többen is voltak. Emlékeit így idézte fel: „Bartók becsületes ember volt. Gyenge alkatú volt. Tudott szlovákul is. Rendesen beszélt velünk szlovákul, mert akkor nem mindenki tudott magyarul, csak akit taníttattak. Egyenként énekeltünk neki. Talán kétszer is ..." Az egyházmaróti plébánia könyvtárában megtalálható a Slovenské ľudové piesne c. kiadvány is. Az albumok több korabeli képet őriznek a plébániáról. Bobál lelkészről. Sőt őrzik itt Bobál Ľudoví Básnici (Moravská Dolina) c. kézirattöredékét is. Ebben olvashatjuk az alábbiakat: „A mi vidékünkön még a háború előtt gyűjtött népdalokat az ismert kutató, Bartók Béla Budapestről. Ő mint magyar, nagyon örült a gazdag kincsnek, melyet ezen a vidéken talált. Szerettük volna ezt még kiegészíteni, de a háború alatti időkben az emberek nem akartak énekelni." A Slovenské ľudové piesne II. kötetében találunk még lejegyzett dalokat Berencsfaluból (Prenčoc) és Bakabányáról (Pukanec) is. Az előbbi faluból tizenhármat, az utóbbiból hatot őríz a kötet. Hogy itt pontosan mikor, milyen körülmények között gyűjtött Bartók, arról nincs tudomásunk. Mindenképp megérné ezt is felkutatni. S természetesen az eddig érintett gyűjtöutak is alaposabb vizsgálódást, behatóbb elemzést érdemelnének az iméntinél. CSÁKY KÁROLY (Fotó: Móser) Az ötvenes évek közepén, amikor költészetünk az országépítő igyekezetét tükrözte, s a meghitt érzések kidalolása háttérbe szorult a kollektív akarat mellett, szinte üdítőn hatott Ozsvald Árpád első önálló verseskötetének címe: „Tavasz lesz újra, kedves". Végső soron ö is a szabadságot s az élet új lehetőségeit köszöntötte, de más volt a kezdő hangütése: „Tavasz lesz újra, kedves. / Már olvad a hó a berek alján, / s mint csintalan, fürge, fiatal lány / szalad zöld füzesek közt a folyó. / hogy megpihenjen a Duna karján. / Tavasz lesz újra, kedves. / Völgyek fölött gőzölög a pára, / félszerben csillogó eke várja, / hogy élesre köszörült vasfogát / a föld kipihent húsába vágja ..." Sok fülnek talán disszonánsán hangzott ez a harmatosán kibuggyanó dal, hiszen a gyárakban és a szántóföldeken egyre harsányabban zakatoltak a gépek, s félő volt, hogy ebben a nagy hangzavarban elvész az egyéni hang. Ozsvald azonban nem törődött az aggályoskodókkal. Azt írta, azt adta tovább, amit magával hozott szülőföldjéről: a keresetlen, egyszerű és tiszta hangot, amely magatartásforma is volt azokban az időkben. Ha végigaraszoljuk első kötetének tartalomjegyzékét, látjuk, hogy Luca napi emlékéről, az utcakövezökről, az esti fejésről, a menyecsketánctól, a durcás, csitri lányokról, az ördögszekérröl ír többek között, és még májusi versében sem lobognak fennen a zászlók, nem nyúl a divatos téma után. hanem visszatekint a falujára, a májusi földekre gondol: „Májusban már az őszi búza / hajlékony derekát kihúzza, / mint suttyó legény első bálon, / ha szemrevaló lánnyal táncol..Egészséges, földszagú életszemléletet hozott magával. Bár a költő a fővárosba került, tápláló gyökere továbbra is a falu volt, s ha jól meggondoljuk, máig is ez hatott legintenzívebben gondolkodásában. Nemcsak a spontán beidegződés, a megélt élet nosztalgiája játszott szerepet világlátásának alakulásában. Tudatosan is vállalta szerepét, s ezt sok versében hangsúlyozza. Első verseskötetének bevezető verse is ezt a fogadalmát jelzi: „Ti tanítottatok dalra engem, / gyöngyszemü marokszedő lányok, / nyári este, ha az alkonyat / lepihent már a fák alatt / s álmos fejüket a virágok / lehajtották az árokparton . .. / Azt a nótát még ma sem felejtem, / ti tanítottatok arra engem .. Fábry Zoltán annak idején dicsérte is. féltette is az egyszerűségét ars poeticává emelő Ozsvaldot: „Egyszerűségét külön is kihangsúlyozza: »csak egyszerű szavakkal beszélek, ahogy beszélgetnek a parasztok, ha a földekről hazatérnek« — pedig erre semmi szüksége nincsen, mert egész költészete önmagáért, egyszerűségről beszél... Egyszerűsége ma még magával ragadó, de épp itt fenyeget a veszély: az egyhúrúság és modorosság ..." Szerencsére Fábry veszélyérzete nem igazolódott, Ozsvald Árpád kinőtte az egyszerűség darócruháját anélkül, hogy törés állt volna be költészetében. Jó ösztöne hamar megtalálta a helyes irányt, a továbblépés lehetőségét. Új költészetében a görög-római mondavilágba nyúl vissza példáért, példázatért, de olyanformán, hogy e példázatokban könnyű felismerni a jelent, az emberiséget, sorsunkat, nemzetünket, nemzetiségünket. Lírája nem fakult meg az idő múlásával, sőt patinás fényt kapott, s végérvényesen megtalálta helyét a hazai magyar irodalomban. Egyedi lett. megmásíthatatlan. Pályája parabolikusán rajzolta meg azt a vonalat, amelynek fókuszában maga a ötvenéves költő áll. Néhány évvel ezelőtt, egy interjú alkalmával mondta a költő: „Tízéves korom óta írok verseket. A csurgói gimnáziumban szoktam rá a versek és az egész irodalom ízére. Bár sokat voltam egyedül, soha nem unatkoztam, mert a természet ezerszínű és ezerarcú világa mindig felkeltette az érdeklődésemet. Szülőföldemet és a Garam-menti tájat, — ha elkerültem is onnan — mindig magam előtt látom. Ez adta az első élményeket a versíráshoz is..." Válogatott verseinek kötetében, a tavaly megjelent „Oszlopfő"-ben van egy vers, a „Tékozló fiú", amelynek alanya maga a költő. Csupa vád, panasz, szorongás ez a vers, az elhagyott szülőföld siratása, amely egyedüli megtartó erő a világ hivságai közepette. A pálya vonala tehát visszakanyarodott és abban az irányban halad tovább, ahonnan indult. A lényeg maradt, csak a szellemi és lírai minőség ért el magasabb fokot: „Én, ki itt maradtam, nem kérve soha jussom, / e röghöz szorított hűség és alázat, / délibábországot soha nem kerestem, / nem szegtem meg rendjét az apai háznak, borral és zenével sose ünnepeltek ..." A szülőtájhoz való ragaszkodást fejezi ki „Glóbus" című versében is: „Tenyeremben a Föld, / ujjaimban érzem/ a kontinensek lüktetését... / Ily közel és mégis olyan távol / szülőföldem érzem, / de nem találom / — pont nélkül lebeg a végtelenben." Ozsvald Árpád 1932-ben született Nemesorosziban, itt végezte alsóbbfokú iskoláit. majd 1942-ben a csurgói gimnáziumba került, ahol egykor Csokonai Vitéz Mihály tanároskodott. Itt érettségizett s utána a Soproni Erdészeti Főiskolára iratkozott be. Érettségi után hazatért szülőföldjére vakációzni. De a politikai helyzet alakulása folytán Magyarországra már nem mehetett vissza, a soproni főiskolából tehát nem lett semmi. 1950-ben, a hazai magyar iskolák megszervezése után ö is a nemzet, illetve a nemzetiség napszámosa lett, beállt tanítónak. Előbb szülőfalujában, később Nyirágón tanított Lovicsek Bélával, Néhány hónap múlva már Fegyvemeken oktat igazgatótanítóként. 1952-ben került a fővárosba, munkatársa lesz a CSEMADOK Központi Bizottságának. Itt dolgozott 1953-ig, közben végezte a pedagógiai főiskola magyar szakát. Ez idő tájt szerkesztői munkát is vállal a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónál. Később lektorként dolgozik a Szabad Földművesnél. Innen kerül át 1956-ban a meginduló A Hét-hez s végérvényesen megállapodik. Ma főszerkesztő-helyettesi minőségben dolgozik a lapnál. Ozsvald Árpádnak eddig nyolc verseskötete és egy ifjúsági regénye jelent meg. Több antológiában szerepelt, s a versíráson kívül műfordítóként is nyilván tartja az irodalmi köztudat. Verseit kedveli az olvasóközönség, nevét Magyarországon is jól ismerik. Röviden ennyi lenne a költő életrajza, aki most ünnepli születésének ötvenedik évfordulóját. A száraz adatok azonban keveset fednek fel a költőből. Nem érzékeltetik a lelkesedő, szorongó, reménykedő és számyaszegett embert, az idő hálójában vergődő lelket, aki annyi szállal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, s mindahhoz, ami humánus, mindahhoz, ami többet jelent a magunk kis önzéseinél. Elhessentve a múltakat belepő nyirkos ködöt, egy pillanatra mintha látnám azt a régi harminc év előtti ifjú költőt, a barátot és kenyerestársat. Látom mosolyogni, látom eltűnődni borospohara fölött, elém villan a kép, ahogy ballag a város macskakövein, fel-felnézve a szürkülő égre, látom egy téli estén, ahogy bekopogtat hozzánk katonaruhában, váll-lapján a hópelyhek ezüst csillagaival. Ballag a költő, megy, megy a sorsadta úton. Körötte elmaradnak a fák, a selymes füvek, elmaradnak az ifjúság virágos partjai. Észre sem veszi, hogy lassan megbámulnák a fák levelei, s elszáradnak a füvek az ösvény két oldalán. S most egyszerre megtorpan egy pillanatra, hallja az idő suhogó szárnyait, felvillan a lélekben annyi kedves emlék, de a napsütötte mezők mögött felrémlik az árnyék is. háborúk, borzalmak, fölperzselt földek. Tavaszi mezőkről indult, daloló kedvvel, forró szívvel s elért az őszbe, amely érzi még a színek pompáját, de már egyre fanyarabb illatot áraszt, egyre hűvösebb szelekkel üzen. A költő felért a dombra, visszatekint, elméláz. Mi, barátok, ismerősök, olvasók mosolyogva integetünk felé. Ő visszaint, örül. hogy nincs egyedül, hogy érzi, érezheti barátai kezének melegét, akik születésnapjához gratulálnak. De amikor egyedül marad, mikor az éjszaka sötétje körülfogja, felszakadoznak gondolatai. Ilyenkor mintha testámentumát írná, azt az emberi-költői üzenetet, amelyet egyszer mindnyájan megírunk: Éjjeli ködökben dermedt derékkal mocorgok, hogy őrizzem a mesék örökké kialudni készülő tüzét, sziszifuszi módon hordom az ágakat, tuskókat feszítek, ölfákat dobálok a mindig éhes, nyöszörgő lángnyelvek közé. Már lanyhul a kedvem, nem vidít fel a tűz lobogása, egyre messzebb bolyongok éjszaka el, s egyszer majd átvisz az öreg révész a tajtékzó világvég-tengereken. A hamvadó tűz parazsát itt hagyom, keljetek, hétalvók, szítsátok tovább! DÉNES GYÖRGY 15
