A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 4. szám

Varjú a kis ház felé pillantott.

■ — Nini: egy csaj — mondta csodálkozva. — Jó csaj.

Hababak is leadta a szavazatát.

— O-oltári jó spi-spinkó — mondta, és Álom Tivadarnak riadtan megremegett a szíve.

— Kuss! — mondta Daniló. — Ismerem a hölgyet. Ez egy nagyon kedves, barátságos nagysága.

Fenyő is odanézett, és Álom Tivadar megdöbbenve látta, hogy Fenyő lustán a magas ba emeli a kezét és hanyagul üdvözletét int az új lakónak.

— Én is ismerem — mondta Fenyő, és csúnyán elvigyorodott. — Ne bámulj, öcsi — rikkantott aztán Tivadarra —, ez a csaj nem neked rezegteti. Sovány ahhoz a te lyukas zsebed!

Álom öcsi úgy érezte, mintha kést forgatnának a bordái között.

— Ez csak városi urakat fogad — magyarázta Fenyő unottan. — Okos ribi.

— Az urak nem szívesen járnak nyilvános kupiba — dúnnyögte Varjú. — Rühellik.

— Mi-miért? — kérdezte Flababak csodálkozva.

— Nem tudom, hogy miért, de rühellik. Ez már így van. Ez mégis más — intett a kis kék ház felé. — Privát kégli. Vadszölő a házfalon, mi? — kacsintott Fenyő felé. — Okos csaj. Nem marad itt soká.

— Fix, hogy nem — mondta Fenyő nyomatékosan. — Mi, Daniló?

— Zicsi, hogy nem — erősítette meg Daniló méltóságteljesen. — Nagyon finom nagysága. Valériának hívják. Nagyon ügyes hölgy. Nem csodálkoznék, ha valamelyik városi úr rövidesen kiemeli innen.

Álom Tivadar dermedten hallgatott.

Akkor is dermedten hallgatott, amikor Valéria hónapokkal később, egy sápadt, ősz végi esten, hosszú, keskeny ujjaival átkulcsolta Tivadar ujjait, és halkan bejelentette:

— Rövidesen elköltözöm innen.

A Víztorony alatt ültek egy ócska lócán: a lócát Álom Tivadar telepítette oda. Álom Tivadar még sohasem lépte át Valéria vadszőlős kis házának küszöbét, s tudta, hogy most már nem is lépi át többé soha. Ám az okok most már merőben ellentétesek voltak. Álom Tivadar eredendően mindössze bizonyos etikai kevélységek miatt idegenkedett a vadszőlős ház belterületének rejtelmeitől: ezért került át az ócska lóca tanítónő aszszony kertjéből a Víztorony alá. A lócát Valéria varázsolta otthonossá, egy puha, bolyhos, aranysárga pléd segítségével. Hűvös estéken ez a takaró volt az otthonuk, sőt, megismerkedésük közvetítője is.

— Nézze, mit vásároltam magamnak — dicsekedett el vele Valéria egy lusta sugárzásokon lebegő nyári délután, amely telítve volt kékkel és arannyal, sejtelmes vágyakkal és kósza illatokkal. Álom Tivadar kábán felpillantott: ott álmodozott az illatos fűben — még fiatal volt a nyár —, és Valéria mosolyogva föléje hajolt.

— Nézze, ugye szép? Csini? — kérdezte csillogó szemmel és olyan harsány közvetlenséggel, mintha évek óta ismernék egymást. Holott Álom Tivadar akkor már sohasem gondolt Valériára úgy, mint a kis kék ház új lakójára, és örökre száműzte szivéből az „okos csajt", akihez városi urak járnak. De Valéria sohasem szűnt meg barátságosan inteni neki, valahányszor kilépve a vadszőlős kis ház ajtaján, megakadt a szeme a komoly, álmodozó képű diákon. (Álom Tivadar szépirodalmat olvasott ezekben az időkben.) Annál inkább, mert a Víztorony környékén akkoriban már napok óta mozdulatlan bársonyokon lebegett a csönd: Fenyő huzamosabb ideje a külvárosi kocsmákat ellenőrizte sorra — ama bizonyos Böbét, aki hajdan Fenyöné néven volt ismeretes, azokban a

napokban fogták ki a Hemád nyári esőktől megduzzadt, agyagos vizéből, a gát alatt, ahol szomorúfüzek lehajtó lombjai akadtak halott hajába, s a fekete szemű kislány néhai mosolyán kívül egy párnával megfojtott fiúcsecsemő néma árnya őrködött felette. Mint utóbb kiderült, Böbét ezért már hetek óta körözték a hatóságok. Hababak két hete fogdában csücsült, garázdaság és több rendbeli, különböző fokozatú testi sértések ügyében; Daniló átmenetileg beköltözködött a belvárosba egy barátságos nagyságához, Varjú pedig nyomtalanul felszívódott, titokzatos ösvényeken járt.

Az aranysárga takaró — simítsa végig, hogy milyen puha ... no mondja már, hogy csini!... — vadonatúj volt, és Valéria kis kék házát akkoriban már csak gondosan megválogatott idősebb városi urak látogatták, diszkréten és csakis bizonyos napok bizonyos pontosan megszabott óráiban.

— Miért heverészik a puszta füvön? — kérdezte Valéria mosolygós rosszallással, és a fűre bontotta az aranysárga takarót.

— Tudod — vallotta be két nappal később —, ezt a plédet külön neked vásároltam. Illetve nekünk. Kettőnknek. Én már akkor tudtam — mondta egyszerűen és magabiztosan.

Álom Tivadar meglepetten pillantott fel a bolyhos takaróról, és Valéria halkan kacagott.

— Csacsiként — mondta lágyan, és Álom Tivadar szívén soha nem érzett boldog büszkeség cikázott át. Illetve büszke boldogság

— ezt ö maga sem tudta pontosan. És hála is, mert Valéria, noha esős napokon bátortalanul megemlítette az időjárás szeszélyeit és egyszer-kétszer halványan célozgatott a vadszőlös kis ház biztonságos fedelére, nyíltan sohasem ajánlotta fel a kis kék ház kényelmét az aranysárga takaró helyett, és Álom Tivadar mélységes csodálattal méltányolta ezt a tapintatot. Annál inkább, mert — amint erről már szó esett —, a kis ház iránti ellenszenvében nyoma sem volt a féltékenységnek. Az ember nem lehet féltékeny tiszteletre méltó', rangúkkal és hivatali beosztásukkal együtt kopaszodó és pocakosodó öregurakra. Ráadásul egyszerre négyre-ötre. Nyavalyás vén kecskék — ott egye őket a fene.

Az esővel pedig nem törődik a szerelem. Áztak. (Álom Tivadar olykor előrelátóan esernyőt hozott hazulról — Valériának nem volt esernyője —, olykor a Víztorony kis vaskapujában vagy a fák lombjai alá húzódva áztak.) Büszkén és felszabadultan áztak.

Álom Tivadar boldog volt. Dacos és büszke szerelem volt ez az Álom Tivadar ifjú életében legelső nagy szerelem, hogyne; hiszen a szerelem hivatásos papnője pazarolta rá bőkezű szerelmét. (És gondoskodását is: Valéria, valahányszor munkamenetének diszkrét órarendje megengedte, rendszeresen vacsorát tálalt fel az ócska lócán, s Valéria főztje remek volt. Még akkor is, ha csak bolti felvágott, hónapos retek és sör volt az étrend. Valéria asztala — az aranysárga takaróra ilyenkor asztalkendő, kés, villa, sószóró, pohár került, mert Valéria sohasem ivott palackból — szolid polgári asztal volt; bárki megnyalhatta utána az ujját.) Álom Tivadar boldog volt.

— Ha leérettségizem, elveszlek feleségül

— mondta Álom Tivadar elszánt, férfias fogadkozással, és Valéria kacagott:

— Csacsikám ...

Aztán bekövetkezett az az időszak is, amikor Valéria kis házát már két hete nem látogatták a városi urak. és Álom Tivadar a fellegekben járt.

— Ma is — kérdezte akadozva, feszengve és a szemérmes boldogságtól pirulva —, ma

is — ma is szabad vagy? Teljesen szabad? Egész nap?

És Valéria kacagott.

— Csacsikám — mondta. — Csacsikám.

— Jó — mondta Álom Tivadar mámorosán, de azért gondterhelten megkérdezte: — De miből fogsz élni?

És gondolatban már számitgatta is: az érettségiig magánórákat vállal — latin, magyar, francia, na — esetleg matematikából is; legfeljebb majd bepótolja, amitől eddig héráza volt — az annyi, mint — mennyi is? És persze a könyveit is eladhatja — Pinelesz bácsi esetleg előleget ad azokra, amelyekre az érettségiig még szüksége van (fene egye a Szegénysorsú Tanulók Kölcsönkönyvtárát; majd azt mondja, elvesztette a könyveit), meg ott van még a bélyeggyűjteménye . . .

Aztán hangosan így szólt:

— Talán beállhatnék segédmunkásnak a sörgyárba ...

És Valéria kacagott.

— Csacsikám ...

De aztán elfordította a fejét. Sokáig hallgatott, és amikor megszólalt, a hangja érdes volt és idegen.

— Ugyan — mondta. — Ne törődj vele. — Aztán összefüggéstelenül, nyersen, rekedten mondta: — Nem maradhatok egész életemben szajha. Konzumnő — magyarázta sötéten, amikor a pillantása találkozott Tivadar megütközött, fájdalmas tekintetével. — Illetve ribi. Lotyó — mondta aztán megfontoltan, hűvösen és szabatosan, de akkor már újra kacagott. — Cemende. Utcalány. Mi a fene bajod van? Csókolj meg és ne törődj semmivel!

Ám néhány nap múlva Álom Tivadar egy erősen kifestett leányzót látott kilépni a kis ház küszöbén. Valéria szemlátomást kedvesen csevegett vele, miközben kikísérte. A leányzó nyomában sűrű illatfelhő szálldosott. Álom Tivadarnak nem tetszett ez az illat.

— Ki volt ez? — kérdezte mintegy mellékesen, de nagyon sötéten, amikor a leányzó ellibegett.

— Ne törődj vele — mondta Valéria sebesen, és hosszú, keskeny ujjaival átkulcsolta Tivadar ujjait. Aztán kimondta:

— Rövidesen elköltözöm innen.

És mert Tivadar dermedten hallgatott, halkan folytatta:

— A tűzoltó megkérte a kezem. Elvisz innen. Elvesz feleségül.

A tűzoltó is városi úr volt, adóhivatali főtiszt és második vagy harmadik parancsnokhelyettes a város önkéntes tűzoltó szervezetében. Szivarozott és ünnepi előadásokon diszegyenruhában feszített a színház földszinti nézőterén. Zsöllye harmadik sor, bal egyes. Álom Tivadar egy-két éve még kezicsókolommal köszöntötte, ha találkoztak az utcán (a színház előtt vagy a kiskertben), s nagy megtiszteltetésnek érezte, ha az illatos szivar halványkék fellege mögül egy hanyag „Szevasz, öcsi. Na, hogy ityeg a fityeg?" Álom Tivadar ilyenkor félszegen elvigyorodott, s mert tudta, hogy a kérdésre nem várnak feleletet, szaporán tovaosont.

A fityeg azonban ezúttal sehogyan sem ityegett, és Tivadar továbbra is dermedten hallgatott. — Szóval a tűzoltó — gondolta elkeseredetten, és fojtogató, hideg dühhullám öntötte el. A tűzoltó, a tűzoltó szivarja, a tervezett magánórák — latin, magyar, francia, esetleg matematika —, a Pinelesz bácsinál eladandó tankönyvek, az illatfelhőben úszó, kifestett leányzó örvénylő forgatagán át már csak nagyon távolról és nagyon ködösen hallotta Valéria hangját, és a kis vadszölös ház (amelynek küszöbét sohasem tépte át) gúnyosan vigyorgott feléje.

— Csacsikám — búgta Valéria halkan. — Csacsikám ... Hiszen a tűzoltó egész nap nincsen otthon és minden harmadik este