A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-19 / 25. szám

kisvárosi közönségnek játszó. Csupa olyan ember dolgozott nálunk, aki szerette, igényelte a vándoréletet, aki hitt a szórakoztatatás, a cirkusz művészetében, akinek élete legboldogabb pillanatait a közönség soraiból felcsattanó taps jelentette.

Tudja, kedves, apám rettentően szerette a munkáját, s ez a szeretet ráragadt a környezetére. Ö, szegény megboldogult, megszállottja volt a cirkusznak, s ha roszszul is ment az üzlet, mindig azt mondta, azzal biztatott bennünket: ha csak egy ember ül is a nézőtéren és szívből tapsol, már nem dolgoztunk hiába.

Aztán, ugye, jött a tragédia, a háború, a németek. Testvéreimet koncentrációs táborokba hurcolták, én is csak a véletlen folytán menekültem meg. A háborúba odaveszett minden ingóságunk, csak a hitünk maradt a régi: a cirkusz nevettet, a cirkusz jókedvre derít, a cirkusz, a móka feledtet, s mindezekre a háború utáni években nagy szükség volt. Mi, túlélők, s akik nem futottunk el külföldre, az első adódó pillanatban nekiláttunk a munkának, tettük a dolgunkat. Akkor már apánk nélkül hasznosítottuk mindazt, amit a Cir kusz Orient-ben megtanultunk. S ahogy

.Nővér voltam a fővárosi kórházban. Jött egy beteg, kiderült, vándorcirkuszos: feleségül vett. hát itt vagyok."

változtak az idők, úgy változtunk mi is, munkánk is. Ma már nem vándorcirkuszosok vagyunk, hanem Lunapark-osok, hullámvasúttal, körhintával, kis repülömodellekkel járjuk a környéket. Egy nyolc tagú család alkotja a mi társulatunkat. Legtöbben itt nőttek fel, vagy más csoportoknál, meg akad olyan is, a menyem, aki nagykorában szerette meg ezt az életet. Mert, tudja, aki ebbe belekóstol, s csinálja egy két évig, az nem hagyja többé abba. Persze, ma már sok köztünk is a kalandor, alkalmaznak olyanokat is, akik csak ugródeszkának tekintik a cirkuszos vándoréletet, vagy csak épp jobb híján állnak meg egy-egy idényre. Ezek aztán egyre inkább lezüllesztik a bandákat, rossz hírünket keltik. Mert tudja, kedveském, mi, a családom, a jó hírre, a jó hírnévre, mindig ügyeltünk. Még apámtól tanultam, hogy a vendéggel mindig, kivétel nélkül mindig kedvesen, nyájasan kell beszélni. A vendég lehet részeg, lehet goromba, lehet durva, lehetnek furcsa igényei, ő mindig vendég marad, s nekünk készségesnek kell lenni, mert, mondta, a vendég szórakozik, mi pedig dolgozunk. Es a munka a mi családunkban mindig egyenlő volt a tisztességgel.

Sokan hiszik rólunk, ellep bennünket a pénz, dúskálunk a javakban. Egy fenét. Ez a munka kemény, nagyon kemény kenyérkereset. Akinek a huncutság a barátja, az igen, az megszedi magát, de előbb utóbb ráfizet. Nézze, nekünk havonta az öt üzlet után 20 ezer koronát kell befizetnünk a nyitrai PKO-nak. Ennyi a tervünk. Áprilistól októberig ezt a pénzt minden hónapban be kell küldeni. Akkor is, ha nem volt egy korona bevételünk sem. S ami a legnagyobb baj, hogy csak a galántai járás területén szabad mozognunk, s itt még rajtunk kívül öt család járja a negyvenöt községet. Amíg más kerületek járásainak vándorcirkuszosai anyajárásuk területén kívül is mozoghatnak — a környező járásokban 1—-2—3 család dolgozik csak, tehát sokkal kedvezőbbek a lehetőségeik! — addig részünkről hiába minden kérés, nem és nem, kapjuk a választ. És, mondok még valamit: nekünk minden hónapban be kell küldeni 1300— 1500 koronát a vállalathoz, amiből ott lefogják az adót, s 100—200 koronával kevesebbet visszaküldenek fizetés gyanánt. Télen is, amikor nem utazunk, tehát nincs semmiféle jövedelmünk. Nekünk kell mindenféle javítást, szerelést fizetnünk, mi vásároljuk a festéket, mi fizetjük az egyes faluk nemzeti bizottságainak a helypénzt, mindent az égvilágon. A jövedelem kevés, a munka aránytalanul sok. Tavasztól őszig nincs szabadidőnk; két éjjel és nappal csomagoljuk a cókmókot, irány a következő falu, ott megint éjjel nappal összerakjuk a boltokat, aztán karbantartás, kiszolgálás, jön mindenféle munka. Télen meg, csináljuk a lövölde részére a papírvirágokat, labdákat, egyéb játékokat; akkor is akad épp elég foglalatosság.

Persze, nem panaszkodunk mi, sose tettük, csak épp a munkánk szép oldalai mellett szólni kell az árnyoldaláról is a dolgoknak. S mindezzel is csak azért bátorkodunk előhuzakodni, mert úgy érezzük, ha ezek a problémák nem lennének, még színvonalasabb, érdekesebb, szórakoztatóbb lehetne a programunk. Hiszen sok falu bizonyos rétegű közönségének mi jelentjük a cirkuszi világ sajátos kultúráját. Mert én adok arra, kérem, hogy a hangszóróinkból mindig a legújabb, a legdivatosabb zene szóljon, hogy a ringlispíl képei időszerűek, szépek legyenek. (Mondja, tetszenek magának a képek...? Hogyan...? Tudom, ezek giccsek, de a közönségnek ez kell, ide múzeumi válogatással nem jöhetek, mert tudom én, kedveském, mi az érték, jártam én is a világban.) Adunk arra, hogy mindig kedvesek, előzékenyek legyünk a vendéggel szemben, pedig nagyon sok részeg, durva ember is megfordul itt. de mi velük is szépen, udvariasan beszélünk. Mert a mi feladatunk ez is, mondta régen apám, kulturáltan viselkedni, hatni az emberekre.

S nem dicsekvésképJJen mondom, de küldtünk mi már vándorcirkuszosok a társadalomnak mérnököt, nővérkét is... Pedig nehéz körülmények között tanulnak a gyermekeink. Minden héten más falu iskolájába járnak. De foglalkozunk velük, tanítjuk őket itt a lakókocsikban is, hiszen a tudás, mondta szegény apám, az minden artista tudománynál nagyobb érték.

Csodálatosan szép, érdekes, változatos a munkánk, de legalább annyira kemény, nehéz is. A vándorélet sok-sok problémával jár, de aki szereti ezt a különös világot, az nem adná semmiért. S hogy ez a munka, ez az életforma valóban a vérünkben van, azt az is bizonyítja, hogy a család „eltévelyedett", más főfoglalkozást űző tagjai hétvégéken 50—70 kilométert utaznak utánunk, hogy 2—3 napot velünk élhessenek, dolgozhassanak. De nem csak ők, hanem még az ő tizenéves gyermekeik is; jönnek, segítkeznek, élik a mi változatos, hangulatos, kemény életünket.

Tudja, mindenünk elveszett a háború alatt, de a régi artistaruhámat megőriztem. Néha előveszem, megnézem, megsimitom és emlékezek. Emlékezek városokra, emberekre, mutatványokra s közben könnyes lesz a szemem. Sírok és bizakodók: talán van, él valahol egy ember, akinek mutatványommal én csaltam a szemébe örömkönnyeket. S ha ez jut eszembe, már úgy érzem, nem éltem, nem dolgoztam hiába. Mert tudja, kedveském, fontos, hogy maradjon valami jel az ember után. Ezt nekem elhiheti, sokat próbáltam az életben, sokat láttam, sok mindent megéltem, és egy valamit megtanultam: nincs jobb érzés, mint adni, örömet szerezni, bodogságot okozni az embereknek. Ez a tudat segített át minden buktatón, ez tartott életben a nehéz időkben is: a munka és a taps!"

Elmondta: VALENTIN AMÁLIA Lejegyezte: ZOLCZER JÁNOS

A szerző felvételei