A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-19 / 25. szám
beszélnek rólad ... — Ezt nem elmarasztalóan, Inkább dicséretképpen mondta. — Mit például? — Tudod te jól. — És akkor mi van, ha tudom? — Semmi — vonta meg a vállát Irénke. — Jól teszed, ha teheted. — Ez a beszéd! Legalább mi, fiatalok értsük meg egymást, nem igaz? — Én is úgy gondolom ... A kocsinkat hoztam be a szervizbe. Hazaviszel? — Ha kívánod, a két karomon viszlek ki a kocsihoz. — Veszélyes ember vagy! — A közeledben nem csoda, ha veszélyessé válik az ember! — Játszogatunk, játszogatunk, fiatalember?. .. Felmérjük a terepet? — kérdezte a lány huncut incselkedéssel. — Ha nincs ellene kifogásod, mehetünk. Pista fizetett s mentek a kocsihoz. Előtte lépkedett a lány. Kitűnő a karosszériája, állapította meg Pista. És nem hord melltartót. Lám csak milyen varázslatos játékot üz a két kemény halmocska a vékonyka blúz alatt. Mintha két pici csónak ringana a vízen enyhe hullámverésben. Útközben sokat beszéltek, pillanatra sem állt be a szájuk. Félúton, ahol az erdő felé vezető mellékútra lehet letérni, Pista lassított. — Miért akarsz megállni? — kérdezte Irénke. — Vezetés közben nem tudlak megcsókolni. — De nagy kópé vagy! Tényleg meg akarsz csókolni? — Az a legkevesebb, amit akarok — felelte Pista, s már meg is állt a kocsi. — És ha én nem akarom? — fordult a lány Pista felé, de kevés harciasságot árult el a hangja és a mozdulata. — Bikaerős vagyok! — Azt látom ... és erőszakos ... és ... Többet nem mondhatott, mert Pista az ajkával betapasztotta a száját. Aztán egyik keze a lány blúza alá vándorolt és tenyere ráborult a kis halmocskára, mintha egy fészekben lapuló kismadarat simogatna. — Bemegyünk az erdőbe? — kérdezte Pista suttogva, mintha bizony attól kellett volna tartania, hogy valaki kihallgatja. — Nem, nem, Pista — tiltakozott a lány hevesen —, nem, most nem lehet! Pista, kissé lehűlve, még vagy két-három percig csókolgatta Irénkét, aztán tovább indult. Alig szóltak egymáshoz hazáig. Úgy viselkedtek, mint két csinytevő gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. — Haragszol? — kérdezte a lány közeledvén a faluhoz. — Ellenkezőleg. — Ez nem hangzott valami meggyőzően. — Tényleg örülök, hogy hazahozhattalak. — Mikor látlak legközelebb? — kérdezte a lány a házuk elé érve —, ha egyáltalán kiváncsi vagy rám? — Két hét múlva — felelte Pista. — Ugyanis holnap kiruccanok egy kicsit. — Hová? — A Balatonhoz. — Kár... — mondta a lány kissé szomorkásán. — Hát akkor.. . koszi a fuvart, legközelebb viszonzom. Szia! Pista megvárta, míg a lány bemegy az udvarba, visszafordulva int a kezével, ö is búcsút intett a kezével és hazahajtott. Anyja az üvegveranda lépcsőjén állva fogadta. — Nem te mentél el a ház előtt az imént? — De jó szeme van! — A szemem még jó hál istennek. — Azt is meglátja, amit nem kellene. — Hová rohantál annyira? — Irénkét vittem haza. (Foh/tatjukl Gál Sándor TÖPRENGÉSEK ...............................nem vagyok egészen biztos a dologban ám sok jel vall arra hogy teljesen köznapi sőt még egyértelmű szavakból is lehet építeni verset leirom például azt a szót hogy asztal s nem asszociálom nem azonosítom semmivel se mert hat mivel is lehetne azonos egy asztal; persze felmerülhet s joggal merülhet fel a tétova vád hogy képzeletszegénység üzen hadat itt a dús fantáziának pedig mért is írnám teszem azt a holdról: „éjszaka fémgombja " mikor úgyis tudom hogy a hold az hold és a fémgomb csak fémgömb; talán erre gondolt a jó Gertrude Stem is midőt azt irta a rozsáról hogy rózsa azaz — pontosabann: ,,A rózsa csak rózsa..." hanem mi lenne így a metaforákkal kemény tégláival a versépületnek? fvagy tán nem is téglák csak tetszetős leplek?) s nem döl-e majd össze az így épült „kunyhó" (e sivár kavicsház) ha nem ma hát holnap? FOTÓ: AGOCS VILMOS TÉLI JÖVEVÉNYEK örök-idö zord tél hideg jeges az út hogy csuszkorál a szél is rámfagy az örök-idő kisemmiz füttyögetve s meglop tudom ellene mégis mit tehetek napjaim fehérsége már csak magamnak világit derengés elnémult óra orjás mutató/ állnak az üres számlap előtt nem tudni a kinti derengés hajnalt vagy estét hoz-e feloldás öregszik a csend keményül elévülnek az egykori vétkek parittyás nyarak fészekdulások tórökvetesek varjak eveznek szél ellenében dióhéjba zárt káromkodások Varga Erzsébet 11
