A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 3. szám
MELEGSÉG A SZÍVÜNK TÁJÁN (Miroslav Florian: Vybrané spisy I) Az elmúlt esztendőben jubiláló — ötvenéves — Miroslav Florian érdemes művész néhány kritikusának és művésztársának megállapítása szerint „állócsillag" a mai cseh költészet egén. Tény. hogy a Kutná Hora-i születésű költő a legolvasottabb cseh lírikusok közé tartozik. Olvasottságának és népszerűségének egyik bizonyítéka az is, hogy első verseskötetének (Snubní prsteň — Jegygyűrű) megjelenése óta nagyjából kétéves időszakonként követik egymást újabb verseskötetei. Florian neve és költészete — annak ellenére, hogy a cseh könyvkiadás termékei elég rapszodikusan jutnak el Dél- Szlovákia könyvesboltjaiba — nem ismeretlen a szlovákiai magyar olvasók körében sem, akik nemcsak eredetiben, hanem műfordításunk révén magyarul is olvashatják verseit. Ezért talán nem lesz érdektelen elidőzni néhány gondolat erejéig költészeténél annak kapcsán, hogy a Československý spisovatel gondozásában a közelmúltban jelent meg válogatott verseinek első kötete. A három kötetre tervezett „Válogatott írások (Vybrané spisy) első kötetét vehette kezébe az olvasó (már akinek jutott a mi könyvesboltjainkba szállított néhány példányból), aki szerencsésnek mondhatja magát már csak azért is, mert a válogatás jóvoltából tanúja lehet egy jelentős költői pálya (és költészet) születésének és alakulásának, e pálya egyes állomásainak. A kötet anyagát — amely Florian költészetének 1948—1963 közötti szakaszát öleli föl — öt részre osztotta a szerző. Az első részben az első három kötetéből (Snubní prsteň; Cestou k slunci — Úton a naphoz; Blízky hlas — Közeli hang) válogatott versei kapnak helyet. A további négy rész pedig következő négy kötetének anyagából tevődik össze, meghagyva egy-egy rész élén az eredeti kötet címét. A kötetet végiglapozgatva, egy-egy vershez újra és többször is visszatérve, az ember részesévé válik egy költői világnak, amelynek — bár olyan elődök és tanítómesterek hagyatékára épült, mint Otakar Brezina, Josef Hora, Jin' Wolker vagy Konstantin Biebl — fokozatosan, de aránylag rövid idő alatt alakult ki saját „floriani" arculata; legfőbb jellemzői, a szépség mellett, az egyszerűség, a közérthetőség és a mély és őszinte mondanivaló. A költő hitvallásaként is elfogadható a kötet bevezető — első versei közül való — Genezis című verse, amelynek drámaisága első látásra tán ellentétes költészetének későbbi arculatával, ám a látszólag nyugodt felszín alatt ez az „erőteljes hév és forrongás" (ahogy Milan Blahynka írja a kötet záró tanulmányában) vissza-visszatérö jelzésként mindig fellelhető. S ha már a költő hitvallásánál tartunk, hadd idézzem e rövid ismertetés befejezéseként a költőnek az egyik folyóiratban megjelent néhány gondolatát, amely talán mindennél többet mond a költő, illetve költészete népszerűségének okáról; „Hő óhajom, hogy a költészet ne váljék csak egy maroknyi irodalmár és széplélek kizárólagos ügyévé és érdekévé. Szeretném, ha elfoglalná helyét minél több ember tudatában. Elég, ha mosolyra fakasztja öt, vagy gyönge melegséget érez tőle a szíve táján. Ez a legsajátosabb, amit egy vers adhat." NÉMETH GYULA magamat nézem, azt látom, hogy ebben az apokalipszisben én boldognak éreztem magam. Olykor éhes voltam, de az éhség nem bántott. Caplattam a kóbor katonalovak után, társaimmal összefogdostuk őket, s a halottaskamrában saját lóállományt mondhattunk magunkénak. Egyszer a libalegelőn egy felnyergelt lovat űztünk, s a németek a Mocsolyákról tüzet nyitottak ránk. A lovat eltalálták, mi hárman megmaradtunk ... Gyerekek voltunk, elsősök, másodikosok harmadikosok; iskolába kellett volna járnunk, padok között, tanítói fegyelem alatt tanulnunk. De mi nem jártunk iskolába, szabadok voltunk. Akármennyire abszurdumnak tűnik az fel ma, mégis igaz. De már tudom azt is, hogy ez a szabadság volt nemzedékem legnagyobb élménye, s lett — később — a legnagyobb tragédiája is. Az élmény nagysága és tragikus volta csak a későbbiek során került a megfelelő helyre tudatunkban. De akkor más volt, egészen más. Események, látnivalók sora pergett leírhatatlan gyorsasággal előttünk. S nekünk mindezt látnunk kellett, hallani és megérteni. Azt, amikor felrobbant egy löszeres szekér, s a lovak belét a robbanás a szederfa ágai közé csapta — iszonyú karácsonyfadísznek — 1944 karácsonyának másodnapján. Vagy amikor a pék kerítése előtt álló katonának egy repeszdarab leszakította a fejét ... Gyerekkor... Amikor ott állok a mai kisiskolásokkal szemben, ezek az emlékek rajzanak elém. Mit mondjak el nekik mindebből? Megértik-e vajon, amit mondok? És mit feleljek kérdéseikre? Mert ilyeneket kérdeznek: „Ki volt a kedvenc írója a bácsinak, amikor még kicsi volt?" „Melyik volt a legkedvesebb könyve?" „Szeretett-e iskolába járni?.. Kérdéseik nyomán csak kérdés marad: Tudok-e hű, vagy legalább megközelítően pontos és érthető választ adni gyermekkoromról gyermekeinknek? S egyáltalán: megpróbáltuk-e számukra megfogalmazni gyermekkorunkat ? GÁL SÁNDOR GyeRÍTKKKOR Az Ifjúsági Könyvtár író-olvasó találkozóra hivott meg. Másodikos kisiskolásokkal találkoztam. Mielőtt a találkozóra sor került volna, azon gondolkodtam, hogy hát mit is mondjak, mit is tudok mondani én ezeknek az apró gyerekeknek akik még csak most nyitogatják szemüket a világra, akik most ismerkednek jóval, rosszal, akik most ismerik meg a siker édes és a kudarc keserű ízét?! Ha felnőtt olvasókkal van találkozásom, soha nem okoz gondot, hogy s mint lesz. A felnőttek élményei részben vagy egészben nagyjából megegyeznek az én élményeimmel, a kapcsolatfelvétel néhány közhelynek számító kérdés és felelet után megvalósul, s a többi már folyik a maga medrében. Más azonban a találkozás a kisdiákokkal. Megpróbálom valahogy összefoglalni, hogy miért. Ezerkilencszáznegyvennégy szeptemberében kezdtem iskolába járni, vagyis akkor, amikor a felszabadító szovjet csapatok már a Dunához közeledtek. A háború szele hamarosan a mi iskolánkat is elérte. A tanítónkat bevonultatták, az iskolát német híradósok foglalták le, mi pedig egyhónapos elsősök, tanító és iskola nélkül a szó szoros értelmében az utcára kerültünk. Jól emlékszem arra a napra: hazafelé menet Soóky nagyanyámhoz állítottam be, aki a konyhában foglalatoskodott. Neki mondtam el ragyogó arccal, telve boldogsággal, hogy nem kell többet iskolába járni! Igen. Örültem és boldog voltam, hogy megszabadultam a mindennapos kötöttségtől, a leckeírástól, a napokig sajgó „körmösök"től és „tenyeresek"től, és minden mástól, amit az iskola rendje ránk kényszerít ett. Most, hogy a háború idecsapó szele mindezt elsöpörte, ismét szabad lehettem, s éltem a magam életét. Ami abból állt főleg, hogy a többiekkel együtt szabadon tekereghettem arra, amerre a lábam és a kedvem vitt. Galambásztunk, verebésztünk, parittyákat gyártottunk, csereberéltünk. Aztán loptunk szőlőt, diót, almát, körtét, ahogy jött. Vagy ami még izgalmasabb volt: a szőlőkben és akácosban tört vetettünk a nyulaknak. Egyszóval, szabad és boldog voltam. akárcsak a többi gyerek. A háború csak a felnőttek számára jelentette a borzalmakat, csak a felnőttek ismerték annak minden iszonyatát. Az elesettekről’ s eltűntekről gyakran érkező hírek minket alig érintettek. Még a közeli hozzátartozókról, ismerősökről kapottak sem. Ezernyi lehetőség és látvány kötötte le figyelmünket s töltötte ki napjainkat. A magasban északnyugatnak húzó Liberatorok, a bombázások... Jól emlékszem például arra a napra — kukoricát törtünk, s ahogy jöttek a bombázók hullámai, a sorok közé feküdtünk —, amikor Érsekújvárt bombázták. Vagy arra az éjszakára, amikor az almásfüzitői olajfinomító égett porrá. Az volt a nagy látvány! Se szó, se írás, se film nem képes visszaadni. Vagy a légicsaták! A magasban felrobbanó és ezer darabra széthulló repülőgépek. Később maga a háború, a háború hétköznapjai — amikor frontfaluvá lettünk. A padlásunkról néztem végig, ahogy a német és szovjet egységek összecsapnak az utcánkban. Az volt a látvány! Szinte észre sem vettem, hogy a fél tetőt elvitte egy ágyúgolyó a fejem felöl. Aztán az utcába betörő tankok — ma már tudom: T 34-esek voltak — s a németek által a házunk előtt hagyott, sebesültekkel tömött hernyótalpas páncélautók. A sebesültek, akik még menekülni akartak, de elterültek a földön .. . Micsoda pillanatok voltak azok. És volt sok más csoda, amit egyetlen nemzedék sem élt meg úgy, mint a miénk. Hét-nyolcéves koromban a szalmakazalban egész fegyvertáram volt. Többek között két forgópisztoly (az egyik tiszti, gyöngyházveretű), továbbá két dobtáras szovjet géppisztoly, több tucat különböző típusú kézigránát... És láttam csonttá fagyott halottakat, a leheni út mentén összeégett tankokat, mindazt, amit a kéthónapos állóharc egy falu körül hagyhat. Ha akkori
