A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 24. szám
Ha valahol egy angol letelepszik, ott megteremti magának Angliát — így szól a régi mondás a gyarmati időkből. A gyarmati idők elmúltak, de a mondás a mai napig is érvényes: bizonyítja ezt az a tény is, hogy a Kanadában élő angolok egyre-másra nyitják meg új hazájukban a jellegzetes angol kocsmákat, a pubokat, mindegyiket egy-egy angol hercegről nevezik el. Az angol származású emberek számára az, ha egy angol berendezésű pubban fogyaszthatják el Angliából behozott sörüket és az angol szendvicsüket, csökkenti a honvágyat. Mario Ferrari új filmje, az Egy közönséges bolondság története, Los Angeles szegénynegyedében játszódik és a beatnemzedék korszakának légkörét eleveníti meg. A film női hősét alakító Ornella Mutinak kitűnő játéka — egyébként meglehetősen gyenge film — egyetlen említésre méltó erénye. A kritika szerint a szép és tehetséges művésznő énnél méltóbb szerepre is érdé-GÁLY KATI KÉPEI A fiatal Gály Kati ezen a tavaszon két egymást követő alkalommal, előbb Dunaszerdahelyen, a Csallóközi Múzeumban, majd Somorján, az új művelődési házban mutatkozott be képeivel a közönségnek. Ezt megelőzően négy évvel korábban, Komáromban volt az első önálló kiállítása, de a köztes időben nem jelentkezett. A most bemutatott anyag, vagy félszáz mű a katalógus tanúsága szerint kivétel nélkül az 1981-es esztendőből datálódik. Nem lehet mellékes annak a természetszerűen felmerülő kérdésnek a megválaszolása, vajon az első kiállítás és a termékeny 81-es esztendő között kerültek-e ki képek a keze alól, vagy sem. Feltételezés csupán, hogy ez idő alatt is dolgozott, de mégis úgy vélte helyesnek, hogy kizárólag a legújabb müveiből állítja össze kollekcióját. A bemutatottak láttán kétségkívül bizalomkeltő véleménnyel lehetünk a fiatal képzőművész további fejlődését illetően. Ezt a bizalmat csupán erősíti az a feltételezés, hogy Gály Katiban nemcsak az expresszív kifejezési eszközök keresése bizonyul erősnek, de a szelektív önértékelés sem számít a gyöngéi közé, hiszen nem esett abba a tévedésbe, hogy mindent bemutatásra méltónak találjon, amit eddig alkotott. Úgy tetszik, elsősorban az a néhány falikárpit demonstrálja mindenekelőtt a tehetségét, ami számszerűen a kiállítás kisebbik harmadát alkotja, — mégis az anyag legfigyelemreméltóbb magjának bizonyul. A színekkel és a formákkal ebben a technikában sokkal magabiztosabban bánik mint egyébként, bár a festményei, rajzai között is vannak érdekes, de még a formakeresés nyomait erősen viselő alkotások. Rokonszenves, hogy az alkalmazott technikában, — függetlenül a kifejezést nehezítő körülményektől — a képek alkotója nem tágít az emberi arctól, és akár megfesteni, akár textilből megszöni kell annak stilizációját, vállalkozik a feladatra. Teszi ezt annak ellenére is, hogy az emberi arc egyébként sem könnyű művészi ábrázolása többnyire tovább nehezíti az a körülmény, hogy e művészi feladat megvalósításának kevésbé kedvez a textil anyaga. Jól teszi, mert így tudja a legmeggyőzőbben bizonyítani azt, hogy érdemes, sőt izgalmas ily módon kísérletezni. A fiatal művész kiállítása láttán lehetnek ugyan fenntartásaink, mert hiszen a képek váltakozó, hullámzó hatáskeltö ereje okot ad, de ugyanez a körülmény indokolja a majdani, következő bemutatkozás iránti bizalmat, és kíváncsiságot is. KESZELI FERENC A nyugat-európai gazdasági recesszió egyik jele, hogy sok, amúgy békés természetű fiatal leszerelés helyett inkább tovább marad a hadseregben, mintsem munka nélkül lődörögjön. Belgiumban például 1978 óta a besorozott kiskatonák 13,1 százaléka maradt a kötelező tízhónapi szolgálat után is a seregben. Az NSZK- ban, ahol a munkanélküliség rátája 8,1 százalékra szökött fel, tavaly 16 százalékkal növekedett az ifjú tovább szolgálni akaró katonák száma. Hollandiában a munkaképes lakosság 11 százalékának nincs munkája. Ez abszolút számban félmillió embert jelent, így érthető, hogy itt is mind több kiskatona választja szolgálati ideje lejárta után a hadsereget. APRÓ TÖRTÉNETEK Csikorog a fék, megdöccen és megáll a villamos. Föltülekednek az utasok. Egy fiatalasszony amolyan könnyű kézikocsiban cipeli fel gyermekét a hátsó lépcsőn. A kocsit lehelyezi a gyerekkel, s amíg az egyik kezével a tolókát fogja, a másikkal jegyet lyukaszt. Várjuk, hogy becsukódnak az ajtók, s megindul a kocsi. Várunk, de hiába. Ehelyett megszólal a megafon és a villamos vezetője sztetori hangon üvölti. — Az asszony szálljon le a kocsival. — Miért? — kiabálja az ifjasszony. — Mert rossz helyen szállt fel — üvölti a megafon. — Gyerekkocsival elöl kell felszállni. Ez a szabály. A villamos félig üres, így hát a fiatalaszszony az ülések között kényelmesen előre tolja a kis kocsit. Az erre a célra fenntartott helyre tolja és lehuppan az ülésre. . — Vissza! — üvölti a hangszóróval fölerősített Erőszak. — De hát miért? — csodálkozik a fiatalasszony. — Hiszen oda mentem, ahová mondotta. — Forduljon vissza azonnal! Szálljon föl, ahol mondtam, elöl! A fiatalasszony egészen bamba képet vág. — Majd bolond leszek leszállni és aztán megint felszállni. Hiszen ez nevetséges. Az utasok tényleg hahotáznak. — Kár nevetni — recsegi a dühös hang — mert nem indítom el a villamost. Addig nem, amíg ez a nő le nem száll hátul és föl nem száll elöl. Az asszony nem akar botrányt és le akar szállni elöl, de a vezető rákiált. — Csak ott szállhat le, ahol felszállt. Hátul. — Ez butaság és szemtelenség. — Maguk csak hallgassanak. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem. A fiatalasszony nem akarta, hogy tovább várakozzanak. Visszaballagott a kocsival a hátsó ajtóhoz és lekecmergett a gyerekkel. A kocsit végigtolta a megálló peronján és felszállt elöl. — Én nem fogok ilyen rendetlen utasok miatt várakozni — szólt dühösen a vezető. — Tanulják meg, hogy gyerekkocsival elöl kell felszállni. — Most már tudjuk. Megtanultuk! — bólogattak az utasok gúnyosan. •— Nahát! Az ajtók zörögve becsapódtak és megindult a villamos. A vezető elégedetten morzsolgatja foga közt. — A szabály az szabály! Egy délszlovákiai kisváros könyvesboltjának kirakata előtt nézelődöm. A szlovák és magyar könyvujdonságok példás rendben sorakoznak, kék, piros, sárga könyvborítók csalogatják a tekintetet. Böngészem a könyvcímeket, s megdobban a szívem. Egy régen keresett regényen akad meg a szemem. „Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztanom" — morfondírozok és indulok a bejárat felé. A bejárat előtti lépcsőfeljárón amolyan félig paraszt, félig munkás külsejű ember álldogál és silabizálja a belülről kiakasztott táblán lévő írást. — Azt írják, hogy „Preberáme tovar" — néz felém az öreg. — Áruátvétel. Dühösen legyint és felemeli a hangját. — Az istenfáját ennek a világnak! A kocsmaajtón én még sohasem láttam kiakasztva a táblát, hogy: „Preberáme tovar." Hátat fordít a könyvesboltnak és megindul az átellenben lévő kocsma felé. D. Gy. 9
