A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-05 / 23. szám
KISÍROM A SZEMEM Gyerekkoromban szívesen játszottam az áldozat szerepét; sírtam, hogy felfigyeljenek rám. Ha viszont mások sírtak, akkor én nevettem. (FEDERICO FELLINI) Az ember sir, ha szerettei közűi valaki elutazik; sir, ha visszatér, sír, ha kitüntetik egy elesett hős özvegyét; sír, ha meghallja a nemzeti himnuszt vagy az Internacionálét; sír egy könyvön, filmen, zenedarabon; sír a pszichoanalitikus díványán, sőt van, aki szeretkezés közben is sír. Az ember ezer okból sírhat, de sírásuk intenzitása nem mindig áll arányban az okok súlyával. Megesik, hogy valaki meghal, akit szeretünk — igazán szeretünk, — mégis száraz marad a szemünk. Pedig ilyenkor a sírás volna a fájdalom legtermészetesebb kifejezése, amit mellesleg a temetői csődületek el is várnak az embertől. Az özvegy, ha ad valamit a „közvéleményre", el akarja kerülni, hogy érzéketlennek tartsák, inkább színleli a „belső sírást", ennek bevált technikája van; összeráncolt homlok, lefelé görbített szájszél, sűrű pislogás, le-föl rángatózó szemöldök; így méltóságteljes. Charles Darwin mesterien elemzi ezt a fintort A fájdalom kifejezése az embernél és az állatoknál című tanulmányában. A fékezhetetlen sírás, amelyet a mély fájdalom nem mindig vált ki, néha a legjelentéktelenebb okból is kitör. Jómagam például majd minden este négy-öt órát töltök a tévé előtt, és bármilyen furcsa, nem is ritkán annyira meghatódom, hogy könnyezni kezdek. Bár feleségemmel általában nem titkoljuk egymás elöl érzelmeinket, ilyenkor mégis igyekszem elrejteni elérzékenyülésem jeleit (mivel azok a helyzetek, amelyek sírásra késztetnek, rendszerint nevetségesen jelentéktelenek, és ezt tudom én is). Feleségem pillantását kerülve fölállok, visszateszek egy könyvet a polcra, s kimegyek a konyhába, aztán töltök magamnak egy pohár bort, és föl-alá járkálok, mintha ki tudja, min -töprengenék. Valaki azt mondhatja, mindez azért van, mert ideges, nyugtalan, sőt érzelgö természetű vagyok, pedig nem így van; sírásom nem fájdalmat fejez ki, ellenkezőleg; gondolataim derűsek, majdhogynem boldog vagyok. Egyébként egy kollégám, egy országos napilap gazdasági rovatának szerkesztője bevallotta, hogy ő is hasonló alkat; egy ifjú apa pedig szinte minden este elérzékenyül, és csaknem könnyekre fakad, amikor kislányának a Piroska és a farkast vagy a Hófehérkét olvassa föl. Pedig — hogy egy irodalmi példát is felhozzak — Rousseau-t talán épp azért nem szeretem, mert annyi — olykor indokolatlannak tűnő — könny áztatja a „Vallomások" és az „Új Héloise" lapját. Csak mostanában kezderln eltűnődni azon: lehet, hogy a régiek egyszerűen többet és gyakrabban sírtak, mint mi — innen a rousseau-i „könnyáradat". Úgy tűnik, azt a nézetet osztja néhány pszichológus is, aki arra biztat mindnyájunkat: minden szégyenkezés nélkül nyissuk meg bátran a könnyek zsilipjeit — amikor csak szükségét érezzük ennek. Képzelt és valóságos, lelki és testi bajok szétbogozhatatlan szövevénye okozza a sírást. Olykor a legkisebb késztetésre is érzékenyek vagyunk, máskor semmi sem ríkat meg bennünket. Egyébként ugyanaz a polgári XIX! század, amely erőnek erejével elfojtotta a férfiak könnyeit, az „egyszerű népnek" és a nőknek szánt irodalomban az elképzelhető megpróbáltatások egész sorát felvonultatva szinte katalógusba foglalta, mi adhat alkalmat — vagy úgy is fogalmazhatnánk: ürügyet — a sírásra. Hérodotosz jegyezte föl, hogy Egyiptom meghódítása után X. Kambüzész perzsa uralkodó próbára akarta tenni a legyőzött fáraó lelkierejét. Eléje vezettette rabszolgáinak eladott lányát és halálra ítélte fiát, de a fáraópak szeme sem rebbent; később azonban, amikor meglátott egy öregembert, aki fiatal korában bejáratos volt a palotába, most pedig koldulásból élt, eleredt a könnye. Sokféleképpen lehet értelmezni ezt az epizódot; a történet szerint amikor Kambüzész megkérdezte a fáraót, miért épp a koldust siratta meg, ö állítólag ezt válaszolta: a túlontúl nagy fájdalom érzéketlenné merevíti az embert, az enyhébb pedig föloldja. Mindenesetre megállapíthatjuk: a sírást elsősorban a fájdalom jelének tartjuk ugyan, de ennél sokkal homályosabb és összetettebb jelenség. Van, aki akkor sir, amikor csak akar — sok nő rendelkezik ilyen képességgel, ambiciózus és igényes színészek pedig egyenesen büszkék arra, hogy bármikor tudnak sími, ha szerepük úgy kívánja. Van tehát „racionális", azaz megfékezhető és irányítható sirás is, de az igazi az „irracionális" sírás, amelynek oly jólesik feltétel nélkül átadni magunkat. Sok nőtől hallani effélét: tegnap este olyan jól kisírtam magam, nem is tudom, miért. A látszatra tétova megállapítás nagyon is lényeglátó! Ha „csak úgy", mintegy öncélúan sírunk, úgy érezzük, mintha nem is simánk, hanem maga az éppen szomorúnak, fájdalmasnak érzett valóság siratná önmagát, hogy aztán könnyeinkben oldódjon föl. Csak egy percre... Június a rövid éjszakák hónapja... Talán a diákok tudják ezt a legjobban, akik e nyár eleji hetek éjszakáinak többségét a könyvek fölött töltik, hiszen ez a hónap az éwégi feleltetések, az érettségi vizsgák időszakát jelenti. Különösen az olyan elvontnak, nehéznek vélt tantárgyak okoznak rengeteg izgalmat, mint a kémia vagy még inkább a matematika. Bratislavában, a Duna utcai magyar gimnáziumban azonban épp a matek-kémia szakos KOVÁTS MÁRTA számít a legnépszerűbb oktatók egyikének. — Mivel nyerted el diákjaid rokonszenvét ? — Saját diákkoromból emlékszem arra, hogy a kémia és a matematika világa eléggé elvont terület, a tananyagot ezért a lehető legjobban közel kell hozni, le kell fordítani az élet nyelvére. Ötéves tanári gyakorlatom tapasztalatai alapján úgy látom, hogy az oldottabb hangnemben előadott anyag könnyebben megmarad a diákban. Szerintem ez a reál tárgyak eredményes oktatásának lényege, mert a száraz elméletiesség elkedvetleníti, „elijeszti" a gyöngébb képességű vagy kizárólagosan humán beállítottságú tanulókat. — Eszerint a tanárok „ügyességén" múlik: mennyire kedvettetik meg diákjaikkal a tantárgyaikat? — A matematika, a kémia, a fizika és több hasonló tantárgy esetében igen. Ha az oktató észreveszi, hogy lankad a tanulók figyelme, akkor az ő rátermettségén múlik: föl tudja-e rázni az osztályt? • ■ ■ — A diákok tudása így hát másodlagos tenne? — Ellenkezőleg! Mindig a tanuló szorgalmán és igyekezetén múlik, milyen jegyeket kap a tanév folyamán vagy a bizonyítványban. Igaz. a jó tanár egyben pszichológus is, hiszen ki kell ismernie a diákot, de egyetlen oktató sem tanulhat a tanulói helyett. A reál tárgyakat sokan eleve megérthetetlennek, megtanulhatatlannak tartják, úgyhogy rendszeres odafigyelés helyett pusztán arra törekszenek, hogy a felszínen maradjanak, esetleg megőrizzék a kit ü nt etett ség üket. Sajnos, a gimnazisták zöme naprakész tudással rendelkezik, óra után mintha szél fújta volna el az újonnan átvett tananyagot. Ilyen esetben minden tanári jószándék vagy oktatói trükk hatástalan marad. — Mi szükségeltetik hát ahhoz, hogy valaki matekból és a vele rokon tantárgyakból jeles legyen ? — Matematikában is, kémiában is, de szinte valamennyi reál tantárgyban az alapok elsajátítása a leglényegesebb, erre épül aztán a logikus gondolkodásmód, a vizuális elképzelés, a gyors reagálási készség. — Ne haragudj ha rákérdezek, de egy matikatanárnak diákkorában csak egyese volt ebből a tantárgyból? — Nem! Én is kaptam rosszabb jegyeket, méghozzá ugyanitt, a Duna utcai gimnáziumban. A leendő matikatanár sem csodagyerek, neki is meg kell barátkoznia a számok világával, a logikai gondolkodás törvényszerűségeivel. — Mit üzensz mindazoknak, akik egy-egy vegyjel, vegyü/et matikapélda vagy fizikai törvényszerűség hallatán riadtan, segélykérő ijedtséggel néznek egymásra ? — Hogy a reál tantárgyakat nem szeretni kell, hanem megérteni. Ez pedig nem is annyira tehetség, mint inkább hozáállás és szorgalom kérdése. (mik-) 22
