A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
4. KÖBE VÉSVE, PAPIRUSZRA ÍRVA Az ókorban népek közül kétségtelenül az egyiptomiak hagyták a legtöbb írásos emléket az utókorra. Alig akad tárgy vagy építmény, szabad felület, amelyen nem szerepel írás; a piramisok belseje, a sírkamrák falai tele vannak feliratokkal, de egy valamirevaló koporsó, egy kecses ékszerdoboz vagy festéktartó paletta sem lehetett meg szöveg nélkül. Ezek az irományok rendszerint valamire intették az embert: hol az erényes életre, hol az istenek és a halottak tiszteletére buzdítottak; persze az írnokok jól tudták, hogy ez így önmagában kevés lenne, ezért különböző varázsigéket, mondókákat is mellékeltek hozzájuk. Az egyiptomi írásos emlékek közül a legkorábbiak — és a legtitokzatosabbak — az ún. piramisszövegek, amelyek a fáraók sírkamráinak a falán találhatók; ezeket a szövegeket más halandó nem írathatta fel a sírjába, mivel a piramisszövegek „birtoklása" kiváltságos túlvilági létet biztosított a tulajdonos számára, s ez, az egyiptomi állami ideológia szerint csakis a fáraót illethette meg. A későbbiekben — az ún. Közép-birodalom (i. e. 2040—1785) idején — módosult ez a szemlélet, a túlvilágszövegek felírásának királyi privilégiuma megszűnt; a vallás „demokratizálódott". Ekkor jelennek meg az ún. koporsószövegek, amelyekből még később — az Újbirodalom (1552—1070 kezdetén — kialakul a Halottak Könyve, talán a legnépszerűbb vallásos szöveggyűjtemény, amelyet rendszerint papirusztekercsekre írnak. Ezek a szövegek a túlvilági létről szólnak, főleg a király halál utáni életéröl, amelyet csodálatos dolognak képzeltek el, s amelyre — a szövegek tanúsága szerint — az „egyszerű" halandók is áhítoztak. Ennyi vallásos témájú felirat láttán az embernek könnyen az a képzete támad, hogy az ókori Egyiptomban a túlvilágon kívül semmi egyébbel nem törődtek, s nem is tartották fontosnak, hogy evilági dolgokról is beszámoljanak. Mindez azonban csak látszat, noha nem sokon múlott az, hogy az egyiptomiakról ilyen egyoldalú vélemény alakuljon ki. A nem vallásos témájú szövegeket ugyanis általában nem — a garantáltan időálló — kőbe vésték, hanem papirusztekercsekre írták, amelyek csak a sajátos egyiptomi viszonyoknak (sivatagi homok, száraz levegő) köszönhetően vészelték át az évezredeket. A papirusztekercs alapanyaga, a papirusz (Cyperus papyrus), valamikor nagy mennyiségben termett a Nílus torkolata menti mocsaras területeken, ma viszont éppen hogy mutatóba maradt meg belőle néhány szál a kairói füvészkertben. (Nagyobb mennyiségben csak Szudánban terem, de aki kíváncsi rá, Szicíliában is megtekintheti.) A papiruszt sokféleképpen értékesítették: kosarat és szőnyeget fontak belőle, felhasználták a csónakok készítéséhez is, gyökeréből pedig táplálék készült; de a papirusz volt a legfontosabb energiaforrás is, hiszen Egyiptomban nem nagyon akadt más, amit eltüzelhettek. A nem ritkán 6 méternél is magasabbra növő (nílusi sás) afféle sűrű erdőségeket alkotott, így aztán bőven futotta papirusztekercsekre is. Ma már egész pontosan nem tudjuk rekonstruálni a papirusztekercsek készítésének módját, de a lényeges műveleteket ismerjük. A frissen vágott papiruszt leháncsolták, a belét kb. 40 cm hosszúságú vékony csíkokra szabdalták, ezeket egy deszkalapon szorosan egymás mellé illesztették, majd erre egy újabb réteg került (a csíkokat keresztben helyezték az alsó rétegre). A két réteget fakalapács segítségével jó szorosan összedolgozták, közben állandóan öntözgették a Nílus vizével, amely feltehetően ragasztóként is közreműködött. A napon kiszárított papiruszlapokat kagylóhéjjal simára csiszolták, széleit egyenesre vágták. A friss papiruszív hófehér volt, és csak alig valamivel vastagabb, mint a napjainkban használatos levélpapír. A papirusz persze idővel megsárgult, de az írás olvashatóságát ez a körülmény nem befolyásolta különösebben. A szövegeket általában fekete tintával írták, az áttekinthetőség kedvéért azonban piros tintával írták a címeket és az alcímeket, az egyes bekezdések kezdőszavait, s gyakran az utolsó szavakat is. Különálló papiruszlapokra számlákat, feljegyzéseket és leveleket írtak. Ha terjedelmesebb szöveget akartak lejegyezni, akkor az egyes,papiruszlapokat összeragasztották és igen gyakran tekintélyes méretű tekercseket hoztak létre. Az eddig előkerült papirusztekercsek közül az ún. Harris-papirusz a leghosszabb: 40,5 méter. A papirusztekercsek szélessége rendszerint 42 cm volt, vagy a fele: 21 cm. A papirusztekercseket általában azokról nevezték el, akik felfedezték, illetve valamelyik múzeum számára megvásárolták őket. A papirusztekercsek tartalma igen változatos. Tudománytörténeti szempontból különösen jelentősek az orvosi témájú tekercsek, mint például az Ebers-papirusz (afféle kompendium, amely az ókori egyiptomi orvoslással kapcsolatos ismereteink legfőbb forrása), a Smith-papirusz, a két Berlini papirusz stb., a matematikai témájú tekercsek közül pedig az ún. Moszkvai Papirusz és a Rhind-papirusz. Sajnos a legtöbb tekercs töredékes, minden valószínűség szerint használat közben rongálódtak meg. A tekercseket ugyanis állandóan csavargatni kellett olvasás közben, s a végén az egészet vissza kellett tekerni az eredeti helyzetbe, mert különben nem tudták volna elolvasni a szöveget. Későbbi keletű szokás volt a szövegek illusztrálása. (A megrendelésre szállított Halottak Könyvét az írnokok a kívánságnak megfelelően illusztrálták, erre sokat adtak, annál kevesebbet törődtek viszont magával az írással, amely hemzsegett az elírásoktól és a hibáktól.) A papirusztekercsek elemzéséből kiderül, hogy az egyiptomiaknak nem volt a Gilgames-eposzhoz mérhető nemzeti eposzuk. A szerelmi líra is viszonylag későn, az Újbirodalom második felében jelenik meg először, de mindjárt magas szintre jut, s hangulatában az Énekek énekével tart rokonságot. A korábbi évszázadok költészetéből a hárfás Részlet az egyik Halottak Könyvéből Négy írnok munka közben daloknak nevezett filozofikus költemények emelkednek ki. Az elbeszélő irodalom alkotásai közül a következők a legismertebbek: A paraszt panaszai, Szinuhe története, A hajótörött története, A királyfi és a sors története stb. Az egyiptomi irodalom legfontosabb alkotásai azonban nem az elbeszélések, a cselekményes, párbeszédes drámai művek vagy költemények voltak, hanem az ún. intelmek és a politikai iratok. Nevelő szándékkal íródtak: általában erkölcsi tanácsokat osztogatnak pályájuk elején álló fiatalembereknek. A szerzők kimutathatóan magasrangú személyek, művüket azonban álnéven jegyzik (az egyéb irodalmi szövegek alkotóiról még ennyit sem tudni). Más papiruszok alapján képet alkothatunk az egyiptomi közigazgatásról, némely fáraó eredményes hadjáratairól, a külpolitikai helyzetről stb. Ennek ellenére számtalan kérdés mind a mai napig nyitott; az írásos emlékek például egyáltalán nem adnak felvilágosítást arra vonatkozóan, miért volt fontos Achnaton fáraó számára, hogy vallási reformot hajtson végre. (A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy sok papirusz az évezredek folyamán feltehetően megsemmisült; rengeteg tekercs a szakszerűtlen kezelés következtében pusztult el, s nem kevés azoknak a papiruszoknak a száma sem, amelyeket a sírrablók tettek tönkre.) E hatalmas mennyiségű írás láttán az ember azt hihetné, hogy Egyiptomban szinte mindenki tudott írni. Az igazság azonban egész más. Viszonylag kevesen voltak tisztában az írás tudományával, ezért az írnokokat (akik emellett a tudományban és a jogi, közigazgatási kérdésekben is otthonosak voltak) nagy becsben tartották és jól megfizették. A különböző domborműveken, festményeken sokszor látni írnokokat munka közben, illetve utasításokra várva. Az írni tudó emberekre mindenütt szükség volt; a kiterjedt halott-kultuszon kívül a mindennapi élet is jócskán kínált a számukra munkalehetőséget. A piramisok építésénél több tízezer ember dolgozott; az írnokok dolga volt, hogy kiszámítsák mennyi élelemre van szükségük, ugyanakkor listát kellett vezetni a raktárkészletekről, az építőanyagról stb. Az írnok általában a gazdája legbizalmasabb tanácsadója, titkainak tudója és őrizőjel?) volt. Nemcsak az egyszerűbb származású, hanem az előkelőbb családba született gyermek számára is nagy megtiszteltetés volt, ha az ímoki iskolába kerülhetett. Az Írnokokat valószínűleg az Élet Házában nevelték; erről az intézményről sajnos keveset tudunk, csak annyi bizonyos, hogy itt készültek a Halottak Könyvei, s falai között gyógyítottak is. Az írnokok eredetileg ecsettel írtak, a nádtollat a görögök honosították meg Egyiptomban. Az ímoki palettán két mélyedés volt, ezekben tartották a fekete és a piros tintát, amely azonban nem folyékony volt, hanem szilárd halmazállapotú és csak írás közben nedvesítették be. Az egyiptomiaknak — eléggé meglepő — nem voltak könyvtáraik. Legalábbis nem rendelkeztek olyan könyvtárakkal, mint amilyeneket az egykori Mezopotámia területén tártak fel a régészek. A papirusztekercseket általában agyagkorsókban tárolták a templomok valamelyik erre a célra kijelölt helyiségében. Igaz, jobb szó híján ezt a termet könyvtárnak is nevezhetnénk, de egy fennmaradt könyvjegyzék óvatosságra int bennünket, ezen a listán ugyanis viszonylag csekély számú mű szerepel, ennyi tekercset viszont bárhol felhasználhattak. (Arról már nem is szólva, hogy a könyvjegyzék a Ptolemaioszok idejéből való, tehát nem is lehet különösebben mérvadó az ókori Egyiptom fénykorát illetően.) y LACZA TIHAMÉR 18
