A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK Hetvenöt éves lenne, ha élne a törékeny testalkatú, szívbajos költő, Dsida Jenő. Nem a küldetéses költők fajtájából való volt, nem hegyeket mozdító, gátakat törő harcias bárd, hanem a csöndes, elmélázó, játékos, részletekkel bíbelődő poéta, aki derűs óráiban is érzi a végzet angyalának szárnysuhogását Rövidre szabott élete nem tette lehetővé, hogy kiteljesedjen költészete, de így is, csonkán és torzón sejteti a halhatatlanság igényét, egy minden lelki rezzenésre figyelő, finomszövésű elme képekbe, ritmusba, zenébe rejtett üzenetét Nem tudom, költői láthatárunk e/szürkülése vagy a bőség zavara az oka annak, hogy Dsida Jenő kimaradt az 1979-ben kiadott „Hét évszázad magyar versei" című antológiából. Bizonyos azonban, hogy akik ismerik költészetét ezt az antológiát nem tartják teljesnek nélküle. Neve, sajnos, nem él az irodalmi köztudatban, egyre kevesebben olvassák és citálják, egyre kevesebben élvezik versmuzsikáját képeinek csodálatos színváltozatait hangulatteremtő készségének döbbenetes varázsát. Ennek talán az az oka, hogy a költő válogatott verseit csupán kétszer adták ki Magyarországon: először 1944-ben, majd „Tóparti könyörgés" címmel 1958-ban. Az 1944-ben kiadott „Válogatott versek "hez Rónay György írt meleghangú bevezető tanulmányt, meghatározva a költő helyét az új magyar Urában. Többek között ezeket írja: „Irracionális költő; legszebb képeit, hasonlatait, nem lehet megmagyarázni, de nem is kell; lírája finomabb, légiesebb, semhogy az elemző gondolat kését kibírná. Az egyetlen volt Erdélyben, aki előzmények és hatások nélkül kialakította a maga gyöngéd, illékony szürrealizmusát. Paradox, illogikus kapcsolatai. A hetvenes években Íróink nagyjából két regénymodellhez szoktattak hozzá bennünket. Az egyiket hagyományos szóval — nevezzük lektűrnek, a másikat — jobb szó híján — az intellektuális vegetáció regényének. Közös jegyük: az olvashatatlanság. A lektűr azért olvashatatlan, mert séma, mert a szerző ha törik, ha szakad olvasmányos akar lenni, s Így az olvasó (vagy a lektor) elvárásai szerint ír. A másik modell pedig azért olvashatatlan, mert írója nem elvárásokhoz igazodik, hanem „önkifejez", de olyan mértékben, hogy még azt az egyetlen kötelező elvárást sem tartja szem előtt, hogy minden regény műalkotás, azaz szemlélet. Olyan szemlélet, amelyben egy világ összefüggéseiben válik láthatóvá, „olvashatóvá". A szemlélet nélküli intellektuális vegetáció legalábbis annyira unalmas, mint a sémákhoz igazodó lektűr. Jozef Puškáš Štvrtý rozmer (A negyedik dimenzió, 1980) című kisregénye ilyen vonatkozásban olvasható lektűr. Mondhatnám azt is: olvasható, sőt élvezetes, fordulatos városszociográfia. A téma szintjén alig kapunk benne többet, mint elvárásainkat, a szociológiai felmérésekből, újságcikkekből fénylő látomásai egy valóság fölötti valóság híradásai..." Versei, Rónay szerint „kiontják sokértelmű, csillogó, dallamos és irreális realitásukat". Nem akarok vitába szállni ezzel a meghatározással, de annyi bizonyos, hogy legexpresszivebb verseiben, szürrealista képeinek tobzódásában is megmaradt valami földi íz, emberi sóhaj. így lényegül földivé és tragikussá a „Szerenád Ilonkának" című verse is, amelyben különösen erős a misztikus sejtelmes gomolygása. „Ilonka, kis édes Ilonka/ a kép olyan ép eleven/halványpuha hangod Ilonka/ szólít szomorú nevemen/ válaszom át a sötéten/ étheri fényutat ás/ borzad a sás fut a réten/ elsuhogó zokogás/ Mihez foghasson ezentúl/ ki fogta fehér kezedet/ és hova nézhet ezentúl/ ki nézte sötét szemedet?/ Örökre itt maradok már/ hanyagul heverészve hanyatt/ míg enged a rög ragadó sár/ s gödör lesz testem alatt.A „Tóparti könyörgés"-ben Áprily Lajos írja az előszót és Dsidát Poe-vel, a magyarok közül pedig Kosztolányival, Babitsosai és Tóth Árpáddal rokonítja: „Lírai misztériumainak legnagyobb mesterét Poe-ban találta meg... Azon az úton, mely a lenyűgöző zenéjű amerikai költőtől Dsida Jenőig vezet, milyen változatos, gazdag skálát futott meg költészete. Formaújító volt-e? Nem. De ki volt az a magyar Ura újabbkori történetében Ady Endre óta ? Ady egyébként alig hatott rá, az erdélyi költők is alig, pedig közöttük élt. Lírája inkább Kosztolányival, Babitsosai, Tóth Árpáddal, a nagy muzikálisokkal tart magyar rokonságot. Néhány versének áradó nyelve és rímelő stílusa Csokonait juttatja eszünkbe..." Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárban, ahol iskoláit is végezte. Már gimnazista korában feltűnt verselőkészségével, virtuozitásával, szókincsének bőségével és szabatosságával. Első verseit, versfordításait ismert problémákat (a nagyon fiatalok és nagyon öregek lakásproblémája, az „újgazdagok" lélektana, a gyermeknevelés és házastársi hűség, mint társadalmi probléma stb.), de a szemlélet szintjén annál többet. Puškáš nagy tehetséggel „élesíti" meg például a tudott dolgokat. Regényalakjai szinte a közhelyességig maiak, felismerhetőek, (ilyen értelemben regénye szinte az első hiteles tudósítás a mai szlovák nagyvárosról és fiatal értelmiségi lakóiról), de minden alakja, regényének minden helyzete tartalmaz valami pluszt, valamit, amit addig nem tudtunk, illetve másként tudtunk. A regény cselekménye a következő: Viliam Rotarides, fiatal fizikatanár, feleségével s kétéves kisfiával egy egyszobás lakásban szorong. Rotarides kicsit élhetetlen, amolyan szobatudós forma figura, felesége szerint már rég lehetne rendes lakásuk, ha ő élelmesebb lenne, s lakásszerző törekvése nem abban merülne ki, hogy lakáscserehirdetéseket ad fel különböző újságokban. Házasságuk szinte már-már válságba kerül a kis lakás miatt, de végül is az egyik szomszédjuk (egy öreg nyugdíjas) kieszközöl száBenedek Elek ifjúsági lapjába, a „Cimborá"-ba küldte s hamar felhívta magára a figyelmet Tizenkilenc évesen kerül Kolozsvárra, ahol szerkesztője, lesz az „Ellenzék" irodalmi mellékletének. Itt látnak napvilágot első versei. „Karcsú, csinos jelenség volt, — emlékszik rá Áprily — nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtatóan gyermeki. Elfogultsággal küzdött, amin nem is lehetett csodálkozni: olyan irodalmi tekintéllyel ismerkedett meg a sivár szerkesztőségi szobában, mint Kuncz Aladár, akinek elismerése és biztató szavai nagy barátja korai haláláig kísérték fejlődésében. Mikor családjuk Kolozsvárra költözött, gyakran látogatott ki hójai kertükbe a Fürdő utcai házból. Olyankor girardi-kalap volt a fején, fémgombos sétapálca a kezében. Egyik tájszólásunk »csipkeh úsúr-nak mondja a finom testalkatú embert. Ez a szó jutott eszembe, ha diákos, kissé törékeny, de arányos alakjára néztem..." Dsida az Ellenzék után a „Keleti Újság "hoz, majd a „Pásztortűz"-höz került. Első kötete a „Leselkedő magány" 1928-ban jelenik meg. E kötet részben még a költői útkeresést jelenti, alapmotívumaiban azonban már őrzi költészetének legsajátosabb jegyeit Második kötete, a „Nagycsütörtök" már kész fegyverzetben mutatja a költőt, versei hol játékosak, finoman cizelláltak, színpompásak és muzikálisak, hol szabadon áradók, kötöttségektől mentesek, csupán a belső ritmus és a kontextus tartja össze őket. Harmadik könyve, az „Angyalok citeráján” 1938-ban, már a halála után jelent meg, Kiss Jenő jegyzi meg emlékezésében, hogy a költő csak a „Tükör előtt" című önéletrajzszerű művének korrektúráját ellenőrizhette, a kötet egyéb verseinek szövegét már nem volt módjában megtekinteni. Állítják költészetéről, hogy nem érintkezett a való élettel, a nagy politikai és társadalmi eseményekkel, s hogy különös, bermetikus világban élt és alkotott a költő. Ez így nem felel meg a valóságnak, gondoljunk csak mélyen humánus, emberi gondokat felvető, költeményeire, „Az utcaseprö"-re, az „Amundsen kortársá"-ra, vagy a már-már forradalmi hanmukra egy előnyös lakáscserét, s a kedélyek lecsillapodnak. Ez a közhelyes, cselekménytelen cselekmény semmi sajátos üzenetet nem hord, a szerző (és olvasó) számára csak mintegy rendszerező elvként szolgál, kibomlása során bizonyos összefüggések megvilágosodnak, az egységes világítás még egységesebbnek tűnik. S pontosan ez az egységes világítás, s e világítás újszerűsége az a plusz, amely miatt e könyv — szándékolt közhelyei ellenére is — jóval meghaladja a mai szlovák próza átlagát. S ezt az új világítást — a regény címét: A negyedik dimenziót parafrazálva — „négy dimenziós" világlátásnak nevezhetném. Ugyanis nemcsak a regény fizikatanár hőse, de maga a regényíró is négy dimenzióban — s főleg a téridőnek nevezett negyedikben — gondolkodik. Tudja mi történik a hősével holnap, tudja, mi történhetett volna vele ma, tudja hogy a nap minden percében milyen véletlenek kerülik el, s mi lett volna, ha nem kerülték volna el, mi történhetett volna vele tegnap stb., stb. Látszólag a Tolsztoj féle mindent tudó írónak, az ún. auktoriális (szerzői) regénynek a szemlélete ez. de csak látszólag, mert tulajdonképpen az einsteini világszemlélet birtokában író (mai) fiatal szerző világlátása ez. A regény fizikatanára pedig ennek a világlátásnak a rokonszenves hordozója. NÉGYDIMENZIÓS VILÁGLÁTÁS 0 got megütő, a munkanélküliek nyomorát föltáró „Bútorok"-ra. Dsida műveinek legteljesebb kiadása a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1966-ban „Versek" címmel. A „Tükör előtt" című poémájának kivételével majdnem minden verse és versfordítása szerepel a könyvben. A három könyveimhez itt felvettek egy negyediket is, a „Rettenetes virágének"-et. Ebben a költőnek még könyvben meg nem jelent verseit találhatjuk. Különösen megrázó és elementáris erejű versek a „Lássuk, vajon itt...", a „Horváth néni" és „Az utolsó miatyánk", amelyeket a kórházban, halálos ágyán diktált le feleségének. E versek már nyomát sem őrzik játékosságának, könynyŐségének; súlyosak, mint a göröngy és tragikusak, mint az emberi sors. Dsida Jenő különleges tehetségét József Attila is elismerte és méltányolta. A lapokból, hírből már ismerték egymást, levelet is váltottak, s József Attila levele szerint személyesen is találkoztak. 1930 júniusában Hódmezővásárhelyről keltezett levél így kezdődik: Kedves Dsida Jenő! Itt küldök tizennégy verset, helyezd el őket kérlek tetszésed szerint Midőn találkoztunk, a Helikonról s a Pásztortűzről szólottái volt én mindkét lapotokba örömmel dolgoznék..." stb. Dsida Jenő versei mára sem halványultak meg, szózenéje, színskálája, pompás nyelvezete, nemkülönben verseinek különös hangulata most is elvarázsolja az olvasót Műfordítóként is míves munkát végzett A költőre emlékezve, idézzük szellemét azzal a strófával, amely sírboltján található, a kolozsvári házsongárdi temetőben: „Megtettem mindent amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását Felejtsd el arcom romló földi mását" DÉNES GYÖRGY Sokat lehetne beszélni még a regénybe foglalt társadalomkritikáról, arról, ahogyan az író a legjelentéktelenebbnek tűnő emberi megnyilatkozásban is tetten éri az emberi kapcsolatok kiüresedését, beszélni kellene az iró pszichologizáló hajlamairól (arról, ahogyan például a hős — Dosztojevszkijt olvasva — a bűnnel kacérkodik, ahogyan egy pillanatra átfut a fejében, hogy milyen jó lenne elpusztítani mindenkit, aki „útban van"; így van szerinte útban az öreg Trautenbergemé, aki becsapja őket, s hosszú hitegetések után nem adja át nekik az ő szükségtelenül nagy lakását), s szólni kellene végül Puškášnak arról a tehetségéről is, amellyel a legáltalánosabb, legsemmitmondóbb helyzeteket is egyénivé, egyszerivé tudja motiválni, de legyen elég itt ezt a téridő szemléletű típust kiemelni a regényből, mert ezzel a leglényegesebbet mondjuk el a szlovák könyvpiacnak erről a valóban nagy sikeréről. Viliam Rotaridesben a hetvenes években azt a fiatal, szemüvege mögé bújó, csillagokba, fizikába, tudományokba merülő, a nyilvános szerepléstől, közélettől kicsit idegenkedő értelmiségijét látjuk viszont, akit az utcáról, munkahelyünkről olyan jól ismerünk, csak valahogy nem akarjuk meglátni benne a hőst, korunk hősét. TŐZSÉR ÁRPÁD 15
