A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
— Az más ... Rögtön hozom. — Jucika! — szólt a lány után Pista. — Magának pedig töltsön egy konyakot és igya meg a pult mögött az ón egészségemre, feltéve persze, ha valóban azt akarja, hogy egészséges maradjak ... Tudom, hogy a konyakot szereti, a grúz konyakot, ha nem tévedek...? — A verebek csiripelik az utcán? — kérdezte a lány kuncogva. — Hadd hallom, mit tud még rólam? — Más egyebet nem ... csak amit látok és érzek ... — S vajon mit lát és mit érez? — kérdezte a lány. Az arca egyetlen mosoly, a szeme meg csupa ragyogás. — Hát csak annyit... — tartott Pista kis szünetet a nagyobb hatás kedvéért —, hogy maga egy gyönyörű, kívánatos teremtés, akit ha tovább néz az ember, felforr a vére. A lány egészen közel hajolt Pistához és a fülébe súgta. — Vőlegényem van, mérnök úr.. . — Aki most távol a hazáját szolgálja, s aki talán éppen most, ezekben a percekben éleslövészeten van, szegény... — De jól tudja! — De nem a lőtéren, hanem ... — Hanem? — Mondjuk. . mondjuk egy lefüggönyözött szobában... A lány kuncogva megfenyegette Pistát, majd a fejét csóválva ment a presszógép mögé. Onnan is Pistát nézte. Mintha csillagok sziporkáztak volna a szemében. A konyakot kitöltötte, felhajtotta, aztán hozta Pistának a kávét és az üdítőt. — Tessék! — csúsztatta a tálcát kecses mozdulattal Pista elé. — A kávé erős, az üdítő jéghideg! — Köszönöm! — komolyodott el Pista és témát váltott. — Hánykor végez? A lány kissé meghökkent, s mintha apró gondfelhö szaladt volna át az arcán, de ez csak egy pillanatig tartott. — Kilenckor — mondta. Elment az asztaltól, mivel új vendégek érkeztek, s azokat is ki kellett szolgálni. — Kilenckor magáért jövök — mondta Pista fizetés közben. — Kint várom a kocsinál, rendben? — Jucika beleegyezöen bólintott. Kissé belepirult a gyors döntésétől. Pista egész úton hazafelé jókedvűen fütyörészett. Rendkívül elégedett volt önmagával, s gondolatai már az esti találkozás körül keringtek. Tény, hogy helyes kis csibe, állapította meg újra meg újra magában, amitől jóféle érzések szaladoztak szét a bennsőjében ezerágú csermelyként. Egyenesen a szövetkezet irodaházához hajtott. Erzsi néni, a könyvelő azzal fogadta, hogy valami pesti vendégek várnak rá már több, mint egy órája: egy nő és egy férfi/ valószínű házaspár... Más sem hiányzik a boldogságomhoz, komorodott el Pista, s kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Az irodájában kávé mellett ült Lakatos Andrea, volt évfolyamtársa a férjével. Andrea egy szemvillanás alatt Pista nyakába csimpaszkodott, puszi jobbról, balról, majd kissé eltolva magától jobban szem ügyre vette. — Semmit sem változtál, Pista — állapította meg végül. — Nem, persze hogy nem, csak az a néhány év, ami elszaladt felettem — mondta. s közben arra gondolt: úristen, ha ezek itt akarnak éjszakázni, lőttek a szépen felépített tervének, s akkor Jucikét soha többé nem tudja „becserkészni az utcájába", mert anynyira már ismerte a nőket, hogy nagyon meg tudnak sértődni. Viszont Andrea sem elvetni való teremtés. Utolsó találkozásuk óta kitelakadályozhatja meg semmi és senki abban, hogy elruccanjori a Balatonhoz. Mi tagadás, kora tavasz óta készült rá. Talán sikerül. Majd elválik. — Aztán majd eljövök magáért, csak telefonáltasson, hogy mikor jöjjek. — Jó, majd telefonáltatok. Ablak, ajtó tárva-nyitva. Hiába, nagy volt a hőség. A folyosón léptek kopogása hallatszott, majd a nyitott ajtóban megállt a „kis doktornő" és benézett. — Hogy érzi magát. Pálos néni? — Köszönöm, jól, egészen jól... — Az a fontos... egyébként vége a látogatási időnek — mondta még, azzal tovább kopogott. — Ö az, a kis doktornő — suttogta Pálosné a búcsúzkodó fiának. — Nem mondom, csinos! — Meghiszem azt! — mondta Pálosné olyanformán, alig titkolt büszkeséggel, mintha az ő valamikori szépségét dicsérte volna meg valaki. Pista úgy kiiszkolt a kórházból, mintha kergették volna. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a volán mögé ült. Egyenesen a Fő-utcai presszó elé hajtott, ahol Jucika, a csinos felszolgálólány szokta fogadni kedves szóval, mosollyal. Pedig ezernyi tennivaló várta odahaza, de nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy megkörnyékezze a lányt. Mikor belépett a presszóba körülnézett. Csak néhány vendég üldögélt kávéját szürcsölgetve, vagy édességet, fagylaltot majszolgatva. Kissé csalódottan ült le. Jóformán el sem foglalta a helyét, honnan, honnan nem, mintha a földből nőtt volna kŕ, Jucika ott termett az asztalánál. — Csókolom, Jucika! — villant fel Pista szeme. — Jó napot, mérnök úr! Mit parancsol? Pista az asztalra könyökölve, ujjait összekulcsolva méregette a csinos lányt, aki mármár zavarba jött a hosszan tartó szemléléstől. — Csak nézem, nézem magát, Jucika ... — És mit lát rajtam? — Bár ne látnék semmit! A lány felnevetett: egyből vette a lapot. — Ejnye, ejnye, mérnök úr! — Megjátszott dorgálással hozzáfűzte. — Szégyellhetné magát! — Szégyenlős koldúsnak ... — Nagy kópé maga, mérnök úr! — vágott közbe a lány. — Magánál sokkal jobbakat már régen felakasztottak... Mit hozhatok? — Egy kávét kérek, de jó erőset... és egy üdítőt, de jéghideget! — Ez minden? — Kocsival vagyok. / jesedett, megasszonyosodott, ahogy így elnéz , kívánatosabb, mint valaha volt. Annak idején nagyon megértették egymást: szépek voltak azok a szeles pillanatok, lopott fél órák parki padokon, bokor alján, lépcsöházban, most viszont... Nem, arról szó sem lehet, hogy történjen köztük valami, hiszen itt őrködik mellette a férje, a nyakigláb, szeplős arcú, vöröses hajú, szemüveges jogász. — Meséljetek: hol csavarogtok és főleg hogy találtatok rám!? — A Tátrában töltöttünk egy hetet s gondoltuk, ha már errefelé járunk, útban hazafelé felkeresünk, de ha zavarunk csak szólj, máris tovább állunk — hadarta Andrea s a táskájából kis, kékfedelü noteszt vett elő. — Ugyan ne csacsiskodj! — Látod, Pista, a címedet megőriztem, nem felejtettelek el, bezzeg te!... Elfelejtettél, Pista, mert az nem igaz, hogy azóta nem jártál Pesten, százszor is járhattál, még sem kerestél fel... Hosszú szempillái szinte beárnyékolták az arcát. Andrea szerette, ha a szemét csókolgatta. A másikat is, szokta mondogatni, hogy meg ne sértődjék. — Bocsáss meg! — mondta Pista kérlelő hangsúllyal s némi bünbánattal az arcán. — Bismerem: hanyag, feledékeny fickó vagyok, de ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb okvetlenül felkereslek titeket, ha Pesten járok! — Bocsánat! — szólt közbe a férj —, tényleg nem zavarunk? — Dehogy zavartok! — engedett fel Pistában most már végleg a feszültség: majd csak lesz valahogy. — Mivel kínálhatlak meg benneteket: borral, vagy inkább töménnyel ? — Én vezetek — szólt közbe Andrea —, Ákos viszont csak a töményét ihatja ... tudniillik sok a gyomorsava... de töményből fantasztikus mennyiséget el tud pusztítani, igaz. édes szívem? — Túlozni azért nem kell — vigyorodott el Ákos szerénykedve lehajtva a fejét. — Ma már ott tartok, hogy elég hamar megárt... — Literen felül, persze ... — szúrta közbe Andrea, amin nagyot nevettek. Rövidesen ital került az asztalra. Pista csak a tisztesség kedvéért nyalta meg a pohár szélét, a jogász viszont úgy benyakalta a borospohámyira való kisüstit, mintha lavórba löttyintette volna. Elismerően csettintett a nyelvével. — Nem rossz, bizony nem, sőt: kitűnő! — Felállt. — Elnézést: merre találom meg azt a bizonyos legkisebb ... — A folyosó végén jobbra az utolsó ajtó — adta meg Pista az útbaigazítást. — Köszönöm! — mondta Ákos udvariasan és kiment. Alig tette be maga mögött az ajtót, Andrea felpattant a helyéről és szorosan Pista elé állva simogatta mellén az inget. — Pista, azt tudod ugye, hogy én szerelmes voltam beléd? — Tudom ... — Csókold meg a szemem ... a másikat is... Végül a szájuk is egymásra talált. — Hogy lehetne miénk az éjszaka, Pista? Pista sosem volt ijedős természetű férfi, különösen az ilyen kérdésekben nem, most mégis megijedt. — Lehetetlen, Andrea, hiszen itt a férjed. Andrea felnevetett. — Az nem számít — mondta legyintve. — Tudod ... Ákos rém tehetséges és a maga módján rendes fiú, de ha italhoz jut, elissza az eszét. Fantasztikusan be tud rúgni. Olyankor aztán négykézlábra ereszkedik, mint a csecsemő, körbe -körbe tapogatózik a szobában, aztán elterül és vége. Nincs isten, aki néhány órán belül talpra tudná állítani. Ifolytatjuk) 11
