A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 3. szám

(GM BOLDOG ÉfTIBťR Délutáni beszélgetés Löffler Bélával — Hogy van? — Borús az idő, de engem nem zavar. És hiába süt a nap, rám az sincs hatással; nekem nincs szükségem a napra. Hát nem furcsa, hogy a szobrász mennyire függet­len a természettől...?! Nem tudom el­képzelni hogyan, miért, de elszakadtam a természettől. S közben csodálom azokat az embereket, akiknek a természet szép­sége örömöt ad. Egyébként jól vagyok. Hihetetlen alkotóvágy él még bennem. A szemem már fáj, a kezem már éjfél felé nehezebben mozdul, de nem hagyom abba. csinálom, dolgozok. És naponta eszembe jut egyik volt tanárom bölcs mondása: „Normális ember nem megy szobrásznak!" És tessék: hivatásos szob­rász vagyok. Épp azért szeretem a fiatal kezdőket, mert ők még makulátlanok, tiszták, nincsenek megfertőzve. Ök még nem azért csinálnak szobrot, hogy pénzt kapjanak érte, hanem mert kényszert éreznek, örülnek a munka szépségének. Hiszen csak az az igazi művészet, ami az ember örömére születik. Egyszer London­ban voltam egy családnál. Láttam ott egy szobrot. Kérdezem a házigazdától, ki csi­nálta. Azt mondja, a feleségem. Hát ez az: egy orvosfeleség, aki nem akar szobrász lenni, művész lenni, csak csinált egy szob­rot — a saját örömére. Csodálatos szobor volt. — Sokat utazott. Szeretett utazni? — Szerettem: hogy megismerjem az embereket, életüket, hogy tanuljak. Az utazás iskola, bár, embere válogatja. Van, akinek nincs szüksége az utazásra, én azonban nagyon szegénynek érezném ma­gam, ha nem láttam volna a világnak egy nagy részét. A művészt mindenütt becsü­lik, sőt, túlbecsülik. A Szovjetunióban ezt fölöttébb éreztem. — Az emberben mindig a humánusát kerestem. Minden emberben van valami szép, valami jó. Azt kell benne megtalálni, értékelni. És nincs csak jó vagy rossz ember: csak ember van! — Várta ezt a hetvenötödik évet, szüle­tésnapot? — Nem. Titokban arra gondoltam, csú­nya dolog volna hetvenöt évnél korábban meghalni, bár a halálra már nagyon régen felkészültem: jöhet akár holnap is. — Életre, halálra fölkészült? — Igen. Célom mindig is az volt s ma is az: élni, dolgozni. Oe azért bennem él a félelem, hogy egyszer minden véget ér, ezért igyekszem gyorsan dolgozni, csak még ezt a munkát befejezni, aztán neki­fogni egy másiknak, egyszerre tíznek, húsznak is, hogy sose lehessen vége. Min­dig csinálni kell valamit. Hiszen így telt el az egész életem: szépségek és borzalmak közepette. Mégis a világnak talán legbol­dogabb embere vagyok. Az életet mindig úgy vettem, amilyen. Sosem siránkoztam. Ez van, mondtam, és éltem, bármi jött, mert élni akartam. S most már azt mond­hatom, beteljesült az életem. Szerettem az embereket. Nem tudtak velem olyan rosszat tenni, hogy ez a szeretet gyűlölet­té változhatott volna. Én elvből teszek jót, önzetlenül nem várok érte hálát, jutalmat. Bár tudom, meg kellett tanulnom, hogy az emberek sokszor nem szívesen fogadják el mások­tól a segítséget, szégyellik. — Béla bácsinak sok barátja volt? — Voltak. Vannak. A nagy csalódások ellenére is. Nem kell hogy az embernek sok barátja legyen, de ha több is akad, akkor még gazdagabb az élet. Rengeteg az ismerősöm. Mindenkit örömmel, szívesen fogadok. Mert számomra minden ember felfedezés, öröm, csoda. S ha az ember­ben megtalálom az emberré válásra törek­vés hajlamát, jeleit, akkor már tisztelem, becsülöm, szeretem. — Mindig szobrász akart lenni? — Tulajdonképpen igen. De ha nem let­tem volna szobrász, ha nem formálhatnék plasztikákat, biztosan találnék valamilyen más kifejezési eszközt, hogy elmondjam: szeretem az embert, várom, becsülöm, csodálom, mert tud csodálatos lény is lenni az ember. Te vadidegen vagy. Nem tudom, ki fia, borja, de eljöttél hozzám, hogy megismerj, hogy beszélgess velem, és ez már nagy szó a mai rohanó világban. És beszélgetek veled, örülök, hogy itt vagy, bár nagyapád lehetnék, mégsem érzem a korkülönbséget. Én mindenkit így fogadok. Mit csináljak?... Szeretem az embert, hiszek az emberben, megbecsü­löm az embert. — Józanul élt? — Józanság? Az ember önmagából ki­lépve vagy önmagában maradva képes legyen önbírálatra, józanságra. Mert rájöt­tem, hogy az ember nagyon nagyot alkot­ni csak „egészségesen" tud. Képzeld, 1937-ben harminchétezer „művész" élt Párizsban abból, hogy hülyét csinált ma­gából. Harminchétezer! — Miből fedezi költségeit? — Ötven év alatt öt magánember vett tőlem szobrot. Ha az állam nem támoga­tott volna, ma seholse vagyok. A művé­szet nélkül is nagyon jól lehet élni. Mert van a művészetnél sokkal fontosabb, jobb dolog, például a szerelem . . . Mondok egy szót: Nő, így, nagybetűvel. A természet­nek az a hihetetlen harmóniája, logikája, amire felépül az emberi test, — csodála­tos, jobb szót nem tudok kitalálni. A nőnél ez kiváltképp észrevehető. És akárhány­szor is fogjuk ezt a csodát mintázni, halott anyagból újra alkotni — kiaknázhatatlan lehetőség. — Szeret élni, Béla bácsi? — Igen, de még mennyire. Nagyon szép volt az életem. Megadatott nekem min­den. 1937-ig már bejártam Egyiptomot, Angliát, Görögországot, Németországot, voltam Párizsban — hát lehet még többet kívánni?!... A művész, ha igaz úton jár, így vagy úgy. de mindenkire tud hatni. Én nem akarom megváltani a világot, nem vagyok Krisztus. Én csak egy boldog em­ber vagyok, s örülök, ha egy ember kezébe veszi a szobromat, simogatja, vagy csak ránéz, és látom az arcán, hogy örül neki. Akkor úgy érzem, elmondtam neki is, átadtam neki is az örömemet, élménye­imet. Hiszen mindenkinek kötelessége, hogy embertársainak, átadja ismereteit, tapasztalatait. Elemi kötelessége! Ezért hagyom hatalmas gyűjteményemet, szob­raimat, vagyonomat az államra, az embe­riségre, mindenkire. — Bohém volt fiatalkorában? — A legnagyobb marhaságokat mind végigcsináltam, de amikor már éreztem, hogy valami káros, fertő, abbahagytam. — Mint ember és művész elégedett éle­tének 75 évével? — Igen. Buta ember az. aki méltatlan­kodik, hiszen önmaga gyöngesége fölött siránkozik. Én nehéz küzdelmek árán szép eredményeket értem el. Rajtam múlott, az én akaraterőmön, tehetségemen, kitar­tásomon minden. Mert, ha az ember vala­mit nagyon akar, elérheti. Én egész éle­temben szerény voltam: csak élni akar­tam és dolgozni. Mindkettő sikerült. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei 4

Next

/
Thumbnails
Contents