A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-22 / 21. szám

'v 1^ __ aléria Benáčková virág\ zó fiatalasszony volt,

amikor az utolsó szlovák népi üvegfestő, Alexander Salzmann elköltözött az élők sorából. Salzmann 1959-ben halt meg, nyolcvankilenc éves korában, de már vagy húsz évvel azelőtt abbahagyta a festést. Elnehezült, öreg keze már bizonytalanul forgatta az ecsetet, így csak nagyritkán, múzeumok és népművészeti boltok hosszas kérlelésére készített egy-egy képet. A tulipánoktól és rózsáktól övezett, bájosan naív madonna — barokkosán gömbölyded Genovéva —, szántó-vető szent Izidor-képek, amelyeket az egykori asztalos olcsó pénzért vesztegetett, műgyűjtők és múzeumok tulajdonába kerültek. Úgy tűnt, hogy halálával végleg lezárult a népművészetnek ez az érdekes és vonzó fejezete, amely amúgy sem volt hosszú életű — alig több, mint kétszáz évig tartott. Akadtak ugyan, akik Salzmann halála után megpróbálkoztak az üvegfestéssel, de képeikből hiányzott az az ösztönös biztonság és hamvas báj, amely Salzmann és elődei alkotásait oly vonzóvá tet-Benáčková világa egészen más. Az egykori középiskolai rajztanár, aki eleinte csak kedvtelésből festegetett, a falusi környezetből meríti témáit, alakjait. Népszokások, ünnepek, jellegzetes falusi figurák, elevenednek meg képein olyan tündöklő vidámsággal és bájjal, amilyenre csak a gyerekkori emlékeket festi a megszépítő távolság. Ami meseszerüvé teszi a leghétköznapibb jeleneteit, alakjait is, az a leheletfinom poézis. Furulyázó pásztora, pólyást tartó parasztmenyecskéje kacskaringós virágindán áll, pásztorlánya tarka szivárványon üldögél. Hófehér virágszirmok alkotják az ablakon kikukkantó szerelmesek házának falait, s kontrasztként idős házaspár áll a ház előtt. De hogy az öregség sem jelent mindig csak szomorúságot, jelzi a kezükben ficánkoló, tarka színekben pompázó kakas.

Akadtak, akik a megszokott, hagyományos témákat hiányolva, eleinte idegenkedve fogadták ezeket a képeket. Aztán őket is megragadta a belőlük áradó varázs. Ezekben a képekben nincs semmi mesterkéltség. Minden szín, vonal a helyén van, valamivel több, mint a harmóniát fakasztó biztos arányérzékről, az üvegfestés technikájának fölényes ismeretéről, vagy a pompás raj?készségről. Ezek csak eszközök. A képek őszintesége az, ami annyira meggyőző. Benáčková hisz abban, amit csinál, és csak azt láttatja, amit érez. Képei egy derűs lélek költői megnyilvánulásai. Róluk is bízvást elmondhcjjó, az, amit a század elején egy svájci író mondott a régi üvegfestő mesterek alkotásairól, üvegre festett népdalok.

VOJTEK KATALIN

Amikor aztán néhány éve a népművészeti boltok kirakataiban, megjelentek Valéria Benáčková képei, az üvegre festett képek kedvelői örömmel állapíthatták meg, hogy a régi mestereknek folytatója akadt. Igen, folytatója inkább, mint követője, mivel Benáčková asszony nem követi mindenben szolgai módon elődeit — kompozícióiban, témaválasztásában gyakran eltér tőlük. Az üvegfestés hazai „klasszikusai" csaknem kizárólag szakrális vagy bibliai témákat festettek, világi témákat — az egyetlen

Jánošík-motívumot kivéve

(Fotó: Bohuš Kráľ)