A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 20. szám
KIS PÉNTEK JÓZSEF két verse Etűd III. minden csupa víz meglékelt álmaim gurulnak a réten szürkecsipkés szemfedőként száll a város hajnali füstje mellettem megvillan a kés az égre csillagkötélen felkúszik a hold Alkalmi darab Mintha a horizontot néznék Ahogy állnak Fehér csokrával a menyasszony Háttal a cifra paravánnak Mellette a férfi Fehér szegfűvel gomblyukában A nőhöz bújt lopva mintha félne Csak arcuk nem került rá A retusált fényképre Fotó: J. Dubeň SÁNDOR KAROLY Ki véd Talajt keresünk mint a kis mag is Társ haza eszme talaján jár az ösztön De ha egy kivet ki véd hogy bennünk minden meg ne törjön CSÁKY KÁROLY Merülések Kikötőidet immár elnyelik a vizek. Etjö majd a soha-meg-nem-érkezés végtelen órája is. Hiába tiltakozol, parttalanul nyújtózik a tenger. Hullámot kavarni egyre nehezebb lesz a mindenségben. Kagylóid alámerülnek lassan, mert nincs hová kivesse őket az ár. Zuhanunk mi is kemény jelként a mélybe, hol egymásba fonódnak a feltépett gyökerek. IJúliüs eleje volt. ■Estefelé kiadós záporesö verte végig a falut. Az utolsó órában jött a mosdatás s a vele járó felfrissülés. A hetek óta tartó szárazságban már teljesen kifakultak a színek. Kókadtan lógtak a fák lombjai, s a házak előtti kiskertekben is sápadoztak a virágok. Dombosháza a rendezett, tiszta utcájáról, meg a rengeteg pompázó virágjáról volt híres az egész környéken. Sehol annyi teljes tearózsa nem virított a kiskertekben, mint éppen Dombosházán. Büszke is volt rá a falu népe. Azon az estén a friss, üde levegőbe belevegyült a zöld fű szaga, meg a rengeteg virág illata. A telihold a falu felett állott. Fénye ráömlött a domboldalra kapaszkodó, hatalmas kiterjedésű szőlőkertre és gyümölcsösre. Az aratásnak még nagyon az elején tartottak, így aránylag korán elcsendesedett a falu. Már csak a vendéglő körül volt észlelhető némi mozgás. Hófehér, ezerhatszázas Lada közelített az alvég felől csendes duruzsolással. A felvégen lassított, majd az egyik ház elé kanyarodott, miközben a fényszórója végigpáztázta a ház előtti „napsugaras" vaskeritést. A kocsiból Pálos István kertészmérnök szállt ki. Szélesre tárta a vaskapu két szárnyát, kitámasztotta, hogy neki ne csapódjon a kocsi oldalának. A Bundás kutya örömében majd lábról döntötte a hatalmas termetű fiatalembert. Volt vagy száznyolcvanöt magas, szélesvállú, göndörhajú, mozgékony, egyszóval kisportolt testű. Suhanckorától futballozott. Annak idején Pesten néhányszor szerepelt még az egyetemisták válogatottjában is. Tanulmányait befejezvén még idehaza is rúgta néhány évig a labdát, aztán felhagyott vele, mert a rengeteg munka minden idejét lefoglalta. — Ne vacakolj, Bundás, menj a lábam alól, még hasra ejtetsz! — zsörtölődött a kutyával, de kevés eredménnyel. Alig bírt tőle megszabadulni. Végül ügyesen beugrott a volán mögé és becsapta az ajtót. — De odavan érted — szólalt meg a kocsiban ülő, szökehajú nő. — Hozzád mindenki ragaszkodik, még a kutya is? — kérdezte kuncogva. — Az jó, nem ? vigyorodott el Pista és játékosan megszorította a szőkeség combját. A lány felszisszenve csapott a fiú kezére. — Fáj... és megkékül az ujjad helye ... — A szoknya alatt nem látszik ... ha meg látszik, akkor azt csakis az ón szemem láthatja, ha valóban csak az enyém. — Pista viccnek szánta. Tudta azt a lány is, mégsem hagyta annyiban. — Utálatos vagy! — mondta duzzogva. — Igen? — nevetett a szemébe Pista. — Tegnap éjjel pontosan az ellenkezőjét állítottad. — Nemcsak utálatos, hanem cinikus is vagy! — Ez jól esett. Köszönöm szépen! Ezen aztán mindketten nevettek, ráadásul a lány a könyökével oldalba is bökte Pistát. — Nem mondom, jó hegyes a könyököd, Ágikám, hegyesebb, mint a ... — Ne sértegess jó? — vágott közbe a lány. — Mi ütött beléd?.. . Mindenáron el akarsz űzni?... Elmegyek én magamtól is, ha a terhedre vagyok. — Ugyan ne csacsiskodj!... Veled már viccelni sem lehet? — pillantott Pista a lányra, s a garázsba kormányozta a kocsit. — Néha túl durva és sértő vicceid vannak, Pista — mondta a lány elkomolyodva. — Néha az az érzésem, hogy le akarsz rázni. — Egyelőre nem áll szándékomban — mondta Pista hamiskásan. — Egy komoly tanítónőt nem engedhet a szélnek az ember egyik pillanatról a másikra. Ez logikus, nem ?
