A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-08 / 19. szám

Bevezető elmélkedés honi néprajzi kutatástörténetünk egy fejezetéhez

Varga Lajos illusztrácio/a

Tudománytörténet megírására általában olyankor szokás gondolni, amikor az illető tudomány már kinőtt a gyerekcipőből; új, más korszakba lépett — tehát az elmúlt időszak áttekintése a jövő szempontjából is hasznos lehet.

De nálunk szó sincs még ilyesmiről! Boldogok lehetnénk, ha egyszer végre fölkerülne (no, nem az asztalra, hanem az éppen tipeg ni kezdő lábunkra) az a bizonyos csizma (pardon: gyerekcipő), s megtehetnénk az első, bár imbolygó, de önálló lépéseket. Ne merengj hát visszafelé, sok minden úgysem, sül ki az egészből — Így bökdösött belülről (s mit tagadjam, gyakran még most sem nyug hatom tőle) egy kis ördög, miután elhatároz tam két világháború közötti néprajzi kutatá saink áttekintését. Mert valóban: mi sülhet ki abból, ha én most egymás mellé rakosgatom azt a néhány „életművet", amelyeket jobbára csak provincializmusunk kapcsol egybe? Nyomdokaikon semmiképpen nem folytat hatjuk a munkát, legfeljebb hatalmas lelke sedésükkel, állandó tenniakarásukkal példá lózhatunk.. . Érdemes hát időt, fáradságot, papírt pocsékolni rá?

Persze, ha így állítjuk föl a kérdést, akkor már például azt is megkérdőjelezhetnénk, hogy érdemes-e százezreket-milliókat áldoz nunk prehistóriai kutatásokra. Hiszen napja ink és a közelmúlt történelmének nem sok konkrét köze van azokhoz az időkhöz! De valami azért tán mégiscsak .. .

Főleg a régészeti szakirodalomban hasz nálatos a „kutatástörténet" kifejezés, amely tulajdonképpen egy résztéma határai közt megbúvó tudománytörténetet jelöl. A régé szettudomány egész fejlődését, alakulását, áttekintő, elemző irodalmat viszont már a „tudománytörténet" elnevezéssel illetik. E két terminus technicus azonbanjnás különbségtevést is sejtet. Az előbbi „mindösz sze" a kutatás adatgyűjtő, feldolgozó fázisait foglalja magába; mig a második esetében egy kidolgozott elméleti rendszer kell, hogy hátteret képezzen, tehát egy egyszerű adat közlő munka (vagy akár munkák sora) még nem képezhet „tudománytörténetet".

Nos, efféle megfontolások alapján (természetesen lehetne ezt még tovább csürni-csa várni, de most nem valamiféle kisipari filozo fálgatás a célom) szerencsésebbnek vélem, ha a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásé val kapcsolatban következetesen a „kutatástörténet" kifejezést használom. Ameny nyiben tehát nem tudományról, hanem kizá rólag kutatásokról beszélünk, akkor már bát rabban, ellentmondás-mentesebben vállal kozhatom egy történeti áttekintés fölvázolására, hiszen ilyen-olyan néprajzi gyűjtések (néha ugyan csak „átkutatások") már régen vannak vidékeinken, még ha eredményeikből ezidáig tudomány nem is kerekedett!

Az etnográfiai kutatások kezdeteinek a megítélése eléggé bizonytalan, tudniillik a néprajztudomány kialakulása előtti időkből származó, a mai néprajzi vizsgálatok számára hasznosítható tudósításokat e tudomány első lépéseiként szokták emlegetni (itt főleg Bél Mátyás, Fényes Elek, Berzeviczky Gergely, Tessedik Sámuel stb. munkáira gondolok.) Az is meggondolandó továbbá, hogy a múlt század közepétől 1918-ig mely kutatók tevékenységét tekinthetjük teljes joggal a leendő (?) szlovákiai magyar néprajzi tudományosság előfutárának (most olyan életművek lebegnek szemem előtt mint Erdélyi

Jánosé, Ipolyi Arnoldé stb., de Kodály és Bartók is szóba jöhet).

Az nyilvánvaló, hogy a politikatörténet mérföldkövei körülhatárolta Prokrusztészágyba nem préselhető bele maradéktalanul egy-egy kutatástörténeti korszak; a két világháború közti húsz év (1918—1938) azonban a gyűjtések szempontjából is egy nagyjából körülzárható, kerek egész időszakot jelent. Még akkor is, ha Turczel Lajos megállapítása — „az államfordulat bekövetkezése a tudományos életben teljes tabula rasát teremtett" — csak bizonyos megkötésekkel fogadható el. Ha „tabula rasá"-ról nem is beszélhetünk, az biztos, hogy 1918- ban tájainkon valami egészen új, „addig soha nem volt" kezdődött el, majd tört meg 1938-ban. A továbbiakban ennek az időszaknak néprajzi kutatástörténetéhez kísérlem meg a főbb csomópontokat fölvázolni.

A trianoni békeszerződést követő évek „szlovenszkói" magyar szellemi életére a határtalan tanácstalanság, üresség volt jellemző. Az államfordulatot követően a „kultúrmunkások" egy része az ország elhagyására kényszerült, s az ittmaradottak is csak

nagy időkieséssel — s inkább műkedvelői szinten — tudták folytatni, illetve újrakezdeni munkájukat. Ha az egész szellemi életre ez volt a jellemző, akkor még fokozottabban érvényes a tudományok fejlődésére, amely többek között fejlett intézményrendszert, publikációs fórumokat, tudományos utánpótlást igényel. A népi kultúra kutatása meg aztán semmiféle jelentékenyebb hagyományokkal sem rendelkezett tájainkon. A magyar (-országi) néprajzi élet alapvetően Budapest-centrizmusa, mondhatnánk, akkor bosszulta meg magát, hiszen — a kezdeti, 1919-et követő megtorpanás után — hiába lépett egy nagyot előre az előző korszakot leíró és összehasonlító tanulmányitól, az általánosabb elméleti kérdésekkel foglalkozó munkák irányába; ez alig éreztette hatását a többé-kevésbé provinciálisnak maradt szlovákiai magyar néprajzi „tudományosságban". Itt néhány, „magányos farkasként" elszigetelten, vidéken ügyködő lelkes gyűjtő (mint pl. Alapy Gyula, Tichy Kálmán, Khin Antal, Thain János stb.) inkább csak a múlt századi tudományosság szellemében (de nem a szintjén (I), mert azt hangsúlyozni kell, hogy annak legjobbjaival nemigen érnek föl ezek a kései „tanítványok" (igyekezett valamit letenni a néprajztudomány asztalára. Két tényezőt szeretnék aláhúzni ezekkel a kutatókkal kapcsolatban; egyrészt azt, hogy mindegyik — ma úgy mondanánk — hobbiból csinálta az egészet, tehát nem voltak képzett néprajzkutatók; másrészt pedig — ami persze talán az előbbiből adódik — határtalan lelkesedésüket. Nem érdektelen mindezt megjegyeznünk, hiszen ha meggondoljuk, hogy napjainkban összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között, képzettebb szakemberek ülnek nyugodtan a babérjaikon (mondván, hogy nincs lehetőségük a munkára), akkor óhatatlanul hajlamos lesz a krónikás kissé szebb színben tüntetni föl a szóbanforgó korszak kutatástörténetét. Munkánk jellegéből adódik, hogy nem a befektetett energiát értékeljük, hanem a művet — azt, ami megmarad. Az emberfeletti munka egy elismerő főhajtást megérdemel, de semmiképpen nem ellensúlyozza a mű fogyatékosságait. Éppen így, azzal sem használunk senkinek, ha valami rosszul értelmezett kegyeletből, „holtakról jót vagy semmit"-elv alapján „szellemi elődeinkről" dicshimnuszokat zengedeztünk. Tettek ők annyit kultúránk érdekében, hogy'ne szoruljanak rá az utókor vállveregető „értékelésére". Éppúgy tanulhatunk hibáikból, mint tetteikből!

Elsőként egy rozsnyói festőművész, Tichy Kálmán emelte föl szavát az 1921. évi Gazdanaptárban a „pusztuló népművészet érdekében". írását — legalábbis mai szemmel olvasva — túlfűtött romantika jellemzi. A népművészetet szerette volna valahogy meg- (vagy át-) menteni, s ezért buzgólkodott, szervezett, ágált egész életében. Olvassuk el együtt az említett írás néhány sorát: „Tagadhatatlan, hogy ez az elszomorító folyamat megindult (Ti. a népművészet pusztulásának folyamata — L. J. megj.). Ezt feltartani egyesek szava nem képes. Összetartó, kemény munkával, a pusztulásra szánt kincsek megóvásával, a meglankadt alkotókedv felélénkitésével lehetne csak ellene védekezni s belekiáltani a nagy, közönyös némaságba, hogy ezek alá a romok alá, melyek már-már düledeznek, nemzeti létünk (...) jelentékeny részét temethetjük."

Tichy az ifjúságban bízván, egyik következő felhívását (mert jó néhányat kibocsátott) 1926-ban a losonci A Mi Lapunk-ban tette közzé. Új feladatra címmel. Medkockáztatom a feltevést (bár bizonyítani nehéz lenne), hogy ez az írása már nem pusztába kiáltott szóként halkult el. A majdani Sarlós mozgalmat létrehozó „regösdiákok" népművészet.

14