A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Csak egy percre«. Az öntöde homokpadióján elsüllyed az óvatosan lépkedő idegen. A kívülről szinte jelentéktelennek látszó csarnokban kiismerhetetlen rendben sorakoznak a traverzek, daruk, homokkal vagy a perzselő hőt sugárzó fémmel töltött formák. Hátulról, fojtó, gázos füst száll. A folyékony fém melege minden lépésnél figyelmeztet, hogy az öntök világában nem lehet céltalanul lődörögni. Jól tudja ezt GABRONCZ JÓZSEF, huszonhét éves öntömunkás is. — Miért éppen ezt a szakmát választottad? — Őszintén szólva véletlenül. Eredetileg autószerelőnek vagy szobafestőnek készültem, de sokan jelentkeztek. A rajztanárom ekkor azt mondta, hogy jelentkezhetnék öntőnek is, mert jó a kézügyességem. — Tudtad, hogy milyen szakma az öntőké? — Nemigen ... Akkoriban még úgy hittem, hogy majd mindig a forró vasat töltögetjük. Inaséveim alatt aztán rájöttem, hogy a homok is van legalább olyan fontos. A szakmunkásképzőben is először homokot döngöltünk egy kis szekrényben, majd az úgynevezett rávágást próbálgattuk: a csatorna kivágását, ami elvezeti az acélt a formába. — Ebben a műhelyben is, távol a pirosló vastól, a homokot egyengeted. Ha nem tudnám, hogy öntő vagy, bátran tarthatnálak formakészítőnek is! —- Az öntő formát készít, összerakja és önt. Mindegyiket jól tudja, bár gyakran csak az egyiket gyakorolja. De talán a formakészítés a legnehezebb, legszebb mozzanat. — Tulajdonképpen hogyan is készül egy-egy forma, utána pedig maga az öntvény? — A tartályból kiengedett homok rövid szállítószalagom érkezik a formaszekrénybe. Lapáttal egyenesre simítom, lehúzom a fölösleget, utána pedig légdöngölövel megdolgozom a homokréteget. Ha lazán döngölnék, öntés közben kiszakadna a homok. A forma kitöltése után simitóval faragok. A sarkok éleit egy réz szerszámmal, a saroktörlővel mgtörlöm. A folyékony acél csatornáit lanzettával lehet kialakítani, ahová pedig nem fér be a kezem, onnan egy furfangos szerszámmal, a homokhoroggal húzhatom ki a felesleges homokot. A forma kialakítása és öszszeszerelése után indulhat a daru, és ráfordítja az üstöt. Pillanatok alatt folyékony fémmel telnek meg a mélyedések és a rejtett rések. A kivájt homokodúkba vas vagy acél csorog, és amikor kihűl, előtűnik a kész öntvény. — Tudsz-e valamit az öntök szakmájának múltjáról? — A szakmunkásképzőben erről is tanultunk. Hazánkban valamikor főképpen osztrák mesterek tanították az öntést. Hasonló szerszámaik voltak, mint a szobrászoknak. Sőt, egyetlen szerszámnak tizenkét változata is lehetett. Ma már a mi szakmánkban is terjed az automatika. A nagy öntödékben formaszekrény nélkül, gép préseli a formát és az üst is önműködően nyílik, hogy „föltöltse" a formát. Hol vannak manapság már azok az idők, amikor a középkorban a kiöntött vastömböket tizenöt-húsz évre beásták a mocsarakba, ahol a szerves savak kimarták a szennyeződéseket. Európában akkoriban főleg kegytárgyakat, harangokat, szerszámokat és fegyvereket öntöttek. — Szereted a homokfaragást, vasöntést? — Ha nem úgy lenne, réges-réges más munka után néztem volna. Egy-egy összetettebb forma vagy öntvény elkészítése valóban mestermunka. (M-) „Hajnalban állnak már vitézül szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő..." (Nagy László) Európa éghajlati viszonyai között a május a tavasz, az újjáéledés, a virágzás időszaka. A fák kilombosodnak, a növényzet üdén zö/de/l, madárdaltól zeng az erdő és mező. Május beköszöntését ezért ünnepük az európai népek dallal, tánccal és játékos vetélkedéssel már nagyon régóta. Sokfajta régi népszokás is kapcsolódik földrészünkön a télfelejtő tavaszi időszakhoz. Ilyen volt a májuskirály- és királynő választás, zöldághordás, s nálunk — illetve a szlávnémet nyelvterületen — ismertebb szokás a májusfa, a székelyeknél hajnalfa, Jakabfa, Jakabág állítása, amiről „Májusfák" című versében olyan szépen ir az ismert költő. Nagy László. Májusfát — a néphit szerint gonoszűző nyárfát — főleg falun állítanak a legények a lányos házaknál. A szerelmi szimbólumon túl azt tartották ugyanis, hogy nem május a május májusfa nélkül. Elképzelhetetlen, mint karácsony fenyő, a húsvét pedig piros tojás és locsolás nélkül. Sőt, nemcsak az eladó lányoknak, hanem — jó áldomás reményében — a községi bírónak és kocsmárosnak is állítottak májusfát. A májusfa-állitók jó előre kiszemelték már az erdőn azt a szép, sudár, egyenes-növésü fát, amit május elseje előtti napon, este kivág-MIÓTA VAN KÉS ÉS VILLA? A késről tudjuk, hogy kőkorszaki „találmány", a villának az eredete azonban már homályosabb. Az első fémvillákat minden bizonnyal arra használták, hogy kivegyék a forró húst a fazékból. Feltételezik, hogy ezeknek a tálaló-vagy húsvilláknak fából készült elődeik voltak — egyszerű ágvillák, végünkön kihegyezve. Meglepő módon sokáig használták a kést és a villát anélküli, hogy az evéshez mindkettőt egyszerre alkalmazták volna. Erről XI. századi hiteles adatok tanúskodnak: Darmiani velencei püspök a szószékről bélyegezte meg a Bizáncból származó és néhány előkelő itáliai családnál bevezetett szokást. Szent dühvei mennydörögte, hogy a késsel és villával való evés bűnös elpuhulás, és mint ilyen, istennek nem tetsző cselekedet. Ha nem is a püspök intelmének hatására, de a kés és villa használata még évszázadokkal később is ritkaságnak számított. Egy XV. századi illemtankönyv az akkori étkezési szokásokra is utal ilyenképpen: „Csak három ujjal fogd meg a húst, ne pedig két kézzel tömd a szádba!” Úgy tűnik, hogy csak a XVII. században terjedt el a késnek és főleg a villának evőeszközként való használata: ekkortájt már a krónikák is megemlítik a kés- és villakészítö mesterséget. MÁJUSFÁK tak. A fa ágait lenyesték, csak a tetején hagytak meg néhányat Ezekre a lányoktól kapott sokszínű szalagokat, kendőket, papírszeleteket kötöztek, és a májusfa tetején elhelyeztek egy kisebb, borral vagy pálinkával megtöltött üveget is. Az elkészített fát azután titokban, éjszaka vitték a kiszemelt házhoz. Ott a kiskapu melletti oszlopnál a legnagyobb csendben gödröt ástak, beleállították a fát, a földet jól ledöngölték, hogy a szél ki ne döntse. Sok lány aludt nyugtalanul május elsejére virradó éjszakán, aggódtak, hogy kapnak-e májusfát. Volt azután öröm reggel, ha ott állt a fa és találgathatták a járókelők, hogy ki állíthatta. Az viszont nagy szégyennek számított, ha elvétve valamelyik leányzó szárazfát kapott. Egy idős bácsi mesélte évekkel ezelőtt Losoncon (Lučenec), hogy hajdanán egyszer ő is szalag helyett rossz fazékkal és köcsögökkel „pántlikázta" fel falujukban a szárazfát, mert a kedvelt leány kikosarazta. A hatás nem is maradt el, nem kapott mégegyszer kosarat. A leány nemsokára a felesége és évek múlva öt gyermeke édesanyja lett. Külön „szertartással" járt a májusfa kitáncolása május utolsó vasárnapján vagy pünkösdkor. A legények azon versengtek hogy ki tud a május fa csúcsáig felmászni... Ki hozza le az üveg bort vagy pálinkát. A gyerekek pedig a fa kidöntésekor a színes szalagokon osztozkodtak örömmel. A májusfa tulajdonosának persze gondoskodnia kellett a zenészekről és az állítóknak áldomást tartozott t fizetni. Rendszerint ahány méter volt a fa, annyi liter bor járt. Az összegyűlt legények és lányok azután a májusfa körül vidáman szórakoztak táncoltak egész este. Mindenkinek megvolt a maga párja. Kár, hogy a rohanó évek során ez a régi, romantikus szép szokás is lassan-lassan feledésbe merül. Új divat van sokfelé kialakulóban, terjedőben a díszes virágkosárkészítés és ajándékozás. A legények ezeket rendszerint a városi virágüzletekben rendelték meg jóetöre — nem számit mennyibe kerül, csak szebb és nagyobb legyen, mint az ismerősé, baráté —, majd autóval elszállítják és a kiszemelt lány május elsejére virradóra azt teszi ki közszemlére az ablakba. Májusfát — sajnos — már falun is mind kevesebbet állítanak. Pedig ahol még él ez a szép hagyomány, mondhatják a költővel: „Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék..." KANIZSA ISTVÁN Ml VOLT AZ ASZTAL ŐSE? Talán leghétköznapibb bútordarabunkról azt hihetnénk, hogy egyidős ha nem is az emberiséggel, de legalább a civilizációval. Pedig a nép nem egykönnyen barátkozott meg vele annak idején. A rómaiak, mint a korabeli leírásokból és ábrázolásokból tudjuk, többnyire félkönyökön heverészve lakomáztak. A gyűjtögető életmódot folytató törzsek fiai, aztán a nomád pásztorok, és általában a szabad ég alatt sok időt töltő népek nem is nagyon tudtak volna mit kezdeni az asztallal. A vasfazekat vagy bográcsot, amelyben az ebédjük főtt egyszerűen letették a földre, köré telepedtek, és mertek belőle. Sokszor tányérjuk sem volt. Az anyaföld volt az asztaluk, és egyben a székük is. Később a parasztcsaládok is megvoltak e bútordarab nélkül. A konyha közepén a földre tették az edényt, zsámolyokon körülülték, és ki-ki fakanállal szedegette belőle a gulyást vagy a köleskását, mikor mi volt. Eltelt némi idő, amíg feltalálták az asztal ősét, az evöszéket, amelyet néhány vidéken egyenesen asztalszéknek neveztek .. . Alacsony, támla nélküli, kerek szék volt ez, a közepén lyukkal. A lyukba tették a párolgó étellel teli bográcsot, ülöalkamatosságnak meg maradt a zsámoly. Ezt az evöszéket szorította ki végül a palotákban már ismert és bevált asztal. A parasztházakban előbb a tisztaszobában tartották, szőttes abrosszal földig letakarták, és éppúgy nem használták, mint a hímzett párnákkal magasra vetett ágyat, amelybe a világért bele nem feküdt senki. Aztán a díszasztal néhány szerényebb rokona bekéredzkedett a konyhába, s került melléje szék is. Csak ekkor kezdte az azóta is hűséges bútordarab igazi hivatását betölteni. SZOLGÁJA ÖN BARÁTAINAK? Természetesen nem az, mégis annak vallja magát, valahányszor egy kedélyes „sziát" kiált oda nekik. A szevasz, szia, szió, szióka köszönések ugyanis a latin eredetű szervusz szóból alakultak ki, amelynek jelentése: szolga, szolgája. Egyébként a köszönés régen nemcsak udvarias gesztus volt, de tiszteletet, sőt, hódolatot is kifejezett. Erre utal több régi formája, például: ajánlom magamat, alázatos szolgája, alászolgája, amelyek közül az utóbbi kettő a latin „servus humillius" magyarítása. Nagy múltja van a köszönés másik, korábban igen elterjedt módjának, a meghajlásnak is. amely az uralkodók előtt valaha kötelező földre borulásból fejlődött ki. Ez később ugyan térdre omlássá, majd féltérdre ereszkedéssé, végül téráhajtássá szelídült, de még hosszú ideig az alárendeltségi viszony kifejezője maradt. A máig fennmaradt enyhe meghajlás vagy főhajtás szokása viszont már nem több a minden ismerősünknek kijáró tiszteletadásnál. Sok európai népnél az is szokássá vált, hogy a rangosabb embert a sapka levételével vagy a ruha fellebbentésével köszöntötték. 22
