A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
A HUMORRÓL-KOMOLYAN Gyakran felvetődik a kérdés, milyen kevés a szatíra, humoreszk, paródia, travestia — egyszóval: a komikum a szlovákiai magyar irodalomban. Tudatosan és elkötelezetten egyedül Duba Gyula műveli. Alkalomszerűen vagy inkább véletlenszerűen találkozhatunk csak más névvel, nevekkel sajtónkban, leginkább szilveszter táján, farsang vagy húsvét idején. Lapjaink, folyóirataink többnyire vicceket hoznak, ha mégis akad az úgynevezett vidám oldalon humoreszk vagy szatíra, az nagyobbrészt importból ered. Pedig nagyon kell, nagyon kéne a saját forrásból eredő csípős, a nevetőizmokat megmozgató vidám írás, hiszen az olvasóközönség szereti, várja, kéri, és ha akad, szívesen olvassa a humoros történeteket. A mosoly, a nevetés oldódást jelent, mint ahogyan Henri Bergson francia filozófus is megállapítja „A nevetés" című világhírű könyvében; a derű hasznos munkát végez a társadalomban, hiszen a mosolygó ember megkönnyebbül, a kedélyes ember jószándékú. A komikum s ezen belül a humor vagy szatíra tehát mindenképpen hasznot jelent, amely dekompenzálja a társadalomban időnként megmutatkozó feszültségeket. Kijelenthetjük tehát, hogy a humorista társadalmilag fontos munkát folytat. .. Most, amikor humorügyben házalok Duba Gyulánál, érzem és tudatosítom, hogy a hazai humor kérdését egyáltalán nem lehet humoros oldaláról megközelíteni, mert ilyesmi nincs. A humor ügye komolyra fordult. — Karinthy Frigyes mondotta valamikor, hogy humorban nem ismeri a tréfát, ami azt jelentette, hogy az irodalmi humor vagy humoros irodalom ügye nem azonos a viccelődéssel, a könnyű műfajok kérdésével, azért komolyan kell venni — jegyzi meg Duba Gyula, majd így folytatja: — Komolyan kell venni, mint jelenséget, műfaji értelemben. De ahogy Te felvetetted a kérdést, tudniillik, hogy nincs hazai humoros irodalom, vagy nagyon kevés van, ez más kérdés s talán még komolyabb. Mert a humoros irodalom olyan gondolati szemléletmódot jelent, amely kimondottan társadalmi igényű, emberszempontú és kritikai jellegű, tehát rendkívül aktív szemléletmód, amely nagyon rokonszenves és hatásos stíluseszközökkel dolgozik. Ki ne szeretne felbocsáthatatlan eltékozlásának vagyunk-e tanúi és — részesei? Több száz iskola, könyvtár, több ezer olvasó ilyetén való megrövidítését ugyan minek nevezhetnénk? Mert erről van szó tulajdonképpen. Hogyan és miből tájékozódjék az irodalom után érdeklődő tanár, diák, felnőtt olvasó, ha eleve megvonjuk tőle a tájékozódás lehetőségét?! Másrészt aztán hajlamosak vagyunk számonkérni rajtuk, hogy miért nem tájékozottak hazai irodalmunk berkeiben. A következő új könyvritkaság a Fonod Zoltán válogatásában megjelent Az Út. (Összpéldányszám 1000, ebből 300 a budapesti Kossuth Kiadó számára készült; hazai használatra maradt kereken 700 példány.) Az Út, mint ismeretes — ismeretes? — Fábry Zoltán lapja volt; a CSKP intenciái alapján készült, marxista szellemiségű, elkötelezett kultúrpolitikai folyóirat. A benne közölt írások részei, formálói voltak nemzetiségi tudatunknak — joggal megbecsülendők tehát az utódok számára. Fonod Zoltán válogatása azt igyekezett bizonyítani, hogy „a ma már történelmivé vált időszak" küzdelmei azért - voltak, hogy „az adottságok realitása a lehetőségek realitásává" változhasson. De hétszáz példányban? szabadultán nevetni, s méghozzá másokon ? Ki ne kedvelné a jókedv állapotát? Ki ne gondolkodna haszonnal olyan kérdéseken, amelyek tartalmasak, s amellett könnyedek, szóra kozta tóak ? S ha mindez jelenleg hiányzik irodalmunkból, az olvasókra való hatás lehetőségeit illetően szegényebbek vagyunk. — Véleményem szerint mulasztást követtünk el azzal, hogy nem fordítottunk kellő figyelmet a komikumra. Tudatosan kellett volna fejleszteni az idevágó műfajokat. — Azért a humor nem hiányzik teljesen az életünkből. Gondolj a viccekre, a népi humor kiapadhatatlan forrásaira. Talán hétköznapi életünkben sem vagyunk komorabbak, mint más korok emberei. De a komikum a humoros tartatom magasabb formáját jelenti és valószínűleg igazad van abban, hogy ezt a területet elhanyagoltuk. De nem csak mi, csehszlovákiai magyarok látjuk így helyzetünket a humor dolgában. Ez általános tünet. Gondold csak el, miért nevezik a komikus műfajok egy részét könnyű műfajnak. Pedig a humoros történetet író szerző a megmondhatója, hogy humoreszket vagy éppen szatírát semmivel sem könynyebb írni, mint egyéb vagy akár verset. Ezért a komikum irodalmi megnyilvánulásai valóban több figyelmet érdemelnének. — Hogyan pótolhatná irodalmunknak ezt a mulasztását? Látsz egyáltalán valamilyen kivezető utat? —■ Mindenféle lemaradás közül talán éppen a szellemi — a művészi lemaradást legnehezebb behozni. Mindenesetre a kivezető úton tett első lépés az, hogy tudatosítsuk ezt a tennivalót. Vagyis: több ambíciót, több energiát és nagyobb teret a humoros irodalomnak, a kísérleteknek is. — Mi az oka annak, hogy irodalmunk ifjabb nemzedéke szinte alig foglalkozik a humorral? Talán azért, mert a humort a könnyebb műfajok közé sorolják. — Az előbb kísérteteket említettem s lám, máris a fiataloknál vagyunk. Igazad van abban, hogy fiatal szerzőink között vannak jónéhárryan, akikről el sem tudnám képzelni, hogy könnyed, humoros dolgokat írjanak. Eleve drámai alkatok. De a kép nem általános. Néhány fiatal szerzőnk szemléletében és műveiben ott így maradt, ami volt: az „adottságok realitása". Holott hétszáz példány — tapasztalatból mondom — egyetlen járásban nyugodtan eladható — ha van ... Még három új — kétszeresen is új, mert elsőkötetes szerzők müve — „könyvritkaságot" említek meg. Közülük kettő verseskötet, egy novellagyűjtemény. Az első Barak László bemutatkozása a Sancho Panza szomorú, a másik verseskönyv Bettes István első önálló kötete, a Bohócok áldozása. Barak László könyvéből 900, Bettes Istvánéból 600 példány jut a hazai könyvesboltokba. Cúth János : Lélekharang című novellagyűjteményéből is mindössze 600 marad hazai olvasói számára. Kicsit eltúlozva: ennyit egy bokrosabb rokoni közösségben szétoszthat a szerző. Nem beszélve egy-egy szülőfalu vagy város megértő és érdeklő társadalmáról... Tágabbra rajzolva a kört: van több, mint ötszáz különböző szintű magyar tanítási nyelvű iskolánk, s valamennyi rendelkezik saját könyvtárral. Ha mindegyik iskolai könyvtár ezekből a könyvekből csak egyetlen példányt vásárolna meg, mi lenne? Van továbbá több, mint ötszáz CSEMADOK helyi szervezetünk — egy-egy kötet ott is elkelne. találjuk a humort és a szatirikus bírálókedveL Grendel Lajos: Éleslövészet című könyvében ltoldául a szöveget át- meg átszövik az ironikus látásmód elemei, a groteszk szemlélet formajegyei. Ugyancsak a komikummal rokon jegyeket találunk Vajkai Miklós írásaiban is, abszurd ötleteket és groteszk helyzeteket, de nem kevésbé parodisztikus, valóságmímelő effektusokat is. Egy-két nevet még sorolhatnék, akiknél fellelhetők a humoros elemek. Ám a többségre tényleg a drámai látásmód jellemző, nem tudom miért. Erről ők tudnának vallani. — A Szlovák írók Szövetségének idei, márciusi kongresszusán is szó esett a nevettetésről, a humoros szemléletmódról, de leginkább a szatíráról. Mit tenné! hozzá az ott elhangzottakhoz, illetve mivel egészítenéd ki? — Valóban mintha elérkezett volna a humoros bírálat, a szatíra ideje. Életünk bőven szolgáltat hozzá nyersanyagot. A közéleti szervezőmódszerek tökéletesítése pedig egyre inkább feltételezi a tárgyilagos ítélet, az egyenesebb beszéd, a szókimondóbb bírálat gyakorlatát. Mert ne felejtsük el, hogy a humor, a szatíra nemcsak nevetést — nevettetést —, hanem magasabb szintű gondolati hozzáállást és tudatosabb véleménynyilvánítást is jelent. Mai szóhasználattal élve színvonalasabb gondolkodást, alkotói szempontból pedig nagyobb hatékonyságot jelent a közélet formálásában. Ezért nem véletlen, hogy magasszintű politikai és társadalmi fórumokon, így a szlovákiai írók kongresszusán is szó esett a szatíra iránti igényről. De az igény csak lehetőséget jelent, mellyel valakinek — esetünkben az írónak — élnie kell. Meggyőződésem, hogy a továbblépés e téren az alkotók egyéni intenzitásától is függ. Legalább is a magam részére ezt szűrtem le a humoros irodalom mai helyzetéből és a saját tapasztalataimból. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY Ezenkívül van legalább ötszáz könyvtárunk. S itt van a CSEMADOK immár csaknem nyolcvanezres tagsága. Ha csak minden tizedik CSEMADOK-tag szeretne hozzájutni hazai szerzőink műveihez, ehhez önmagában — le se merem Írni — nyolcezres példányszámra lenne szükség ... Ez persze így irreális. De ha a felsorolt lehetőségeket összegezzük s a kapott értékeket megfelezzük, akkor, megítélésem szerint, megközelítettük azt a példányszámot, ami kiadható és — eladható. Ez pedig 4—5 ezer példányt jelent. Ez már elfogadható realitásként, hiszen még így is — bőven számolva — minden ötvenedik magyar nemzetiségű állampolgárra jutna egy kiadványból egy példány. Nem számolom tovább a lehetőségeket, hiszen nem azok felsorolása volt a célom. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy szellemi értékeink csak úgy és akkor kamatoztathatók közösségünk életében, ha befogadásuknak megteremtjük a föltételeit. A jelen esetben akkor, ha a megjelenő irodalmi alkotások a megjelenésük percétől számítva mindenki számára elérhetők lesznek, s nem gyarapítják a „könyvritkaságok" sorát. GÁL SÁNDOR Szabó István (balról) és Klaus-Maria Brandauer az Oscar-dijjal A Der Spiegel nyugatnémet hetilap tavalyi 40. számának címlapja EGY MAGYAR FILM NAGY SIKERE A Los Angeles i Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Hollywoodban megtartott 54. díjkiosztó ünnepségén az év legjobb külföldi játékfilmjének járó Oscar-díjjal jutalmazták Szabó István Mephisto című alkotását. A film már az elmúlt évben is sikerrel szerepelt a cannes-i filmfesztiválon, igaz, ott „csak" a legjobb forgatókönyv diját kapta, jóllehet a szakemberek többsége szerint a nagydíjat is kiérdemelte. íme, néhány vélemény: „Súlyos, nemes film ez a művész felelősségéről és arról, hogyan árulják el a szerelmet azok, akik a karriert és a sikert helyezik mindenek fölé. Hatalmas alkotás, olyan mint Jancsó első filmjei (...) A Mephisto kivételes mű, amely egyfelől nem létezhetne Szabó István képi zsenialitása nélkül, másfelől nem létezhetne Klaus-Maria Brandauer, a bécsi Burgtheater színészének játéka nélkül. Ha manapság a filmvásárrá átalakuló filmfesztiválokon a legjobb szereplőknek járó díjakat nem fokoznák le egyszerű politikai aprópénzre, Klaus-Maria Brandauernek fölényesen kellene nyernie (.. .) Szabó István és Klaus-Maria Brandauer visszaadják a moziba vetett hitünket." (Louis Marcorelles, Le Monde) „A Mephisto feladja a leckét minden filmesnek. A titok az alaposan megtervezett forgatókönyvben rejlik, melynek szerzője maga Szabó és Dobai Péter." (David Robinson, The Times) „Szabó hangsúlyozta, nehogy azt higgyük: egyszerűen filmre vitte a regényt. Mindössze ugródeszkaként szolgált interpretációjához. A forgatókönyv sokkal messzebbre megy, mint Klaus Mann, amikor azt vizsgálja, milyen dilemmákkal kell megküzdenie egy művésznek, hogy egy totalitariánus rendszerben dolgozhasson." (The Times) S végezetül álljon itt egy részlet Szabó István nyilatkozatából, amelyet David Robinsonnak adott: „A főhős különleges ember, aki imádja a sikert; nem egyszerűen szereti, hanem életeleme, ezért él. Ezért támad mindig. Minden percben meg kell küzdenie a sikerért. De nem kaméleon, mert a felszínen sem jelentkezik másképp integritásérzéke. Olyan, akár egy szerető, vagy egy nő, aki azt képzeli, akkor is megőrizheti integritását, ha megerőszakolják." (It) 15
