A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-24 / 17. szám
estéről estére vele sakkozok és megverem őt. De nappal is előfordul, olvasás, sőt írás közben, hogy valahonnan elém úszik egy sakktábla és én meglépem a győztes lépést: Bástya a 1-re. Amivel megtámadom az ellenfél vezérét. A vezér nem léphet el, mert mögötte a király. Ütnie kell a bástyát, amit viszont a én vezérem véd. Tehát ellenfelem elveszíti a vezérét és én nyerek. Naponta százszor. Még szerencse, hogy a sakkmérgezés nem mindig halálos. A sakkjáték viszont nem sport, mint sokan vélik, hanem költészet. Ezt Kozma Gyulától, a nemzetközi mestertől tudom. Ö mondta: „Mindig az a lépés a legjobb, amelyik először eszedbe jut!" Akárcsak a verssorok esetében. ELLOPTAK EGY BICIKLIT Rimaszombatban elloptak egy biciklit. Nem tudorp versenybicikli volt-e, vagy csak amolyan „rendes", a felháborodás viszont tökéletes volt. Abban a házban, ahonnan a biciklit ellopták, szinte kizárólag orvosok és ápolónők laknak. Kezdő orvosok és kezdő ápolónők. A ház olyan volt, mint egy méhkas, az orvosok is olyan dühösek voltak, hogy engem, a főbeteget nem voltak hajlandók megvizsgálni. S mivel az orvosok csak az eltűnt biciklivel törődtek, jómagam meggyógyultam mindenfajta orvosi segítség nélkül is. RÉGEN SEM SIKERÜLTEK AZ IRODALMI TALÁLKOZÓK Többször panaszkodtunk az író-olvasó találkozókra, irodalmi estekre. Volt és van is okunk rá, mert — valljuk be őszintén — többnyire kudarcba fulladnak, vagy groteszkké válnak. Most ne keressük, miért. Engem egy alkalommal az érsekújvári találkozó döbbentett meg, amelyen Dávid Terézzel vettünk részt. Még csak az elején tartottunk az olvasókkal való eszmecserének, amikor az első sorban, hirtelen felugrott egy öregúr és ránk emelte a botját. Szerencsére nem ütött a fejünkre, hanem elvonult. A rendezőket kínosan érintette az incidens és nyomban felvilágosítottak bennünket, hogy nem „komplett" az öreg. Ma már csak mosolygok a groteszk eseten és úgy könyvelem el magamban, hogy a találkozók során, amelyeken megfordultam, ez volt a legőszintébb kritika. Az irodalmi találkozók, matinék, bankettek a múltban is ritkán sikerültek. Mint Vajthó László írja, például Ady zilani „diadalútja" sem úgy sikerült, ahogy a költő elvárta volna kedves városától, ahol egykor középiskolái tanulmányait végezte. Az ünnepséget, ahová Adyt is meghívták, 1912 májusában az Országos Református Tanáregyesület rendezte. Ady az ünnepségen verseit szavalta, de úgy látszik, nem nagy sikerrel, mert emlékezése végén Vajthó megjegyzi: „Minden szépsége mellett sem volt nagy diadalmenet. Nem Ady-ünnep volt, csak ő is szerepelt egy műsoros estén (melyet a sajtó kissé túlméretezettnek tartott); nem csupán tiszteletére rendezték a bankettet, csak rá is poharat emeltek. Valószínűleg Ady is kevesellte az ünnepeltetést. Meg is írta hamarosan nagyobb méretűnek." A LÉHASÁG ÚTJA „Amikor a fények elhalványultak és Sztravinszkij az emelvényre lépett, az egész nézőtér ünnepelt, szellemi nagyságának hódolt ... Megszokott méltóságával dirigált, olyan határozottsággal és erővel, amilyennel művéhez egyetlen más karmester sem járulhat ... A második felvonás végére egy nagy opera ősbemutatójához méltó izgalom és lelkesedés légköre alakult ki..." Ez a pár kiragadott gondolat Sztravinszkij titkár-aszszisztensének, Robert Craftnak visszaemlékezéseiből való, aki a Mester egyetlen operájának, a The Rake’s FTogress-nek (magyar címén A léhaság útja) 1951. szeptember 11 -én a velencei La Fenice színházban lezajlott ősbemutatója fogadtatását ecseteli. Az elmúlt három évtized alatt a mü megjárta a világ valamennyi jelentős operaszinpadát, s végre most — hódolva Igor Sztravinszkij géniusza előtt születésének századik évfordulója alkalmából — Tom Rakewell tündöklése és bukása a Szlovák Nemzeti Színház operaszínpadán is életre kelt. Sztravinszkij fantáziáját hosszú éveken át foglalkoztatta már egy angol nyelvű opera megírásának a gondolata. Csak a témát kereste hozzá. Kapóra jött egy kiállítás, amelyen meglátta William Hogarthnak (1697 — 1764), az angol nemzeti festészet elindítójának nyolc jelenetből álló metszetsorozatát. Hogarth, aki festményei alapján maga készi-Tersánszky Józsi Jenő ír meg két érdekes irodalmi találkozót Nagy árnyakról bizalmasan cimü könyvében. Elmondja, egyszer Babits Mihály a fejébe vette, hogy vidám estet rendez humoros Írásaiból. Az estre szép számú közönség gyűlt egybe. Babitsot, mint humoristát Nagy Endre mutatta be. S most idézzük Tersánszkyt: „Nos, fölhatol Babits, papírlapokkal, a hosszú terem végén álló emelvényre. A szokott dübörgő, szűnni nem akaró taps fogadja öt... Figyelem, hogy erős aggályokat rejt Babits mosolya. A komoly vers, az biztos terepe. Kapcsol és elragad mindjárt. De a nevettetés. kényes föladat. Bízzék-e, hogy nem csúszik-e le vele? .. . Nagyokat köszörül Babits a torkán. Azzal belefog a Káposzta-tréfába. Kitünően érthető, csengő hangon olvassa. A gyakorlott előadó ügyességével vár ott mondataival, ahol arra számíthat, hogy derűt kelthet szava. Esetleg belekacagnak a szövegbe, és vesztegelni kell, hogy ne üsse agyon egyik élce a másikat ... De mi ez ? Dermedt csönd, bár rajongó ábrázatok. De egy fia mosoly? Egy dévaj, értő szemvillanás legalább, a mulatságos szövegen? Semmi... Rém kínos a levegő... A tréfa kimúlt. Kis, de annál megalázóbb csöndre irtózatos, förgeteges taps... De hát Babits érzi, hogy ez kegyelemünneplés. Vigaszünneplés bedöglött elmésségei teteme fölött..." A másik nevetséges eset Miskolcon játszódott le. A Nyugat propagálása érdekében indult irodalmi találkozóra Ady, Heltai Jenő, Hatvani Lajos, Ignotus és természetesen a még egészen ifjú Tersánszky. Az írók a közönség előtt felolvasták müveiket. Tersánszky így meséli el a saját szereplését: „Már rám került a sor, hogy az asztalkához üljek ... Előző éjjel a föllépti dij előlegéből hajnalig ricsajoztam pajtásommal. Az izgalom eléggé reszkettetett, bármennyire állom is különben a lámpalázat... Ezért is ért tette a metszeteket, Aficsúr története címen korának erkölcsi visszásságaira mutatott rá a képi megfogalmazás eszközeivel egy tékozlástól megrontott jellem sorsán példázva a léha élet önpusztító hatását. Sztravinszkijt a metszetsorozat tartalmi mondanivalója anynyira megragadta, hogy azonnal leendő operájának témájául választotta. Az angol nyelvű szövegkönyvet, amely azonban csak gondolatmenetében követi Hogarth moralitás-sorozatának tartalmát, két költő W. H. Auden és Chester Kallman írta meg. Tom, az amúgy is gondtalan életet kedvelő fiatalember elhagyja vidéki jegyesét Anne-t, amikor egy titokzatos idegen, Nick Shadow — az Árnyék — közli vele, hogy komoly örökség birtokába jutott. Nick szolgájává szegődik Tómnak, azzal a kikötéssel, hogy elszámolásra csak egy év múlva kerül sor. Tom a londoni forgatagban fényűző és léha életet él, feleségül veszi a cirkuszporond egzotikus csillagát, a szakállas török Babát, majd öt is megunva világmegváltó eszméinek hódol, de egy kenyérgyártó csodagéppel kísérletezve végleg tönkremegy, s mindenét elárverezik. Eközben Nick szolgálatának ideje is letelt, aki a számadáskor leleplezi sátáni önmagát és szolgálataiért Tom lelkét követeli. A döntő kártyacsatát azonban Anne-re gondolva Tom nyeri meg. Nick csak ép eszétől tudja megfosztani urát, akinek a bolondokházában teljesedik be sorsa ... A donjuani problematikát súroló témához Sztravinszkij áttetsző, élvezetes és jól hangzó kamarazenét komponált, amelyben az áriák, együttesek és recitativók megtartják kivételes boldogsággal a meglepetés, ahogy a közönség fölolvasásomat fogadta ... Vidám gyermektőrténetet olvastam föl... A közönség a tizedik mondatnál már hangosan kacagott. Ez csak fokozódott az olvasás folyamán. Bele is tapsoltak itt-ott. Megszédített teljesen a sikerem... Azzal a dölyfös megállapítással nyugtáztam magamnak sikeremet, hogy: lehet, Ady a legnagyobb költő, Heltai a legjobb humorista, Ignotus a legnagyobb gondolkodó, Hatvány a legkiválóbb műbíráló ... de hogy itt és talán kiszámíthatatlan távlatokban is az előadóművészét ragyogó csillaga én vagyok, az nem vitás! Hát jó! Az irodalmi estét pompás díszvacsora koronázta meg. Az asztalnál szemközt ült velem Ady Endre. Mellettem egy helybeli, csudacsinos, tündöklő estélyiruhás hölgy ... Vacsora közben egyszer a hölgy így fordul hozzám: — De azt maga nem tudja, minek köszönhette a sikerét? Ejnye! Hát hallottak már ilyen kérdést? — fortyanok föl magamban. — Mi okozza a sikert, ha nem az elkápráztató szellem vagy utolérhetetlen előadó-művészet? — Nos? — érdeklődtem. — Hát az asztalterítő! — válaszolja a tündér. — Hogy? Nem értem. — Igen! — bólint a hölgy finom mosollyal. — Mert rövid asztalterítőt tettek a fölolvasó asztalra. Magának hosszúak a lábai, messze kilógtak alóla. Maga nagyon ideges volt. Elkezdte rázni a lábát. A közönség ezen elkezdett nevetni. Maga azt vélte, a fölolvasásán nevetnek, és még jobban kezdte rázni a lábát. Mire még jobban nevettek . .. Ajjaj! A díszlakoma termestül megindult velem, és forgott, hintázott... Ady félfüllel odahallgatva. nevetésre fakadt. De nevetés visszfénye rémlett, amerre néztem, minden arcon ... Jó lecke volt. Azóta próbálok vigyázni, ha már derültséget keltek mint előadóművész, inkább szellemem, mint személyem keltse." DÉNES GYÖRGY önálló életüket a klasszikus opera hangulatvilágát idézve ezzel. Örvendetes, hogy most a Szlovák Nemzeti Színház operaszinpadán is megjelent ez a Sztravinszkij életművében is korszakos jelentőséggel bíró alkotás, a második világháború után írott legsikeresebb operák egyike. Örömünk annál egyértelműbb, mert a színre vitel szinte kifogástalanul sikerült. A színpadi forma megteremtőit, Branislav Kriškát pergő ritmusú rendezéséért, Ladislav Vychodilt szürrealizmussal kacérkodó fantáziadús díszleteiért és Helena Bezákovát ötletes jelmezeiért csak dicsérettel lehet illetni. A zenei megszólaltatás végső kicsengése is jó, de már távolról sem ennyire kiegyensúlyozott. Énekben, játékban egyaránt kitűnőt nyújt Juraj Hrubant Nick Shadow szerepében, pompás epizódszereplő dr. Gustáv Papp az árverési jelenetben, a két női szereplő közül Anna Kľuková Anne-je játékban, Ida Kirilová török Babája énekben tetszett. Tom szerepében Peter Oswaldot illeti elismerés, még ha hangban nem is fedi a szólam magvas, hősiesebb karakterét. A Ladislav Holásek vezette kórus hangzása is dicséretet érdemel. Kár viszont — és ez szinte mindenkire vonatkozik —, hogy az énekelt szöveg érthetősége alig közelíti meg azt, amit egy 20. századi opera elengedhetetlenül megkövetel. És ami a legsajnálatosabb : Tibor Frešo karmester zenekarában az egyes szólamok sem annyira kidolgozottak, hogy valóra tudnák váltani a kamarapartitúra ideális apoliói áttetszőségét. VARGA JÓZSEF 15
