A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 2. szám

(Út a Sarló kongresszusáig és tovább)

2 Nyilvánvaló, hogy 1931-ben, a kongresszus megrende■zésének időszakában a szocializmusért folyó harcban korántsem Kelet-Európa vagy a Duna-medence kérdése volt a soron levő feladat, hanem a csehszlovákiai forradalmi erőkhöz való felzárkózás, a velük karöltve folytatott küzdelem. Erre hívta fel a figyelmet a kongresszuson a párt képviseletében megjelent Július Fučík, a Szocialista Főiskolások Egyesületének küldötteként megjelenő davista, Ján Poničan és a Linksfrontot képviselő Paul Senft is. Nem véletlen, hogy a cenzúra Fučiknak A sarló jegyében közölt és a kongresszuson elhangzott üdvözlő beszédéből éppen erre a harci feladatra vonatkozó buzdító mondatait törölte: „Önök a nemzeti felszabadulásért küzdenek, a nemzetiségi elnyomás ellen harcolnak. A helyes útra találtak rá, ha tudják, hogy ez a felszabadító harc a forradalmi proletariátus ügye. De tudniuk kell, hogy az önök oldalán, a magyar munkások és dolgozó parasztok oldalán ott állnak a cseh munkások és dolgozó parasztok is. Önök ismerik a cseh csendőröket és a cseh végrehajtókat, az elnyomásnak ezeket az eszközeit. Nos, szükséges, hogy megismerkedjenek azokkal, akik szövetségesei önöknek, akit tudják, hogy kötelességük önökkel együtt küzdeni." (I. m., 139. I.) Erre az internacionalista együttműködésre utal Ján Poničan is a Sarló szociofotó kiállításán elmondott megnyitó beszédében: „Minket a magyar és szlovák dolgozó rétegek közös szenvedése kötött össze. Egybekovácsol minket az a törekvés, hogy segítsünk az elnyomottakon." (I. m., 131. I.) E gondolattól áthatva koszorúzta meg a Sarló — a kelet-európai kérdés vitáját követő napon a pozsonyi városmajori marhaistállóban elraktározott Petőfi-szobrot. A koszorút stílusosan egy nagy vörös szalag és a kelet-európai nemzetek színeiből összeállított szalagfüzér övezte.

Mindez beszédesen bizonyítja, hogy a Sarlót nem a nacionalista bezárkózás, hanem az internacionalista nyitottság, az együttműködés szelleme vezérelte. Különben nem került volna sor a CSKP, illetve Levá Fronta és Linksfront, továbbá a Szocialista Főiskolások Egyesülete, illetve a DAV képviselőinek meghívására. Ez a találkozás és véleménycsere a párt és a cseh, a szlovák és a német baloldali egyesületek képviselőivel, több fontos elvi kérdés tisztázását mozdította elő. „Mi Szlovenszkóból egy általános Kelet-Európa-elképzelésbe léptünk — állapítja meg emlékiratában ezzel kapcsolatban Balogh Edgár —, s kihagytuk számításunkból a közvetlen valóságot, Szlovenszkó és Kárpátalja sorsprobléma összefüggését a szudétai cseh-morva és német részekkel."

Ám Fučík beszéde után a.......csehszlovákiai proletár-öszszefogás lett társadalmi és nemzeti harcunk konkrét szociológiája és szocializmusa." (Hét próba, 275, 277. I.)

A Sarló tagjai javarészt, mint ismeretes, már a kongreszszust megelőző időszakban marxista nézeteket vallottak, sőt egy részük tagja volt a CSKP-nak. A sarlósok másik, jelentős része a kongresszus után lett párttag és kezdett publikálni a baloldali sajtóban) főleg Az Útban és Korunkban), vagy vállalt más feladatokat a párt soraiban.

A Sarió kongresszus előtti korszakát és magát a kongreszszust általában egyezően értékeli a szakirodalom. Ami viszont a kongresszus utáni korszak megítélését illeti, meglehetősen megoszlanak a vélemények. Ennek nyilván szemléleti, illetve világnézeti okai vannak. Feltehetően bizonyos dokumentumok figyelmen kívül hagyása is oka lehet némelyek negatív értékelésének. így Kovács Endre A sarlósok mozgalma és a magyar irodalom című, több kérdésben is vitatható megállapításokat tartalmazó tanulmányában erre a

következtetésre jut: „A Sarló történetének nyomon követésénél az 1931. évet követő szakaszt úgy kell tekinteni, mint a mozgalom gyors széthullásának idejét." (Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Budapest, 1962, 336. I.) Balogh Edgár e megállapítással polemizálva, a mozgalom történetével foglálkozó emlékiratában viszont ennek éppen az ellenkezőjét szögezi le: „Az állítás helytelen. 1931 őszétől 1933 nyaráig — több mint másfél éven át — a Sarló a párt oldalán mutatta fel legszebb mozgalmi teljesítményeit. Ez a csaknem két esztendő volt a sarlósok legtermékenyebb időszaka, még ha soraik meg is fogyatkoztak." (Hét próba, 291. 1.)

Valóban így volt. A tények is így bizonyítják.

Ebben az időszakban a Sarlónak egész sor olyan kezdeményezése, illetve akciója volt, amelyek párhuzamosan haladtak a párt irányvonalával:

1/ A Sarló állást foglalt a magyarországi statáriumi ítéletek ellen. Ondy Sándor felakasztásakor az Emberi Jogok Ligája útján tiltakozott a bírósági ítélet ellen. Sallai Imre és Fürst Sándor ellen folytatott bírósági perrel kapcsolatban a szlovenszkói magyar írók, művészek és közéleti személyiségek aláírásával tiltakozó táviratot intézett a magyar kormányhoz.

2/ Állást foglalt továbbá a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Akadémia tudományellenes klikkpolitikája ellen.

3/ Részt vett Pozsonyban a háborúellenes kongresszus előkészítésében és tagja közül Dobossy Lászlót kiküldte az Antiimperialista Liga rendezésében lezajlott amszterdami kongresszusra.

4/ Akciót indított a Magyar Munkaközösség prágai, pozsonyi és vidéki szerveiben megnyilvánuló kormánytámogató és fasisztabarát irányzat leleplezésére.

5/ Pénzgyűjtést szervezett a pozsonyi épitőmunkások sztrájkjának támogatására.

6/ Részt vett a szlovák BIS (Blok inteligencie Slovenska), a német Linksfront és az ukrán Posztup küldötteivel a baloldali értelmiség mozgalmainak alakításában.

7/ Az egyetemi és főiskolás diákmozgalom irányításására munkacsoportokat hozott létre Prágában, Brünnben, Pozsonyban és Szlovenszkó magyarlakta vidéki városaiban: Érsekújvárt, Losoncon, Rimaszombatban, Kassán.

8/ Történelmi materialista és közgazdasági szemináriumot létesített olyan marxista munkagárda kiképzése céljából, amely „a kisebbségi magyar intelligencia körében munkásmozgalmi állásfoglalásával és a marxi ideológia terjesztésével. a munkásmozgalomban pedig marxista műveltségével és szaktudásával szolgálja a proletariátus osztályharcát." (L. Ez volt a Sarló Budapest, 1978, 144—145 I. között levő dokumentum.)

9/ A tényfeltáró és elemző munka végzésére orvosi, mérnöki, jogi, tanítói, művészi, tisztviselői szakcsoportot szervezett, kérdőíveket állított össze és adott ki a kutatás vezérfonalával, előadásokat, ankétokat, vitagyűléseket és kiállításokat rendezett.

10/ Életre hívta a Vörös Barátság proletár művelődési és testedző egyesületet és nagy figyelmet szentelt e szervezet munkájának.

11/ Aktívan bekapcsolódott Az Út folyóirat szerkesztésébe és ezzel a párttal való kapcsolatában új, fontos szerephez jutott.

12/ Szakcsoportot hozott létre a nők körében végzendő munka irányítására.

Ez a vázlatos felsorolás, természetesen korántsem teljes számbavétele a kongresszust követő korszak munkájának, ám ez is kellőképpen bizonyítja, hogy a kongresszuson kitűzött programnak megfelelően igén széles körű, lényegre törő munka folyt a Sarlóban. Az 1933 derekán bekövetkezett önfelszámolás pedig logikus felismerése volt annak a ténynek, amit Balogh Edgár tömören így fejezett ki:.......a Sarló

mint olyan (vagyis mint mozgalmi keret. S. L.) vált szükségtelenné, vált lehetetlenné, amint a maxista végkonzekvenciáig eljutottunk, mert munkásmozgalmat nem lehetett a Sarlóból csinálni." (Hét próba, 352. I.)

Noha a Sarló 1933 nyarán feloszlott, öröksége nem sikkadt el, élénken élt tovább a népfrontpolitika meghirdetését követő időszakban Csehszlovákia-szerte a párt égisze alatt, az egykori sarlósok közreműködésével életre hívott különböző haladó szellemű egyesületekben — a prágai Táncsics Mihály Körben és Petőfi Körben, a Magyar Fiatalok Szövetsége vezetésével Pozsonytól Nagyszőlősig kiépített helyi szervezetekben, stb. És mint elevenen ható, termékenyítő haladó hagyomány él ma is nemcsak Csehszlovákiában, hanem az egész magyar nyelvterületen.

SÁNDOR LÁSZLÓ

Peter Dvorský - kétszer

Az 1981—1982-es évadot a milánói La Scala tagjaként Japánban kezdte, ahol Puccini operájában a Bohéméletben sorozatosan keltette életre a költő Rodolphot nem kisebb nagyság mint Mirella Freni oldalán és énekelte Verdi Requiemjének tenor szólamát is. A Távol-Keletről hazatérve, október első felében itthon, házi színpadán és hazai közönsége előtt kétszer lépett fel.

Elsőnek Verdi operájában a Rigo/ettóban öltötte magára Mantua könnyelmű hercegének jelmezét s már belépőjében a „Sok a szép nő, de nekem az egyre megy..." kezdetű, úgynevezett kesztyűáriában bizonyította, hogy nem alaptalan a külföldről hazahozott sikerkoszorú.

És itt meg kell állni egy pillanatra, mert nem lehet nem megidézni azokat az emlékeket, melyek a huszonéves kezdő, de tehetséges tenorista első szárnypróbálgatásairól tanúskodnak ebben a szerepben és ezen a színpadon. Az azóta eltelt hét év alatt szép alapszínű, lágyan hajlékony, hősies színezettel is rendelkező. Urai szerepkörre rendeltetett olasz iskolázottságú tenorja az évek folyamán megizmosodott, kinyílott, könnyen és felszabadultan csengővé vált. De ami a legfontosabb. Dvorský ma már nemcsak énekel, nemcsak a szólamot és hangjegyeket tolmácsolja, de nagyon örvendetesen hanggal és játékkal egyaránt alakít is, s így a személyek, akik jelmezét esténként magára ölti, már élnek és határozott karakterrel rendelkeznek.

És éppen ez a momentum, a komplex énekes—színészi teljesítmény — melyet a herceg szerepében már Bécs, Zürich ugyanúgy megtapsolt, mint nyáron a San-Francisco-i Opera közönsége — volt a „Rigolettó"-beli alakítás igazi pozitívuma. Sajnos a műnek a mostani formában történt színpadra állítása nem szerencsés, hiszen az eredeti elképzelés még 1970-ből való, s bizony minden komponensét alaposan meg koptatta már a rutinból élősködő előadások hosszú sora. így aztán aminek hitele és súlya volt ezen az estén, az mind Mantua hercegének egyéniségéből sugárzott, s még a bolgár vendég Krisztina Gorancsevova Gi/dája sem tudott hozzá felnőni.

Lényegesen más és kedvezőbb volt a helyzet pár nappal később, mikor Donizetti skót tematikájú operája a „Lammermoori Lucia" került előadásra. Nagyon szerencsés konstelláció jegyében született ez az előadás, melyen a címszerepet a törékeny és hangban és játékban egyaránt roppant kultúrált néger Brenda Jackson; bátyját. Lord Ashtont a bécsi Staatsoper pompás baritonistája, Georg Tichy; nevelőjét, Raimondot a ragyogóan fejlődő fiatal Peter Mikuláš; és végezetül Lucia szerelmét Ravenswood Edgárt Peter Dvorský énekelte. Végig megbízható ragyogó partnerei voltak egymásnak, s a magasfeszültségű előadást az igazi szenvedély izzította át.

A közönség lelkes tapsa és ovációja közepette benyomásaim egyetlen óhajban formálódtak meg — bárcsak gyakrabban lehetne részünk ilyen színvonalú, pirosbetűs ünnepi előadásban.

VARGA JÓZSEF

14