A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-10 / 15. szám

Hé! Van bent valaki?

C. C és B. B., azaz Claudia Cardinale és Barbara Bouchet együtt játszanak a Pugni című filmben: vetélytársak lesznek. A valóságban nem azok, eddig mindkét színésznő más-más műfajban játszott. Barbara Bouchet Németországban született, Amerikában nőtt fel és Olaszországban filmezik. Otto Preminger felfedezettje. Most Olaszországban próbál szerencsét.

Nem kell többé habarcs a falazáshoz, ha az NSZK-ban most forgalomba hozott újfajta, labirintus fugákkal-fogazással ellátott Proton—T téglákat használ ák. Az ékeket felülről kell a hornyokba csúsztatni, és csak a vízszintes felületeket kell ragasztóhoz hasonló vékony habarcsréteggel összekötni. Az újfajta téglákkal falazáskor 30 százalékos élőmunkát és 90 százaléknyi habarcsot lehet megtakarítani.

CIAO,

NINETTO

Már messziről mosolyog.

Tegnap is, tegnapelőtt is igy jött felém. Szeme sarkában kaján mosollyal, mozdulataiban elfojthatatlan temperamentummal, lényében az ízig-vérig olasz ember magatartásával. De sem Michelangelo, se Donatello Dávidjára nem hasonlít. Ninetto Davoli arcvonásai egy csöppet sem klasszikusak. Inkább árulkodóak. Gyerekkorában a vásott kölykök választhatták példaképükké, kamaszként meg amolyan igazi főkolompos lehetett. Az utca hőse. Vagy ha úgy tetszik, egy kedves kópé, aki bocsánatos csínytevésekkel hívta fel magára a figyelmet.

— Ha most azt állítaná, hogy ön volt a család szemefénye, ne haragudjon, kételkednék a szavaiban.

— Nem, nem voltam a papa-mama kedvence, de a mi családunkban az sem fordult elő, hogy valamelyikünk megkülönböztetett szeretetben részesült'volna. Az biztos, hogy én voltam a legrosszabb gyerek a családban, emlékszem szinte mindent elkövettek velem a szüleim, hogy betörjenek, de sokáig nem ment nekik. Aztán találkoztam egy emberrel, aki felnyitotta a szemem, s mert hatni tudott rám, új mederbe hajtotta az életem. Ezt az embert Pier Paolo Pasolininak hívták. Mindent neki köszönhetek. Azt, hogy színész vagyok, azt, hogy sikereim vannak és mindent, amit tudok, tőle tudom. Ő úgy beszélt a világról, az életről, az emberekről, mint senki más, s ha nem szedte volna versbe a gondolatait, akkor most emlékezetből idézném fel a szavait.

— És ha elkerülték volna egymást? Mit gondol, hogyan alakult volna az élete?

— A jó ég tudja ... Nehéz erre válaszolni. És ma már nem is töprengek ilyesmin. Minek? Nincs értelme. Egyszerűen valami mást csinálnék.

— Például mit?

— Mindenképpen olyat, ami nincs időhöz kötve. Hogy magamtól csinálhassam, akkor, amikor éppen kedvem van hozzá.

— Talán ima?

— Dehogy. Azt már nem. Az íróknak nem hiszek.

— És a költőknek?

— Ha Pasolinira gondol, akkor úgyis tudja, hogy őt kimondhatatlanul kedvelem.

— Akkor mihez volna kedve végül is?

— Mondjuk az énekléshez. Egyébként a budapesti forgatást megelőzően éppen a hanglemezgyárban jártam Rómában. Antonello Venditti barátommal közösen adunk ki

BIZALOM

A minap (ügyes-/bajos dolgom akadt a számtalan hivatal egyikében. Becsületbeli nyilatkozatot kellett adnom valami olyasmiről, hogy én valóban én vagyok, és egyelőre nem is áll módomban kibújni a bőrömből, de ha mégis adódna egy megfelelő alkalom, és azt nem szalasztanám el, úgy értesítem a fent említett hivatalt. Szóval, valami ilyesmit kellett aláírnom.

— Boldog örömmel állok rendelkezésére — mondtam a tisztviselőnek némi büszkeséggel afölött, hogy egy ilyen fontos hivatal továbbra is nyilvántart. Már a toliam után kotorásztam amikor a hidegzuhany a nyakamba zúdult.

— Az aláírást egy másik hivatalban kell hitelesítetnie — közölte velem az illető hivatal

egy nagylemezt, amelyen olasz népdalokat éneklünk.

— Jancsó Miklóssal A zsarnok szívében dolgozott először együtt, Pasolinival öt filmet forgatott. Ott volt a Madarak és madárkákban, a Teorémában, az Oidipusz királyban, a Dekameronban és a Canterbury mesékben. Mostanában Pasolini egykori forgatókönyvirójának és társrendezőjének, Sergio Cittinek a filmjeiben tűnik fel. És úgy hallottam, közben teasüteményt reklámoz a tévében.

— Nem értem, mit talál ebben különösnek, felkértek és elvállaltam, mert jól megfizetik. Megjegyzem, amíg élt Pasolini, meg sem fordultam a tévében. De nehogy azt higgye, hogy csak én adtam ilyenre a fejemet. Ugo Tognazzi is bemutatkozott már ilyen szerepkörben.

— És a színházzal milyen a kapcsolata?

— Csak alkalmi társulatoknál lépek fel, legutóbb Luca Ronconi együttesével a Giordano Bruno halálát játszottuk el. Különben nem is nagyon érzem a színház hiányát. Mert

alkalmazottja, akit úgy látszik, az első pillantásra túlbecsültem, mivel azt sem hiszik el neki, amit saját két kék szemevei lát. Különben, miért kellene elvándorolnom egy ilyen nyilvánvaló semmiségért egy másik hivatalba.

Néhány órás gyaloglás, villamoson és trolin való tülekedés után azonban lesütött szemmel gyakoroltam önkritikát elhamarkodott véleményem felett. Hiszen az aláírás-szakértő hivatalának folyosóján egészen kellemes légkör fogadott. Sehol semmi idegeskedés vagy kapkodás, az ügyfelek százai csendesen és fegyelmezetten vártak a sorsukra, a radiátorok árasztották a bágyasztó meleget, ajtó nyílott, ajtó csukódott. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Lámpagyújtás után magam is sorra kerültem.

— Bélyegje van ? — kérdezte kellemes altján a kis szöszi az asztal túlsó oldalán.

— Hogyne, kérem — válaszoltam készségesen, s előhúztam kopott levéltárcámat. —

ha színház, akkor ugye, próba is. És éppen ezt nem szeretem. Legszívesebben behunynám a szemem és azonnal színpadra lépnék. Csak próbálni ne kelljen!

— De hiszen Jancsónál is van próba.

— Az egészen más. Jancsóval színházat is játszanék. Nem tudom, hallotta-e, hogy Olaszországban nincsenek jó színházi rendezők. Kivétel nélkül olyanok, mint a kutyák. Könnyen „megharapják" az embert. Ezt Pasolini mondta és igaza volt.

—• Tegnap a feleségét is itt láttam a filmgyárban. Ő is szakmabeli?

— Nem tud ö játszani, dehogy tud. Még annyit sem, amennyit az élet megkíván. Két kisgyerekünk van, reggeltől estig velük foglalkozik.

— És ha ön is szabad, mi a program?

— Télen a hegyekbe, nyáron a tengerhez járunk. Mert mi mindig be vagyunk sózva .. .

SZABÓ G. LÁSZLÓ

(Markovics Ferenc felvétele)

Mindig hordok magamnál néhányat. Milyet óhajt, ötvenfillérest vagy koronást?

— Négykoronást okmánybélyeget — mosolyodon el a szöszi, amňôl egy-egy gödröcske képződött ápolt orcácskáján.

— Olyan nincs — vallottam be bűnbánó alázattal, hogy csalódást kellett okoznom ennek az aranyos teremtésnek.

— No, sebaj — fogta tréfára a dolgot a kislány, ide a pízt — tartotta elém formás kis tenyerét —, és most itt írja alá — mutatott másik kacsójával a kinyitott füzetre, amelybe a nevem gyöngybetűkkel volt beírva. Aztán lestemplizte a nyilatkozatomat, s megkért, hogy küldjem a következőt. Már nyúltam a kilincs felé, amikor halkan utánam szólt:

— Ugye, micsoda fölösleges csacsiság ez?

A tekintete tele volt megértő bizalommal.

SZENK SÁNDOR

9