A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-10 / 15. szám
2 Az elmúlt húsz esztendőben sok emberrel hozott össze a sors. Most, ■ hogy „harmadvirágzásunk" tanítóinak életét igyekszem összefoglalni, olykor két évtizedes találkozások és emlékek idéződnek föl bennem. S persze ijesztenek is a maguk mélységeivel: hogyan lehet összefoglalni a személyes élményeket, s velük együtt egy ember életének küzdelmeit, szándékainak kudarcait és beteljesedéseit. Itt van például Fazekas István. Úgy áll és él bennem, mintha a földből nőtt volna ki. A szülőföldből. S ha magatartását, emberségét egyetlen szóba lehetne sűríteni, nem kellene a keresett jelző után szótárban lapozni; önmagától fölfakad: hűség. Hűség az otthonhoz, a néphez, a munkához — önmagához. Kistárkányban, ahol Fazekas István meglátta a napvilágot, valamikor a hatvanas évek elején fordultam meg először. Ismeretségünk is ebből az időből származik. Bélyben a nagyszünetben tanítás után magunkra csukjuk a kémiai laboratórium ajtaját, hogy zavartalanul eleveníthessünk fel félévszázadnyi időt. — Szülőfalum, Kístárkány, ősi, színmagyar település a Tisza partján — indul útjára a beszélgetés. — Talán az életemnek a meghatározója is ez volt. Elődeim, akikről tudok, itt születtek, itt éltek, dolgoztak, művelték a földet. Én magam is ebben nőttem föl. Tőlük örököltem a föld szeretetét, s ez mindmáig megmaradt bennem. — Milyen volt a falu, s annak társadalmi rétegeződése gyermekkorodban ? — Mostanról visszanézve eléggé érdekesnek tűnik. Volt egy háromszáz holdas nagybirtok a határában. Aztán jöttek a közép- és kisparasztok; ez volt a többség, utánuk következtek a kétkezi munkások, zsellérek. Az én szüleim tíz hektárnyi földön gazdálkodtak. A gazdálkodás abban az időben eléggé vál tozékony eredménnyel folyt, annak ellenére, hogy a falu határában jó termőföldek voltak. A gazdák leleményességére vall, hogy a Tisza árterében gazdagon termő gyümölcsösöket telepítettek. A Tisza gyakran kiöntött, évente kétszer-háromszor is, így a szántóföldi növénytermesztés ezen a területen céltalan lett volna. A gyümölcsösök viszont elviselték az áradásokat. — Volt-e annak valamilyen hagyománya szülőfaludban, hogy a tehetséges gyerekeket, a jó tanulókat a szüleik felsőbb iskolába adták? — Tőlünk csakis a jobb módú családok gyerekei próbálkozhattak a továbbtanulással. Ha felidézem a magam iskoláskorát, akkor emlékezetem szerint tölünk öt-hat gyerek tanult tovább. A tanulás pénzbe került, akárki nem engedhette meg magának. Nálunk a családban az volt a helyzet, hogy a legidősebb bátyámnak — ez volt a hagyomány — át kellett vennie apámtól a gazdaságot. A középső bátyám már másként gondolkodott. Ö nekivágott a tanulásnak. El is végezte a kereskedelmi iskolát Munká csőn ... — És te? — Nekem volt egy tanítóm, Ádám Lajosnak hívták, akit nagyon szerettem, s az ő példája szerint tanító szerettem volna lenni. Olyan, mint ő. így aztán, hogy befejeztem az elemit, nyomban be is írattak a szüleim Királyhelmecen a polgári iskolába. — Tették ezt szó nélkül? — Hát éppen nem ellenezték. Csak apám jegyezte meg, hogy mi lesz akkor, ha a bátyám megnősül. Hogy ki fog szántani, vetni, aratni? Az igazság az, hogy belenyugvásuk csak látszólagos volt. Hiszen hiányzott a munkám. A polgárit ugyan elvégeztem, de utána két évig szó sem lehetett arról, hogy továbbtanuljak. Egyszer odaálltam apám elé, s mondtam, megyek Patakra a tanítóképzőbe. Azonban 1940-ben Sárospatakon hiába próbálkoztam, nem vettek fel, mert nem volt hely. Apám nem nézte jó szemmel az újabb igyekezetemet. Mit tehettem hát? A szomszéd kocsmárostól kértem kölcsön öt pengőt okmánybélyegre, ami a születési anyakönyvi kivonat kiváltásához kellett, s 1941. szeptember elsején felvételiztem Munkácson a kereskedelmi iskolában. A kész helyzet előtt apám meghajolt, de csak annyit tudott adni, ami lakásra és a tandíjra futotta. Nagyon keserves körülmények között tanultam. — Az előbb azt mondtad; a tanítói pálya vonzott. A kereskedelmi iskolában hogy érezted magad? Lemondtál arról, hogy tanító légy? A mai viszonyok és lehetőségek közepette legalábbis furcsának látszik a szándék és a valóság közötti különbség. Csakhogy akkor számomra az volt a lényeg, hogy tanulhatok — bármit és bárhol. — Pedig akkor már közeledett a front. — Igen. 1944-ben, amikor a negyedik osztályt kezdtük volna, az igazgató fölsorakozott az iskola udvarán és mindanynyiunkat hazaküldött. Akkor már hallatszott az ágyúdörgés. — Katonának nem hívtak be? — Hát ennek hosszú sora van. És nem tudom ide tartozik-e? — Szerintem minden ide tartozik, ami megtörtént. — Rendben van. Munkácsról hazajöttem, de október utolsó napján be kellett volna vonulnia Göncre minden 18 és 60 év közötti férfinek. El is indultunk vagy hatvanan a bélyi állomásra, de egy óriási robbanás megállította a menetet; az történt, hogy felrobbantották a bélyi vasútállomást. Mi pedig, ahányan voltunk, ott a dűlőúton, szépen bevártuk az estét, és a sötétséggel együtt szépen hazaszivárogtunk. így kezdődött a bujdosás egészen november végéig. Egyszer bejöttek hozzánk a tábori csendörök s kérdezték apámat: „Na öreg, hol a fia?" „Egyik a fronton van, a másik most indul oda, a harmadik most vonul be." Mindezt az ablakon át hallottam. A tábori csendőrök szerencsésen hittek apámnak, s nem jöttek be a házba. Ez még november elején volt. Apám igen félt a tábori csendőröktől, hogy újra eljönnek s engem megtalálnak. A magyar hadsereg védelmi vonala a Tiszánál húzódott, s onnan bejárt hozzánk egy szakaszvezető, akinek apám megvallotta, hogy odahaza bujkálok. Megmentésemre azt sütötték ki, hogy az lesz a legbiztonságosabb, ha kimé gyek hozzájuk a vonalba. Egy tanyán voltunk beszállásolva; itt volt a húgom és a sógornőm is. A katonák megtűrtek maguk között, s így, a hátországból kimenekülve a frontvonalra, egyre jobban hitten abban, hogy nem eshet bajom. Aztán november 23-án azt kérdezte a szakaszvezetö: maradok-e vagy megyek velük, mert nekik menni kell. Azt feleltem, maradok. Huszonnegyedikén a tanyát elfoglalták a szovjet csapatok. Másnap mindannyian hazamentünk Kistárkányba. — Merre voltál, mit csináltál a következő években? — A front elvonulása után egy ideig Csapra jártam többedmagammal romokat takarítani. 1 945 februárjában nálunk megalakult a nemzeti tanács. Rendeletet adtak ki, hogy meg kell nyitni az iskolát. Mivel tanító nem volt, engem felvettek Nagytárkányba tanítónak. De 1945 szeptemberében a magyar iskolát bezárták. Ezt követően munkát alig, vagy csak gyéren kaptam. Közben beiratkoztam Sátoraljaújhelyen az ottani kereskedelmi iskolába, s magánúton elvégeztem a hiányzó negyedik osztályt, leérettségiztem. — Kereskedelmi érettségid volt. Mit tudtál vele kezdeni? — Szinte semmit. Értéktelen papír lett igyekezetem eredménye. Szántottam, vetet tem, arattam, dolgoztam a földeken mint azelőtt. Később, amikor Bélyben megindult a malom, fölfogadtak könyvelőnek. Közben meg is nősültem. így ért negyvennyolc februárja. Nem sokkal ezután Ágcsernyön kereskedelmi kirendeltséget alapítottak, s én oda mentem dolgozni. Persze itt sem maradhattam sokáig, mert be kellett vonulnom katonai átképzésre. Amikor leszereltem, már szervezték felénk a szövetkezeteket. Annak, hogy a bátyám meg én a kereskedelmi kirendeltségen maradhassunk, az lett volna az ára, hogy apánkat meggyőzzük. „Ha látni fogom, hogy a közös jobb, magamtól is bemegyek." Apám döntésének egyenes következményeként vasúti munkás lettem. — 1945-ben már belekóstoltál a tanítóskodásba. Arra lennék kíváncsi, hogy a vasúti munkásból miként lett végül is tanító? Kiadtak egy rendeletet, mely szerint azokat, akik a kulturális és az oktatásügyi reszortban vállalnak munkát, el kell engednie a munkahelyükről. A bélyi iskola igazgatója, Szlopák János fölkeresett, s arra kért menjek tanítani az újjáalakult magyar iskolába. A kinevezést megkaptam, s 1952-ben már itt tanítottam Bélyben. Egy évre rá áthelyeztek Nagytárkányba, ahol hatan kezdtünk tanítani. 1956-ban beiratkoztam a bratislavai Pedagógia Főiskola kassai kihelyezett tagozatára, s itt megszereztem a biológia-földrajz szakos tanítói képesítést, oklevelet. Tizenöt év után beteljesült egykori vágyam. Tanító lettem. — Úgy tudom, később igazgató lettél. Előbb igazgatóhelyettes. Gyarapodott az iskolánk, úgy hogy alig fértünk el a régi felekezeti iskola tantermeiben. Hát sürgettük, hogy építsenek újat. A hatvanas évek elején el is készült, láttad, voltál benne, tágas korszerű iskola, öröm volt benne tanítani. 1965-ben neveztek ki igazgatónak. Dolgoztunk, tanítottunk, összeforrott a tantestület, s a CSEMADOK helyi szervezetének is köszönhetően szépen haladt előre a falu kulturális élete. Megnyugtató érzés volt, hogy olyan iskolát sikerült létrehozni, ahonnan jól felkészült gyermekek kerültek a felsőbb oktatási intézményekbe. — Nyolcadik esztendeje azonban már, hogy Bélyben tanítasz. Miben, hogyan foglalnád össze munkád lényegét? — Mindig az volt a fö gondom, hogy a tanulóknak megfelelő szintű tárgyi tudást adjak, s hogy e tárgyi tudás mellett emberségre neveljem őket, szeretetre, a nép megbecsülésére .. . Életmű? Az, ami belőlem a gyermekekben tovább él, ami megmarad bennük. Korábban az egyik biológiaórán jegyeztem fel Fazekas István szavait, amelyeket csak úgy, szinte mellékesen ejtett el, miközben a gombák természetrajzát magyarázta. „Nektek többet kell tanulni, mint másoknak, hogy legyen, aki felváltson bennünket." Azt nem tudom, hogy a gyerekek mit és mennyit jegyeztek meg ebből a mondatból, s ha megjegyezték is, értik-e a lényegét, de abban hiszek, hogy egyszer megértik majd. És azt is, aki ezt értük és nekik megfogalmazta. GÁL SÁNDOR 4
