A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 14. szám
Akármikor megállók a futballpálya szélén, ha otthon járok, és sorsdöntő mérkőzést játszik a csapat. A pálya a régi, a két kapu ugyanúgy a helyén, ami új, az a kerítés a pálya körül, az öltöző a malommal együtt haldokló Kisbalog partján, amelynek a medrében a hatvanas évek elejétől nem folyik víz, s az országútnak a hátát mutató, a nem is tudom hány ülőhelyes fedett lelátó. Tetszik a játék. A bátkaiak a járási bajnokság élvonalába tartoznak, s az állami gazdaság védnökségét élvezve edző foglalkozik a fiúkkal. Ahogy nézem őket, magamat is látom a pályán, hiszen a negyvenes évek második felében is elég jó csapata volt szülőfalumnak, s a csatársornak én is egyik erőssége voltam. De ez a mostani gárda jobb, edzettebb, technikása bb. Gyerekkori cimborám fiától, Gaál Pistától egyszerűen nem lehet elvenni a labdát, cseles játékos, feltartóztathatatlan, kár hogy az ellenfél kapujához érve megtorpan, lövésre nehezen szánja rá magát. Kitűnő sportolónak ismertem meg az idősebb Gaál fiút (a fiatalabb is játszik), s magamban egy kicsit kételkedtem abban, hogy a tanulásban is venni fogja az akadályokat. Mert hiszen az aktív sportolás és a tanulás nem nagyon fér össze, a jó tanuló keres egy csendes zugot, félrevonul a könyveivel, nem a pályán kergeti a labdát. Gaál Pistával sem lehet e? másképp. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy meg kellett változtatnom a feltevésemet. A fiú az anyanyelvű általánosból a rimaszombati (Rimavská Sobota) magyar gimnáziumba került, és azt bizonyította, ami közmondásaink igazságkörébe tartozik, hogy ép testben, ép lélek. Vagyis a sportoló szellemileg felfrissül és jobban fog az esze. Figyeltem fiatal életének alakulását. Leérettségizett, és állami ösztöndíjjal a budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának hallgatója lett. Villamosmérnöki oklevéllel a zsebében, hazakerülve, a rimaszombati számítóközpontban helyezkedett el. A most huszonnyolc éves fiatalember negyedik éve dolgozik jelenlegi munkahelyén. Az egyik számítógép technikusa. Nemrégen megfordultam náluk, s az ismerős lakószobában, gyerekkori cimborám egészen fiatal menye és a különösen értelmes-eleven unokája társaságában egyre csak a villamosnérnököt faggattam. — Hogyan kerültél Pestre? Kinek a jóvoltából ? — Kovács László, a rimaszombati gimnázium matematika-fizika szakos tanára hívta fel a figyelmemet a pesti tanulás lehetőségére. — Mit mondott? — Hogy nem lenne-e kedvem más országban tanulni. Nem kértem gondolkozási időt. Mindjárt válaszoltam: megyek! 1972 őszén történt mindez s hetven háromban már Pesten voltam. Ez év márciusában Bratislavában felvételiztem matematikából, fizikából, magyar nyelvből és más tantárgyból. A gyerek csupa elevenség, mindent elkövet, hogy elvonja figyelmemet villamosmérnök nagybátyjáról. Anyja, nagyapja csendesítik, de nem boldogulnak vele. Szaval, énekel, mindent csinál, csakhogy magára vonja figyelmemet. Közben bejön gyerekkori cimborám felesége, feketekávéval kínál, frissítővel kedveskedik, hogylétem felől érdeklődik, közös gyermekkori emlékeket elevenít fel. Hiába minden, semmi nem.tud lekötni. Pistához fordulok, őt kérdezem. — Itteni gimnázium és pesti egyetem. Nehéz volt? — Nagy volt a színvonal-különbség. Az első év nagyon fárasztó volt. De aztán egyre könnyebb lett minden. — Kivel tartottál ott kapcsolatot? — A csehszlovák nagykövetséggel. Minden héten pénteken klubesténk volt a Csehszlovák Kultúra Házában. — Mikor végeztél? — 1978-ban. — Ki gondoskodott itthon az elhelyezkedésedről ? — Magam találtam meg Rimaszombatban a számítóközpontot. Ha év végéig nem helyezkedem el, akkor a minisztérium keresett volna számomra helyet. — Sokan dolgoztok a számítóközpontban? — Vagy hatvanan, de csak tizenöten vagyunk mérnökök. — Hogyan történt a munkahelyi beilleszkedés? Okozott különösebb gondot? — Mire gondol ? — néz rám várakozóan Gaál Pista. — Például nyelvi nehézségre. Azt mondják, hogy a Pesten tanuló fiatalnak visszakerülve van ilyen gondja ... — Nekem nem volt. Mérnöktársaim mind magyarok a számítóközpontban. Vagy tudnak magyarul ... Az igazat megvallva, jelenlegi munkahelyemen én voltam az első mérnök. — Ha nem ilyen a helyzet, nehezebb lett volna ? — Azt hiszem, hogy nem. Számítógépem magyar gyártmányú. — Ha történetesen nem olyan? — Akkor se lett volna baj. A szakkönyvek szlovák és orosz nyelvűek. Szlovák nyelven jól értek, oroszul is tudok. — Tehát azt mondod, hogy nem jelent hátrányt a pesti egyetem a visszatérés után? — Munkakörömben nem a szövegen van a hangsúly. Az ember vagy érti, vagy nem, amit csinál. A pesti egyetem jól felkészített. Ebben az érzésemben megerősít, valahányszor a kollégák szakmai tanácsért fordulnak hozzám. A kis lókötő, gyerekkori cimborám unokája nem sokáig nézi tétlenül beszélgetésünket. S mert a versikékből, dalokból már kifogyott, előkeríti a sakktáblát, és nagybátyjával felrakatja a fekete és fehér figurákat. A nagyszülők mosolyognak a buzgóságán, anyukája büszkén követi tekintetével minden mozdulatát. A nagybátyus, hogy nyugton maradhasson, játszik vele. Közben arra figyel, amit kérdezek tőle. — Futballozol még? — Hogyne. Hosszú évek óta játszom a jobbszélső posztján. — Villamosmérnökség és sport hogyan fér össze ? — Szellemi munkával foglalkozom, s a sport jó kikapcsolódás. A beszélgetést nem lehet folytatni. A kisfiú kérlelhetetlen, sakkozni akar, a figyelem nem irányulhat másra. Mint ahogy az övé sem irányul senkire, csak a nagybácsijára és a sakktáblára ... MÁCS JÓZSEF Prandl Sándor felvétele 4
