A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 2. szám

2 Az idő emlékezéssé lágyítja a fajdal­omat, és Fenyő, a múló hónapok és évek során, sohasem mulasztotta el felidézni a fekete szemű kislány emlékét. — Most már maga sepergetné ki a szo­­bácskáját — mondta elmélázva, és kegyelet­tel a magasba emelte az elmaradhatatlan, fél literes lapos üveget. Fenyő ez idő tájt szokott rá a borsos, paprikás pálinkára. — Most már főzicskélne — eszmélkedett a megfelelő hónapok múltán. — Igyál, öcsi. Álom öcsi engedelmesen a szájához emel­te az üveget és óvatosan kortyintott. Utána köhögni szeretett volna, de nem mert. Sze­rencsére Fenyő nem erőltette gyakran az üveget; csakis kivételes alkalmakkor követel­te meg, a kegyelet illő szertartásaként. — Most már iskolába járna — mondta egy sugaras szeptemberi napon. — Csupa szín­jeles lenne a bizonyítványában, mi? Álom Tivadar rábólintott. Csupa színjeles. Ezen elgondolkozott, és mert Fenyő ezúttal önmagába feledkezetten magánál tartotta a lapos üveget, cigarettát kotort elő, rágyúj­tott. Ez jobb volt, mint a pálinka. Komoly és férfias dolog volt. És főként olcsóbb, mint a borsos, paprikás: 10 fillér volt darabja — mert a köznépek a Zora nevű cigarettát pártolták akkoriban —, de 50 fillérért már hat darabot adott a trafikos, sőt, egy koroná­ért, törzsvendégnek, 13 darabot is. Csino­san, újságpapír szeletbe tekerve: a cigaret­ták felső egy harmada feszes, szabályos köralakban kifehórtett a papirosból. — Csupa színjeles — mondta Fenyő me­rengve. — Nem úgy, mint a tiedben, mi? Mert Álom Tivadar akkoriban már gimna­zista volt, és Fenyő a délután csöndes órá­iban sohasem mulasztotta el ellenőrizni Ti­vadar tanulmányi előmenetelét. Nem létezett olyan tudományág és tana­nyag, amelyhez Fenyő ne tudta volna nyom­ban hozzáfűzni a maga gyakorlati észrevéte­leit és szemléltető példázatait. Fenyő renge­teg oktató történetet és tanító célzatú példá­zatot ismert, és ha nem ismert, hát könnyen kitalált — igazán egyre megy. Okításai min­denesetre tarkábbak és lebilincselőbbek vol­tak, mint az iskolai tananyag. Fenyő tételei és ellentételei bizonyító erővel hatottak, s Álom Tivadar buzgón gondoskodott róla, hogy közkinccsé váljanak. — Fenyő maga mondta — zárta le megfellebbezhetetlen nyomatékkai az óraközti szünetek zajos vitá­it, s nem is sejtette, hogy ilyenkor Pythago­­rász lelkes tanítványainak minden ellenvetést eleve megsemmisítő, végső érvelését idézi: AUTOS EPHA — Ö MAGA MONDTA. Akadtak természetesen sajnálatos mellé­fogások is, mint például amikor a latin órán Álom Tivadar a „furca" szót villa helyett furkónak fordította: „Az ember természetjit — a natúráját, érted? — furkósbottal sem lehet kidöngetni belüle” magyarázta Fenyő, és Álom Tivadar ehhez ragaszkodott. Sajnos, túlságosan. Megmakacsolta magát, s a zord tanári kérdésre, vajon melyik szótárból „szé­­szedetelte" ezt az ostobaságot, dacosan kiszaladt a száján a végzetes — FENYŐ MAGA MONDTA!... A kinyilatkoztatást általános hahotázás, gyászos szekunda, és az óra utáni szünet­ben, ádáz verekedés követte. Álom Tivadar ekkor határozta el, hogy szakit a tudomá­nyokkal, torreádor lesz. (Tora — bika: ez is latin szó, magyarázta Fenyő, és ennyi elég legyen.) Miért ne? A Víztorony körül lesz az amfiteátrum. Fenyő pontosan elmagyarázta a dolgokat —, és Fenyő lesz az arénamester. Dől majd a pénz. Tanítónő asszony tehénkéje tehát — ezek­ben az években már abbamaradt a tejakció, és a tehénkék száma egyetlen egyre apadt — harci bikává lépett elő. (A tehénkét ez sem zavarta: Álom Tivadar fényesre kefél­­gette a szőrét, a szarva köré pedig élővirágot font). Fenyő bemutatta az alapállásokat — Fenyő egy időben Spanyolországba készült; meg akarta buktatni a gaz Primo de Rivera katonai diktatúráját, de utóbb csak a corrida de toros tanulmányozásáig jutott el: — Paseo! Quiebro! — Mariposa!... Hombre! — Veronica!... Rebolera!... Öllé!! — Doblar!... Empapar!... Anda!... — dől majd a pénz! Álom Tivadar ócsk^ esemyőnyélböl kardot fabrikált, leakasztott egy vörös alsószoknyát — Hijo de puta! — a tanítói ház padlásának a szárítóköteléről (az alsószoknya tulajdono­sa Teréz névre hallgatott és mindenesi minő­ségben gyarapította tanitóné asszony ház­tartását, ám róla e történetben már aligha esik több szó: megesett lány volt, mindamel­lett jámbor és istenfélő — ha vörös alsószok­nyája nem lett volna, bizony sohasem tudjuk meg, hogy létezett). Fenyő a Víztorony elnöki páholynak kinevezett vaskapujából meglen­gette a zsebkendőjét, és elkezdődött a vi­adal. — Riska, öllé! — rikkantotta Álom Tivadar, és a tehénke homlokának szegezte az eser­­nyönyelet. A tehénke felnézett és nyájasan elmosolyodott. Kedvelte Álom Tivadart. Fe­nyő csöndesen röhögött. — Riska nevű harci bikáról aztán még a herkópáter sem hallott — magyarázta széles vigyorral. Álom Tivadar lebocsátotta az esemyönye­­let. — De mikor erre a névre hallgat, — mond­ta megrökönyödve. — Átkereszteljem? Ez azonban fölöslegesnek bizonyult: tani­tóné asszony tehénkéje ritka értelmes te­remtés volt; amint megpillantotta az eser­nyőnyelet vagy a Teréz névre hallgató min­deneslány piros alsóneműjét, nyomban oda­ballagott. Tivadarhoz és nyújtott nyakkal szi­matolni kezdett. A torreádori felszerelés ugyanis utóbb minden alkalommal sós ke­nyeret, friss salátát, ropogós káposztator­zsát, fiatal répát hozott az étrendbe, az évszaknak és a tanítói konyhakert termésé­nek megfelelően. — Az élet szép volt a Víztorony körül. — Mink itten a senki szigetén élünk, ér­ted? — magyarázta Fenyő, miközben jólesö­­en a hasára heveredett. — Mink meg a Riska. Itten nekünk senki sem parancsol. Nem úgy, mint a Rugdosón, mi? Álom Tivadar kelletlenül hallgatott. — A Rugdosón ... — mondta Fenyő meg­vetően. — Ott legfeljebb jól elgyapálnak. Meg a Hemádba rúgják a lasztidat. Ebben is rengeteg igazság volt. A Rugdosó köztelek és focipálya volt a Malomárok partján. Fia a foci a Hemádba esett (a Malomároknak ugyan semmi köze sem volt a városon kívül folydogáló Hemád­­hoz, de azért a népek a Malomárok vizét is ezen a néven tisztelték) — rendszerint len­dületes, ám rosszul célzott szabadrúgások következtében, esetleg olyankor, amikor Kur­­dupej „gyertyát" rúgott; hű, a zannyát, láttad ezt a gyertyát?! — kavicsokat kellett dobálni a lasztiba, hogy a parthoz sodródjon, ahon­nan azután a soros Csapatkapitány kihalász­ta. Kurdupej, Bosnyák vagy Karpelesz. Ez nem mindig sikerült, és akkor a lasztit már csak a villanytelepi gátnál fogták ki. De a villanytelepen csak két cigi fejében volt átve­hető. Tivadarnak már sok cigijébe került a villanytelep. Aztán meg a Rugdosó nem volt mindig és akárki számára hozzáférhető. Ha Kurdupej csapata játszott Bosnyákék ellen, akkor be lehetett állni Kurdupej csapatába jobb hátvédnek. (A laszti fejében, természe­tesen; Kurdupejnek sohasem volt lasztija, Kurdupej állandó csapatának sem. Viszont focizni — csak ők tudtak.) Ám Karpelesz csapatába még a lasztiért sem lehetett be­jutni : Karpelesz akkor és attól szerzett lasztit magának, akitől és amikor akart. Bosnyák pedig — tulajdonjog ide, tulajdonjog oda — minden luftot testi fenyítékkel torolt meg. A laszti tulajdonosán is. — Ha luftot rúgsz, beverem az orrod. Be is verte. Tény. Fenyő felült. — Itt próbáljon meg valaki elgyapálni — mondta, mintha olvasott volna Tivadar gon­dolataiban. — Itten rend van és itten mink vagyunk a fejesek. Ez itten a mi szigetünk — intett körbe féltékenyen a zöld rét és az álmatag akácbokrok világán, mintegy birtok­ba véve s egyúttal fejedelmi büszkeséggel megosztva gazdag birodalmát Álom Tiva­darral és a Riska névre hallgató tiszteletbeli harci bikával. — De focizni nem lehet — akadékosko­dott Álom Tivadar halkan és sötét lelkiisme­­ret-furdalások közepette, mert a Rugdosó az utóbbi hetekben már korántsem a foci miatt vonzotta. Sőt, az utóbbi időben már be sem állt a csapatba. Pedig Kurdupej egyszer sze­mélyesen hívta, méghozzá laszti nélkül. A lasztit aznap egy új srác hozta. Cserébe kapus lett a Bosnyák kapujában. Bosnyák utóbb meg is óvta a mérkőzést; azt állította, hogy az új srác szándékosan engedte be a dugókat. Be is verte az orrát minden máso­dik dugó után. Bosnyák csapata aznap hat­­egyet könyvelt el a mérkőzés végén. (Ez akkor következett be, amikor már nem látták a lasztit; a Kurdupej-Bosnyák mérkőzéseken nem sokat adtak a kiszabott félidőkre: akkor hagyták abba, amikor besötétedett. Vagy amikor Karpelesz zsebre dugott kézzel be­ballagott a pályára és elrúgta a lasztit. — Mostan mi focizunk, értem? — mondta Kar­pelesz kurtán, és Bosnyák takarodót intett a csapatának. Pofázás nincs: Karpelesz csak egyszer beszélt. Karpelesz zsebében rugós bicska lapult, és másodszori figyelmeztetés helyett kiszúrta a lasztit. A fűzésnél, ahol a legrosszabb megragasztani.) Az új srác aznap bőségesen bevert orral iszkoit haza, és Bosnyák azóta sohasem állt ki idegen kapussal. Gombócból is sok a hat. Álom Tivadar viszont akkoriban ismerke­dett meg a Piros Szoknyás Lánnyal. Ezért nem állt be Kurdupej csapatába jobb hát­védnek. Ezt azonban, tekintettel Fenyő néhai fekete szemű kislányára — mire felnősz, hozzád adom feleségül —, nem árulhatta el Fenyőnek. A Piros Szoknyás Lányt Álom Tivadar öreg Pinelesz bácsi könyvesboltjában pillantotta meg először. A P. SZ. L. (Álom Tivadar naplót vezetett akkoriban, s annak oldalain a Piros Szoknyás Lány ilyen rejtjel alatt szerepelt) a reálgimná­zium harmadik osztálya számára előírt tan­könyveket szerezte be éppen, használt álla­potban — De azért még tiszta és sértetlen legyen minden könyv, Pinelesz bácsi! —, Álom Tivadar viszont detektivregényekre volt törzsvendég Pinelesz bácsi boltjában. Mert Pinelesz bácsi ódon boltjában poros Tacitus­­tól ócska bélyegkatalógusokig — Pinelesz bácsi könyvesboltja szomszédos volt Árküsi néni trafikjával, ahol egy koronáért Száz Darab Különféle Értékes Külföldi Bélyeget lehetett vásárolni: ez nagyon célszerű szom­szédság volt — és rojtos szélű tankönyvektől szamárfüles rémregényekig az irodalom minden terméke kapható volt. Álom Tivadar nem vásárolt használt tan­könyveket Pinelesz bácsi boltjában; ő a Sze­­génysorsúak Iskolai Kölcsönkönyvtárából kapta a könyveit. De ezt nem vallotta be a Piros Szoknyás Lánynak. A . detektívregé­­nyekben való jártasságára viszont büszke volt; Pinelesz bácsi olykor megcirógatta a fejét. Valahányszor vevő lépett a boltba, Rine­­lesz bácsi várakozóan a pultra helyezte a két tenyerét. A keze feje olyan volt. mint az ódon 10

Next

/
Thumbnails
Contents