A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-27 / 13. szám
Aszaltszilva Becses lett az aszaltszilva, mint a füge, vagy mint a mandarin. Magam is beálltam a sorba, hogy vásárolhassak egy negyedkilós „pakkot", potom tizennégy koronáért. Amikor az ízlésesen csomagolt import-aszaltszilvát odahaza megmutattam a lányomnak, azt hitte, valami újféle, óriásivá nemesített mazsolát vásároltam. El is pusztította a nagyobbikfelét. ízlett neki, s nekem is. Csakhát az aszaltszilva íze-zamata mellé kéretlenül odatolakodtak a legprózaibb kérdések. Történetesen, hogy hát erről a mi mérsékelt égövi szilvatermő tájainkról hová is tűnhetett el az a rengeteg szilvafa, amely egykor még megvolt?! Továbbá, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy aszaltszilvát vagyunk kénytelenek importálni?! Meg ilyesmi is: mi ebben a ráció, az üzlet?! Nem folytatom a kérdések sorát, hiszen kérdés kérdést szül csupán, s a kérdésekből nem lesz aszaltszilva. De azért hadd tűnődöm tovább az aszaltszilva fölött. Gyermekkorom falujában az volt a törvény, hogy amit a föld megtermett, azt hasznosítani kellett. Semmi sem veszhetett kárba a föld áldásából. A szőlőnek nemcsak a leve kellett; a törkölyt is felhasználták — pálinkát főztek belőle, a kifőzött „cefrét" olykortakarmányként hasznosították, vagy végső soron trágyaként került a földbe. A szőlő venyigéje se veszett kárba: nyáron azzal tüzeltek, azzal fűtötték kenyérsütéskor a kemencét. A gyümölcsfák termése sem veszett kárba. A korán lehullott — férges — gyümölcsöt a sertésekkel etették fel. Amit frissen a család nem fogyasztott el, s eladni sem volt módjában, azt aszalással tartósították télire. A termés túlérettje pedig hordóba került, s kifőzték pálinkának. Sorolhatnám a példákat egymás után, de engemet az import-aszaltszilva feletti tűnődésben az utóbbi példa állít meg, s egymás után igazodnak toliam alá a szavak: aszaltmeggy, aszaltcseresznye, aszaltalma, aszaltkörte, sőt még aszaltbarackra is emlékszem ... Talán harminc éve is van, hogy utoljára találkoztam velük a valóságban. Amikor az almák, körték gerezdekre vágva aszalódtak a nyári napon, vagy kenyérsütéskor a kemencében. Aztán ez a sok finomság fehér vászontarisznyában a szellős padláson várta a zordabb idő jöttét. Tél idején aztán nyersen, vagy főve mindennapi eledelünk részeként került az asztalra. Az itthon termett gyümölcs az itthoni asztalra. Most meg ugye ez az import-aszaltszilva ... De még ez sem riasztana olyan nagyon, ha idahaza nem lenne mit megaszalni. De van! Csak éppen ott pusztul el a fákon, vagy a fák alatt. Hány olyan dűlöutak menti szilvafasort ismerek, amelyből mázsaszám lehetne szilvát aszalni! Ha valaki leszedné, vagy leszedetné a fák termését. Csakhogy a szilvaszedés — de általában a csonthéjasok betakarítása — gazdasági szempontból abszolúte veszteséges. Az se keres rajta, aki szedeti, s az sem aki szedi. Fillérekért egész nap fákat mászni, ugyan kinek van kedve ? És a leszedett gyümölccsel is csak gond-baj van, haszon szinte semmi. így az itthoni termés nagyobbik hányada seregélyek, rigók s egyéb égi madarak csemegéjévé válik. Vagy földre hullván szép csendesen megrothad. Tavasszal aztán ismét virágot bontanak a szilvafák — az itthoniak — és teremnek makacs hittel, hogy hátha egyszer újra megbecsüljük mégis igyekezetüket... Ha mégsem lenne így, az nem a fák bűne lesz. GÁL SÁNDOR Martine Monodé: ÚTI KALAND Holdfényben fürdött az országút. Fáradt voltam, alig tudtam nyitva tartani a szemem, rettentő nehéznek éreztem a szemhéjamat. Hazafelé tartottam Riviéra Rouge-ból, egy rákos betegtől, akinek meglehetősen reménytelen volt az állapota. Isten háta mögötti fészek ez a Riviera Rouge, mindössze három nyomorúságos viskó, tele egerekkel. Nem is tudom, hogy jutott eszembe a hó. Sohasem láttam igazi havat, legfeljebb filmeken, fényképeken. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy milyen. A fák levelei s a tisztások olyanok voltak a hold fényében, mintha frissen hullott hó borította volna őket. Téli tájat úgy képzeltem magam elé, ahogy Északon felvett képeken láttam. Jó öreg Chevrolet kocsim egyenletes ütemben falta a mérföldeket; legkésőbb éjfélre otthon leszek. Előbb még megiszom egy pohárka whiskyt, elszívok egy cigarettát, aztán lefekszem. A reflektorok fényében egyszerre csak föltűnt egy lány. Kisvártatva az út szélén álló kocsiját is megpillantottam. A lány integetett és valamit kiabált. Először káromkodtam magamban, de hát csak mégsem üthettem el. Megálltam. A lány odaszaladt a kocsimhoz és rákönyökölt az ablak keretére. Árnyékban voltam, úgyhogy nem láthatta az arcomat, én azonban jól szemügyre vehettem. Kerek arca volt, értelmes tekintete, és általában csinosnak lehetett nevezni. Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Rövidre vágott hajat viselt, kigombolt sportos kötött kabátka volt rajta, alatta sárga trikó. Félénk, de ugyanakkor energikus benyomást is keltett. Nyilván kissé meg volt ijedve, s nem akarta, hogy ez meglátszódjék rajta. — Ostoba dolog — mondta kellemes, kissé édeskés hangon —, ez a tragacs nem akar tovább menni — és a legújabb típusú Buickra mutatott. Elmosolyodtam: — És van benne egyáltalán benzin? — Mi az, hülyének néz? — dühösen végigmért. — Pillanat, de hát bárkivel előfordulhat, hogy kifogy a benzin — próbáltam megnyugtatni. Most a lány is elnevette magát. — Igaza van, már apámmal is nemegyszer megtörtént. Kiszálltam és odamentem az út szélén leállított kocsijához. — A nevem Jill. Jill Morgan — mondta. — Az apám Morgan professzor. 22
