A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-13 / 11. szám
1. KEZDETBEN VOLT... Az embert két lényeges dolog különbözteti meg minden más élőlénytől: a gondolkodás és a beszéd képessége. A gondolkodás képessége lehetővé teszi számára, hogy tudatosan cselekvő biológiai szubjektumként legyen résztvevője a természetben lejátszódó folyamatoknak, s szükség esetén beleszóljon — már amennyire ezt körülményei, ismeretei stb. megengedik — azok kimenetelébe. A beszéd révén egyedülálló, minőségileg új kapcsolatot teremthet társaival: fontos információkat és ismereteket cserélhet velük, nemcsak érzelmi, hanem intelektuális kommunikációba is léphet velük stb. Ez a két képesség természetesen szorosan összefügg egymással s az ember intelektuális tevékenységében alapvetően meghatározó szerepet játszanak. Vitathatatlan, hogy az ismeretek továbbadása a legtöbb emberi közösségben mindenekelőtt a beszéd útján történik, az emberi agy elraktározó képességére — az emlékezetre — bízva azt, hogy az igy továbbított információkból mit tart megőrzésre érdemesnek, s mit hullajt ki végérvényesen a felejtés rostáján. Ez a módszer azonban — tapasztalatból tudjuk — nem túlságosan hatékony, szükség van olyan eszközre, amely segítségével az ismeretek akár korlátlan ideig is elraktározhatok, s amely akkor is lehetővé teszi az emberek közötti kommunikációt, amikor beszélgetésre nincs mód. Ez az „eszköz", ez a nagyon fontos találmány az írás. Most induló sorozatunkban megkíséreljük nyomonkövetni az írás fejlődésének útját, az ún. tárgyi írástól egészen a betűírásig, s közben szó esik majd régen kihalt népekről és elpusztult — vagy megsemmisített — kultúrákról is; neves tudósokról — pl. Champollionrói (most van halálának 150. évfordulója), Raw/insonrói vagy éppen Michael Ventrisrö\ stb. —, akik több ezer éve Csipkerózsika-álmukat alvó nyelveket ébresztettek föl, felbecsülhetetlen értékű szellemi alkotásokat téve ismét közkinccsé. Az Írás kezdetben — bármennyire is furcsa, de így van — sokmindenre emlékeztetett, de talán a legkevésbé arra, amit ma írásnak nevezünk. A legfejlettebb ókori civilizációk is csak egy bizonyos idő elteltével voltak képesek megalkotni a maguk egyéni írásmódját, arra vonatkozóan azonban, hogy az írás „felfedezése" előtt hogyan rögzítették mondanivalójukat és ismereteiket, legfeljebb csak találgatásokba bocsájtkozhatunk. Némi támpontot nyújthat bizonyos primitív, a fejlődés kezdetleges szintjén álló és saját írással nem rendelkező törzsek szokásainak tanulmányozása, óva intem azonban a kedves olvasót, hogy a továbbiakban bemutatásra kerülő példákból messzemenő következtetéseket vonjon le. Az írás megteremtésére ugyanis épp azért lett szükség, mert valahogy egységesíteni kellett a beszéden kívüli kommunikációs eszközöket és módszereket. Ma is gyakran megesik velünk, hogy bizonyos tárgyak segítségével próbálunk meg visszaemlékezni dolgokra, jelenségekre vagy eseményekre: csomót kötünk a zsebkendőnkre, papírdarabkát dugunk a mellényzsebünkbe vagy egy ritkán használt tárgyat állítunk magunk elé az asztalra, hogy így emlékeztessük feledékeny önmagunkat valami nagyon fontos dologra. Ilyen emlékeztető eszköz volt például régente a rováspálca és a rovásfa, amelyet elsősorban kölcsönadott értékek nyilvántartására használtak. Lényegében egy hosszúkás botról vagy deszka formájú fadarabról van szó, amelyre különböző alakú rovátkákat véstek (ezekkel jelölték a kölcsönadott gabona, pénz stb. mennyiségét), majd a pálcát kétfelé hasították, s az Nyugat-ausztráliai követpálcák egyik felét a hitelező, a másikat pedig az adós kapta. Angliában az adóhivatalokban még a 18. században is rováspálcán „nyugtázták" a behajtott összeget. A kelet-európai országokban a múlt század végéig igen elterjedt volt a rovásfa használata az állatokra felügyelő emberek — csikósok, gulyások, kondások, juhászok — körében. A rovásfába először is beégették a gazda billogát (tulajdonjegyét) — egyébként a billogozás is egyfajta „írásnak" tekinthető —, majd rávésték a kihajtott állatok számát. A pásztorok természetesen nem arab számjegyeket használtak, hanem egyéni módon jelölték a mennyiséget. A rováspálcára hasonlított egy másik „emlékezeterősítő" eszköz, az ún. hírnökbot vagy követpálca is. Az ausztráliai őslakosok körében a követpálca egyfajta „megbízólevélnek" is számított: a követ vagy az üzenet átadója ezzel igazolta, hogy hivatalos küldetésben jár. A követpálca ugyanakkor segített felfrissíteni a hírvivő emlékezetét; önmagában nem sok hasznát látták, mert nem egyezményes jeleket véstek rá, csakis a tulajdonos tudta, mi mit jelöl. Talán meglepően hangzik majd, de a csomójelek használata nem a zsebkendő feltalálásával kezdődött. Az ókori Kínában már használtak csomójeleket: nádból és kákából összesodort zsinegre gabonaszalmából kötöttek csomókat, mennyiségek jelölésére. Bölénybőrre írt Téli Krónika Kipuábrázolás egy korabeli krónikában A csomójelek használatában azonban kétségtelenül az inkák jutottak el a legmagasabb szintre. Csomójeleík, az ún. kipu-k bonyolult rendszert alkottak, s nem mindenki értette a jelentésüket. Minden kipu egy alapzsinórból és a rákötött „mellékzsinegekből" állt, s a zsinór színe a számbavett tárgyat jelezte. A kipu ugyanis — amint az hosszú vita után eldőlt — elsősorban a számolás segédeszköze volt, s az emberek vagyoni helyzetéről adott információkat. Némelyik kipu több kilót is nyomott, igy aligha meglepő, hogy körülményes volt vele dolgozni, s használatát tanulni kellett. A kipukat egyébként közös helyen, az ún. kipu-raktárakban őrizték, s az irattár kezelésével egy kormánytisztviselőt — a kipu camayox-t — bíztak meg. A tárgyi írás kellékei igen sokfélék lehettek. Nyugat-afrikai négerek és észak-amerikai indiánok egyaránt használtak kagylófüzéreket üzenettovábbítás céljából. A kagylók száma, színe és elhelyezkedése volt a meghatározó; változtatgatásukkal a legkülönfélébb információkat tudták rögzíteni, illetve kódolni. Nevezetes az a sajátos formába öntött szerződés is, amelyet épp 300 esztendeje, 1682-ben kötött meg William Penn (róla nevezték el később Pennsylvaniát), az amerikai fehér telepesek vezetője a Delaware folyó mentén élő indiánok törzsfönökével. Az indiánok egy ún. vampumövet ajándékoztak Penn-nek, amely színes kagylókból készült és két emberalakot ábrázolt — az egyikük fedetlen, a másik kalapot visel: ő a fehérember szimbóluma —, amint egymás kezét fogják. A vampumövek általánosan elterjedtek az észak-amerikai indiánok körében, s természetesen nemcsak békés szándékú cselekedetekről adtak hírt. A vörös színűre festett kagylók a háborúra, á feketék különböző veszélyekre figyelmeztették a címzettet. Hadüzenet kifejezésére egyéb alkalmatosságokat, például madártollakat, nyílvesszőket, illetve „kombinált technikával" készült alkotásokat is felhasználtak. Az üzenetváltások bizonyos formái csak egyes népekre voltak jellemzőek, mások viszont általánosan ismertek voltak. Több fennmaradt tárgyi írásos emlék igen bájos formában adja tudtára a címzettnek a „feladó" kívánságát vagy üzenetét. Egy ízben az észak-amerikai indiánok toliakkal díszített kukoricacsövet tartalmazó köteget küldtek az Egyesült Államok kormányának; a kukoricacsutka kivájt belsejébe dohányt tömtek — ajánlatként a békepipa elszívására. Úgy látszik Washingtonban nem nagyon érthették meg az üzenetet, mert néhány évtized múltán hét indián törzs ismét „levelet" küldött a kormánynak, igaz ebben már nem a békepipa elszívásáról volt szó, hanem csak arról a kívánságról, hogy az indiánok halászati jogot kapjanak a Nagy-tavakon. Az egyes törzseket totemállatukkal jelölték, szemüket és szívüket hullámvonalakkal összekötötték — jelezve, hogy ugyanazt gondolják és érzik —, s a vonalat a tavakat szimbolizáló foltokkal kötötték össze. Ez a kérvény tulajdonképpen már nem tárgyi írás, hiszen rajzban fejezi ki a gondolatot, helyesebb tehát képírásnak nevezni. A képírás egy újabb állomás az írás történetében. Kezdetben közvetlenül, az esemény vagy a tárgy stb. konkrét ábrázolásával fejezte ki a gondolatot és a mondanivalót (pl. a különböző barlangrajzok), később a stilizálás és a tömörítés eszközéhez folyamodott. Az indián képírás legnevezetesebb emlékei közé tartoznak az ún. Téli Krónikák, amelyek évről-évre számot adtak az esztendő legfontosabb eseményeiről. Az egyik, képünkön is látható bölénybörre írt Téli Krónikát a dakota indiánok „vezették" kb. 1800-tól 1870-ig. A képírás (vagy piktográfia) megfejtése többnyire nem okoz különösebb gondot. A Húsvét-szigetek egykori lakóinak képírásos fatáblái azonban mind a mai napig foglalkoztatják a kutatókat, de a próbálkozások eddig nem sok eredménnyel jártak. Az általában 80—90 centiméter hosszú és 10 centiméter széles fatáblákon — amelyeket a bennszülöttek kohau rongo-rongónak neveznek — sűrűn sorakoznak a rejtélyes jelek, s az az érdekességük, hogy az egyik sorban jobbról balra, a következőben balról jobbra tartanak, s ez így folytatódik egészen a tábla aljáig. Minden második sorban a jelek a fejük tetejére állítva helyezkednek el. Ezt az írásmódot busztrofedon (ökörszántás) sorvezetésnek nevezik, s a későbbiek folyamán még hallani fogunk róla. A rongo-rongo már nem tiszta képírás, hiszen a fogalom-, sőt a szóírás elemei is előfordulnak benne. A képírás és a fogalomírás (ideográfia) egyik jellegzetessége, hogy nem kapcsolódik szorosan egy nyelvhez, elvileg bármilyen nyelvet beszélő ember megértheti. A valóságban persze csak azok számára egyértelmű, akik közmegegyezéssel kijelölték ezeket a pikto- és ideogramokat, a jeleknek azonban nincs rögzített hangértékük, tehát a szavak konkrét formájára vonatkozólag semmiféle felvilágosítással nem szolgálnak. LACZA TIHAMÉR
