A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 2. szám
ň z elsőn nem is itthon vettem részt az idén. Azon az október végi vasárnapon a bánki erdőben volt a reggeli gyülekező. Többször jártam már ebben a síksági erdőben, de ha itt hagynának egyes-egyedül, nem tudom, hogyan juthatnék el Debrecenbe, mert az én erdőjáró tudományom a Kassa környéki hegyekben gyarapodott. A hegyek között eltévedni igazában nem is lehet. De itt, ahol a patakok a vegyes szálerdők, s a közöttük levő füves rétek úgy követik egymást, mint a könyv lapjai, bizony nehezebb a tájékozódás. Persze csak a magamfajta idegennek, aki hébe-hóba lehet részese annak, hogy ilyen könnyű sétát jelentő vadászaton lepuskázhat néhány fácánkakast. A tegnapi eső után megemberelte magát az idő, kitisztult az ég, a napocska is elöbújt, igazi erdőjárásra, fácánvadászatra való idő kerekedett. S ahogy elindult a hajtás, hamarjában meg is szólaltak a sörétpuskák. A tizenkettesek öblös tenorjára a tizenhatosok válaszolgattak jókedvűen. Vegyes állományú erdőben megyünk; fenyő, tölgy váltogatja egymást, kis tisztások, fácán-bújtató sűrűk között haladunk előre. Élvezem az őszi erdőt, a kellemes sétát, s hallgatom a hajtás jól ismert zaját. A felröppenő kurjantásokat, a ŐSZI VfiDASZfnOK A kevesebb — becsesebb Erdeink koronás királya csipkelődő bemondásokat, a felberregö fácánok zaját s az azt követő lövéseket. Csak éppen az én utamba nem kerül a díszes madarak közül egy sem. Hanem a magas fűben mégis csak mozdul valami előttem, s a következő pillanatban már oda is csördítek. A magas szálfü még megmozdul néhányszor, aztán minden ismét mozdulatlanná válik. Óvatosan indulok a rálövés irányába, de felesleges az óvatosság — mozdulatlanul fekszik az erdő harasztján, magas szálfüvek között egy szép vörös bundájú rókakoma. — Mire lőttél ? — kiált át a szomszédom. Válasz helyett felmutatom az egykori fácángyilkost — az első hajtás általam leadott egyetlen lövésének áldozatát, amelyet aztán kis idő múlva a többiek is alaposan megszemlélnek, majd — immár teljes a béke — a zsákmány odakerül a terepjáró saroglyájába a tarka tollú fácánkakasok mellé. A következő hajtás az erdők között húzódó kukoricásokon át vezet. Az elején mindjárt seregestől rebbennek fel a kakasok, s így szólnak a puskák derekasan. A lövések nyomán pedig hol gubanccá csavarodva, hol hátracsukló nyakkal perdülnek le a madarak. Kellemes a síkerdei fácánozás, még ha nem is röppennek fel százával a kívánatos madarak. A kevesebb így becsesebb! 2 Megeste a dér a hegyhátakat azon a hajnalon, amikor a vaddisznók és szarvasok után felkapaszkodtunk a hegyek közé. A bánki könnyű sétához képest itt bizony komoly, több órás kapaszkodással jutottunk fel — még sötétben persze, hogy éjszakai, élelem után való kóborlásból a nappali szálláshelyük felé tartó vadaknak útját álljuk, s persze, ha mód nyílna rá, egy-egy jó agyarast, vagy rőtvadat puskavégre kapjunk. Kapaszkodtunk hát vendéglátónk nyomában, amíg csak alaposan megizzadva el nem értük kitűzött célunkat. Még alig derengett, amikor állásomat megtisztítottam a lehullott lombtól, ágtól, nehogy az esetleg felém igyekvő vadat egyetlen óvatlan mozdulattal elrettentsem, világgá kergessem. A lassú pirkadással kemény hideg érkezik, s a kapaszkodást követő negyedóra végén már didergek. Na, gondoltam magamban, ha valami nem történik, akkor ennek rossz vége lesz. A hajnali erdőben azonban mindig történik valami. Most is ágroppanásra kapom fel a fejem s a puskát is, de mindjárt le is eresztem. Könnyű léptű őzek vonulnak, egy suta két gidával. Lépegetnek a lehullott lomb között, megállnak, csipegetik a bokrok hajtásait s alig tíz lépésre tőlem váltanak be a tarvágás helyén burjánzó sűrűségbe. Egy ideig még hallgatom könnyű motozásukat, aztán minden elcsendesedik. Nem sokkal később bal oldali szomszédom irányából halk koppanást hallok. Szarvasok! Néhány másodperc múlva pedig megzendül a kora reggeli erdő, s nem sokkal később László barátom kalapja mellé odakerül a szarvasbika vérében megmártott töret. A bika pedig — örökös tizes — békésen fekszik immár a rét deres ravatalán. 3 A vaddisznókhoz nincs igazán szerencsém. Pedig találkoztam már velük elégszer. Csak éppen vagy elhirtelenkedtem a lövést, vagy túl sokáig tétováztam. Persze azért olyan is előfordult, hogy holdvilágnál csörtető kondából sikerült kilőnöm egy malacot. De ez inkább a véletlennek volt köszönhető. Ámde a vadászatban — mindennemű írott és íratlan tudomány birtokában is — szerencse nélkül vajmi kevésre jutnánk. Az idei őszön, még szeptember közepén, vadászterületünk csereháti részén a „mi" barackosunkba igyekeztem. Korai volt még az idó, hát nem vártam valami óvatosan. Ám ahogy felértem az egyik nyeregre, a túloldali katlan aljában valami feketében akadt meg a tekintetem. Vaddisznó volt, száz méterre ha lehetett. Én meg, ahelyett, hogy a vállamon lévő puskámért nyúltam volna, csak álltam, és bámultam a disznót, hogy mi a fenét keres ilyen korán a barackos kiszáradófélben levő fái alatt. Bőven lett volna időm rá, hogy jól megtámasztott puskával helyben maraszszam, de valahogy azokban a pillanatokban úgy tűnt, nagy a távolság. Elindultam hát, hogy közelebb jussak hozzá. Persze, rossz szelem volt, s így a barackfák alatt csemegéző disznó nyugodtan besétált az erdőbe, anélkül, hogy rálöttem volna .. . Ott és akkor megfogadtam, hogy többé semmilyen vaddisznó láttára nem fogok ámuldozni, hanem az első lehetőséget kihasználva, odalövök — oda a lapockája mögé; ahogy az a nagykönyvben áll. Egy hét sem telt el, s mindez meg is történt. A szárazság miatt cserkészni nem lehetett, hát vendéglátóm egy „vadföld" mellett levő magaslesre tanácsolt. Maga vagy száz méterrel arrébb telepedett fel a magasles párjára. Nem telt el tíz perc sem, amióta elváltunk, s alattam a sűrűben hangoskodni kezdtek a feketerigók, aztán ropogás, csörtetés hangjai érkeztek hozzám, majd kisvártatva kivágott elém, alig harminc méterre egy jókora süldő. A következő másodpercben megszólalt a puskám, s a süldő gerinclövéssel rogyott össze. — Ha vártál volna — mondta később a vendéglátóm —, meglőhetted volna a nagy kant, amit én a múltkor elhibáztam. Mert itt volt az is. Még várhattam volna. Csakhogy engem a barackosban tett fogadalmam kötött. De arról csak én tudtam. 4 Öreg igazság, hogy nyúlra, fácánra vadászni havon a legszebb. S a mi idei első vadászatunk, amely november utolsó vasárnapjára esett, ilyen friss, éjszaka hullott havon kezdődött. Elsőnek a bócsári részt hajtottuk, s a szálló hópihék csillagai közé emelkedő fácán-üstökösöket lődöztük hegyközépen. Már akinek sikerült. Mert a fácánlövést is gyakorolni kell ám, hogy jól menjen. Csakhogy a gyakorláshoz elegendő fácán is kellene. Abból pedig egyre kevesebb akad. Pedig hát tavaly és az idén is telepítettünk társulatunk anyagi lehetőségeihez mérten bőségesen. Felnőtt fácánt s csirkéket egyaránt. így hát akad azért puskavégre való, csakhogy az idei fácánok most ismerkednek a hóval, elbújnak a szokatlan fehérségben, s a szó szoros értelmében úgy kell őket kitaposni a sűrűségekből. A nyulak azonban frissebbek, s ez legtöbbjük veszte. Szinte belefutnak a sörtecsóvába. s nagyokat bukfencezve költöznek át a nyúlmennyországba — ha van egyáltalán ilyen. Engem azonban ezen a szép havas vasárnapon elkerül fácán, nyúl egyaránt. Még egy-két tyúk csak elhúz felettem, de kakasra egész nap nem puskáztam. Végül az utolsó körben, amikor egy, már-már járhatatlannak tűnő szántásban botorkáltam, oldalt tőlem kifordult vackából egy tapsifüles. Gombócra lőttem; nem sokkal később hasonló sorsra jutott a következő is. Lehet, van aki erre azt mondja: hát ez is valami? Szerintem az bizony. Mert mostanság egyre kevesebb a lehetőség arra, hogy nyúlra vadásszunk. Tavaly az egyik közeli társulatnál például egésznapos vadászat után mindössze hét róka és öt fácán volt a terítéken. Nyúl egy sem. Ezért örülök annak, hogy nálunk még, itt a Cserehát innenső peremén lehet nyúlra vadászni. S ha egy-egy vadászat után nem százakra rúgó a teríték, azért a nyúlvadászat hangulatából és élményéből még kivehetjük a részünket. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 4
