A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-06 / 10. szám
Kádek Rita (Zsuzsika) és László Géza (Gyuri) szituációk az esetek többségében jó-felépítésűek, egyszerre szolgálják az információnyújtás. az érdekességteremtés, a jellemzés és a cselekménybonyolitás feladatait. Az előadásra így a könnyedén elért jó hatásteremtés jellemző, amiben egy érzékelhetően realista játékstílus határozott érvényesítése dominál. A fiatal rendezőnő, akinek főiskolai vizsgarendezése után ez volt az első hivatalos bemutatkozása, s akinek legföljebb olvasmányélményei lehetnek a Zavaros örökség világáról, aprólékosan ügyel a színpadi szituációk kidolgozottságára. Külön erénye az előadásnak, hogy mai szemmel, friss indulattal idézi meg Tajovský hőseinek világát. Lényegében méltánytalanság volna különösebb sorrendet felállítani a viszonylag kiegyensúlyozott és jó színészi alakítások között. Kövesdi Szabó Mária okos, kacér és kiismerhetetlen Zsókája mindenképpen színészi telitalálat; László Géza kissé egysikúan, de így is találóan érzékelteti a házasság szentsége és a szerelmi szenvedély között tévelygő Gyuri figurájának jellemét; Csendes László a tőle megszokott színpadi biztonsággal játssza Palcsíkot, az életstílusában, beállítottságában, emberi kapcsolataiban is pusztán a gazdagságát féltő kapitalizáló urat; de Várady Béla (Lavko), V. Szabó Rózsi (Lavkóné), Gombos Ilona (Palcsikné), Lengyel Ferenc (Kamenszký), Kiss Ágnes (Kamenszkýné) is jó alakításokkal ajándékozzák meg a nézőt. Egyedül Hizsnyai Zoltán az, aki nem tudja eléggé színessé formálni András jellemét, nem találja meg azt az egyetlen hangot, amely visszaadná ennek a . gyakorlatiasan paraszti észjárással gondolkodó fiatalembernek magatartását. Kellemes meglepetés Kádek Rita játéka Zsuzsika szerepében, aki hitelesen tudta érzékeltetni a házasságkötésre kényszerített fiatal lány lelki világát. Feleségként azonban már nem tud igazán mit kezdeni figurájával, nem tudja repülő, felforditott, sodronyos vaságyakról eddig még nem. Mindegy. Próbálom megszámolni a vaságyon ugrabugráló madarakat. A számtan sosem volt kedvemre való műfaj (erre tanú lehet Czókoly Béla tanár úr, Komáromban); először kétszáz, másodszor százötven, harmadszor háromszáz madarat számolok össze. Legtöbb a vereb, ez nyilvánvaló. Kiváncsi vagyok mit csinálna itt Tandori Dezső, aki már néhány kalitkába fogott verébről is több regényt irt, vajon ő mit kezdene ezzel a sokszáz verébbel. . .? Ezeket a madarakat egyszerűen nem lehet megszámolni, annyian vannak, de ami még ennél is rosszabb; izegnek-mo zognak, táncolnak, mint valami diszkóklub szárnyas, eksztázisba szédült, korsze rü gyermekei. Elhatározom, hogy legalább rendszerezem őket. Verebek, feketerigók, vadgalambok, cinkék. Persze a rendszeresség sem tartozik főbb erényeim közé. Ezért ámulok. amikor a sodronyos vaságyon megpillantok két büszke fácánt. Ez már a valószínűtlenség tartománya. De a verebek, a verebek! Igaza van Tandori Dezsőnek, regényt már csak ezekről érdemes írni. Olyan könnyedén kergetik el a vaságyról a hatalmas fácánokat, feketerigókat, gerléket, mint annak a rendje. A cinkéket azonban sajnálom. A verebek őket is elűzik a sodronyról. Épp ezért körülnézek a lakásban: s mert találok, lekanyarítok egy darab abált (abárolt) szalonnát a zsélyi „hozomány"-ból. Keresek, tehát találok egy piros szalagot, erre kötöm és felakasztom a szölölugasra. Azt már tudom, hogy a cinkék nem színvakok. Egy perc sem telik el és meglátják a piros szalagra függesztett szalonnát. Megkóstolják. Ballada: jön egy feketerigo, és elviszi a szalonnát piros-szalagostól. Most már: sírjak? Fütyülök a madarakra. Pápai söpri az utcát Kiderül. (Sajnálom, hogy a szavak errefelé más értelmet nyernek, mint aminöt a lexikonban kaptak!) Kiderül, hogy alig van itthon ennivaló, egyszóval: gyerünk a boltba! A feleségem összeírja, mi mindent kell vásárolnom. És én elindulok, derűsen, jókedvűen, zsebemben egy csomó (jól megfontolt kiadást fedező) bankjeggyel. Útközben találkozom Pápai barátommal. aki épp söpri az utcát, pontosabban: söpri el a havat a háza elöl. A nevéről nekem azonban rögtön eszembe jut a híres bakanóta: „Söprik a pápai utcát, masíroznak a katonák .. És ezt el is éneklem neki. Talán mondanom sem kell, hogy egy kicsit megrökö nyödik. De ez még semmi. Hanem ekkor megjelenik egy kutya, egy amolyan kis, fehér-fekete, tarka-barka és méltatlankodva elkezd rám ugatni. Pápai Jóska barátom erre azt mondja, hogy ne törődjek vele. Nagyon helyes. Elvégre ő a gazdája. Igen ám! Csakhogy a hóbucka mögött egyszer csak megjelenik egy macska. Ez is amolyan tarka barka, s feltehetően kandúr. Első gondolatom, hogy ez már egy kiszolgált katona, úgy kúszik a hóbucka mögött, ahogy azt jómagam is tanultam, mint tankparancsnok-jelölt... S utána egy gyönyörűséges ugrás, aminőt csak tigrisek és oroszlánok szoktak produkálni előkelőbb cirkuszokban. S Pápai Jóska kandúrja elkapja a kis tarkabarka kutya nyakát. Ezzel szemben a kis tarka barka kutya hanyatt fekszik, és anyáskodón megnyalja, szájon csókolja a macskát. — No jó! — mondom Jóskának — én ilyesmit még nem láttam. Épp ezért légy szíves kínálj meg egy pofa pálinkával. Azt mondja, hogy ö Erzsi-nap óta nem iszik. Nem ihat. Szilveszterkor az egész világ ámult rajta, mert ő nem ivott meg meg egy nyelet pezsgőt sem. Tehát dókája sincs. És hogy „söprik a pápai utcát"? Világos, hogy ki kell söpörni, hiszen holnap szenet hoznak ide! És hogy masiroznak-e katonák? Jobb lenne, ha nem masíroznának! A zsarnok szíve avagy Bocaccio Magyarországon Jancsó Miklós korunk filmművészetének egyik legeredetibb stilisztája, másokkal összetéveszthetetlen, egyedülálló képi világa szinte utánozhatatlan. Filmjeiben merész absztrakciókon keresztül szinte mindig a hatalom természetrajzát, az elnyomók és elnyomottak viszonylatrendszeréből szimbolikusan kivetített „struktúrát" fogalmazza meg. Új filmjében a reneszánsz esztétikájának művészi formavilágával átszőtt, filozofikusan megjelenített „hatalom" absztrakcióját alkotta meg, melyben az általánosítás oly szintet ér el, hogy szinte a kiürültség képzetét kelti. Nem nyerünk ui. betekintést a zsarnok szívébe, sőt magát a zsarnokot sem ismerhetjük meg. Mindvégig tisztázatlan marad, ki ő, s mivel mindenki elpusztul, aki a címszerepre jogosult lehetne, a „zsarnokság" mint testetlen elvonatkoztatott metafizikai princípium érződik csak ki. Az alcímben szereplő nagy olasz reneszánsz szerzőhöz is csak annyi köze van a filmnek, hogy benne egy lantos énekli egyik novellájának részletét (Gentile Garisendi szerelméről). A film története a magyar történelem több részletét is felvillantani látszik (utalás Hunyadi Mátyás nagybátyja. Szilágyi Mihály figurájára; a pápaságot óhajtó Bakócz Tamás alakja, a Habsburgok és a török ellen küzdő Zrínyi Miklós tragikus esete; Báthory Erzsébet legendája stbj, de minden kitétel és állítás csak egy lehetséges hipotézist jelent, s a fikciók egymást váltva döntik meg a már majdnem elhitt jelenséget. A manipulációkat újabb manipulációk követik, a szertartásos gyilkosságok, akár a vélt családi kapcsolatok is hazugok. A sok kérdőjel és talány a megragadóan szép formák, színek és ötletek ellenére azonban egy idő után fárasztóan hat Mindent Jancsó és a forgatókönyv társszerzője. Hernádi Gyula alkotói képzeletének önkénye irányit, amelyről kiderül, hogy benne saját szerzőik sem hisznek, s így a túlzsúfoltság, s történelmi utalások hatása, mondandója is érvénytelenné lesz. Az egész filmet az artisztikus erotika hangulata hatja át a meg-megjelenő meztelen, telt idomú, gyönyört kínáló szexbombákkal, a titokzatos és szimbolikus palota oszlopai között osonó bérgyilkosokkal és szolgákkal, akik váltakozva szolgálják és teszik el láb alól a különböző szereplőket Jancsó legújabb filmje a szem és az érzékiség számára művészien kiemelkedő teljesítmény, de az esztétikai megjelenítő erő hatásán túl nem szól semmit értelmünkhöz Tobzódhatunk a gyönyörű képekben, a leleményes koreográfiával megalkotott jelenetekben, a kameramozgás eredetiségében, a reneszánsz kultúra fényűző rekvizitumainak felidézésében, de a megfejthetetlennek tűnő filozófiai berekesztés és a valóságot száműző alkotói attitűd mögött nem rejlik mondanivaló a néző számára. A film képi világának létrehozása művészi remek, a vizualitás számára az adekvát esztétikai élvezet maradéktalan, mégis egy Jancsó formátumú rendezőtől tartalmilag sokkal elmélyültebb filmet remélt a néző. Alabán Ferenc 15
