A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-06 / 10. szám
TALÁLKOZÁSOK Nem kell sokat kutatnom az emlékezetemben, hogy olyan nők, lányok, asszonyok képét csalogassam elő, akik évtizednyi idő alatt sem koptak ki az emlékezetemből. Emlékezem rájuk, mert emlékezetesek. Az egyik azért, mert milliónyi asszony sorsát éli, élte, a másik azért, mert hivatása különleges, mondhatni rendhagyó életformát szabott rá, a harmadik . . . Valamiért mindegyik emlékezetes. Szívesen villantom fel egy rövid pillanatra a képüket. Ez a népviseletbe öltözött, terebélyes ■ asszonyság sosem állíthatná, hogy va laha is találkozott velem, hiszen ö nem is látott engem. Én viszont öt igen. A kassai dóm közelében láttam meg, egy telefonfülkében. Föltűnő volt a kép, hiszen korántsem mindennapi, hogy a nagyvárosi forgatag kellős közepén egy sokszoknyás asszonyság áll az üvegkalitkában, és telefonál. Nem próbálkozik, nem ügyetlenkedik — telefonál. Pontosan úgy, ahogy telefonálni kell: használja a készüléket. Belép a fülkébe, szatyrát a karjára akasztja, benyúl a legfelsőbb szoknya alá, kiemeli a pénztárcát, előkotor egy érmét, bedobja a készülékbe, és tárcsázza a számot. Vár amig kicsöng, mondja a nevét, aztán belekezd a szövegbe. Nem ügyetlenkedik, hangjában semmi alázat, semmi csetlés-botlás, beszél, intézi a dolgát. Méghozzá nem is a lányával beszél, hanem valamilyen hivatallal. A hanghordozásában semmi alázkodás, sőt a szóbanforgó témát illetően pontos tárgyismeretről tesz bizonyságot, mi több, az egész orvul kihallgatott beszélgetésből nyilvánvalóan kitetszik az az emberi, állampolgári, ügyféli határozottság, ami ismereteim szerint korántsem sajátja még a hasonló külsőt viselő asszonyoknak. A kihallgatott beszélgetést persze nincs jogom közzé tenni, bár szívesen megtenném, de szolgáljon mentségemre, hogy én is telefonálni akartam, ott álltam a nyitott fülkénél, vártam a soromra, nem én tehetek róla, hogy hallottam azt, ami elhangzott. Ezt nem szabad elszalasztani — súgta egy ösztön és lopva elővettem a fényképezőgépet. Ki lehet ez az asszony — töprengtem magamban? Ki lehetett — töprengek most is? Szövetkezeti dolgozó? Vagy netán egy szövetkezet elnökasszonya? Körzeti segédbába ?Gyári dolgozó? Falusi háztartásbeli? Sejtelmem sincs. Maga a jelenség nem általános, de annyi bizonyos, hogy státuszát illetően bármelyik lehetett. De ennél is bizonyosabb, hogy a csalóka külső ellenére is a jelen asszonya volt, hogy néhány évvel, évtizeddel ezelőtt még akkor sem készíthetem el ezt a képet, ha bejárom érte a világot. Ott, a helyszínen biztos lehettem abban, hogy a jó öreg Bell egy évszázaddal korábban kizárólag e asszony számára találta fel a telefont. Igaz, hogy az asszony még csak hatvan körüli lehet, de ez igencsak elhanyagolható, mondhatnám mellékes körülmény. Z Božena Dytrychová nyolc esztendőn át zenét tanult, aztán harangöntő lett belőle. Bármilyen különös, így igaz. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor néhány évvel ezelőtt az édesanyjáról, Laetitia aszszonyról írtam, aki annakidején a világ egyetlen női harangöntőjének számított. Illetve, hogy már akkor sem volt teljesen egyedülálló birtokosa annak a különleges tudásnak, ami a harangöntéshez szükséges, hiszen a két lány akkor már sok éve gyakorlati érdeklődéssel, a mesterség iránti tudásszomjjal vett részt özvegy édesanyjuk mindennapi munkájában, aki a férjétől örökölte a harangöntés tudományát. Az elhalt családfő viszont nem az apjától tanulta a harangöntést. Érett férfi volt, amikor belekezdett, mondván: ha más meg tudta csinálni, én is megtanulom. így lett. Mindezt csak azért írom le, mert kétségek nélkül hiszem, hogy a Dytrych-lányok sem a harangöntés jövedelmezősége miatt tanulták meg a harangöntés tudományát, hanem azért, mert a szüleikre ütöttek. Božena korán ébred. Kikészíti a gyerekeket az iskolába, rendbeszedi a lakást, aztán kimegy a műhelybe és egész nap dolgozik. Este, miután a gyerekekkel már foglalkozott, miután azok elalszanak, a műteremben folytatja a munkát, mert hiszen a harangot nem csak kiönteni kell, meg is kell tervezni, s túl mindezen igen aprólékos, mondhatni szobrászművészi tudást, hajlamot és tehetséget igénylő munkával kell elkészíteni a harang díszítésének és feliratának matricáit. — Boldog órák ezek az életemben. Ennél csak két nagyobb boldogság van, a gyerekek, és az a pillanat, amikor a kiöntött harangról leszedjük az öntvényformát, amikor már biztos, hogy a darab tökéletesre sikeredett, amikor az első konditás felhallatszik. Ilyen egyszerű, de próbálja valaki utána csinálni. Kivált, ha nő az illető. BB Boris néninek már a vezetéknevére sem ■ emlékszem, talán sose tudtam, mert minek. Boris néni csak Boris néniként él az emlékezetemben, s remélem, él még valójában is —, remélem jó egészségnek örvend. Szilicén, a fennsík falujában, annak is legmasabb pontján, a falu szivében, az egyik templom melletti házban ismertem meg őt. Mesélt. Csodálatosan és csodálatosakat, de nem ám tündérmeséket, hanem a saját életét. Nehéz, de szép élet volt az övé. Persze nem úgy mesélt, hogy leült, aztán mesélt. Tett, vett, dolgozott a ház körül, én meg fél napig a sarkában — kérdezgettem, és ö tiszta őszinteséggel válaszolgatott, mondta az itt élő emberek életét. Tőle hallottam a legszínesebben és leghitelesebben, milyen volt hajdan a szilicei lakodalom, az udvarlás, a leánykérő, milyen volt az asszony, a család élete, hogyan mentek a vásárra, milyen volt a vásár, hogyan készült el a szilicei lányok stafirungja és milyen volt a stafirung valójában. Az utóbbit láthattam is, mert Boris néni hosszú élete során minden darabot megőrzött. Bementünk a hűvös elsőházba, ahol feltárult a szekrények, ládák titka. Csodálatos szőttesek, régi ruhák sorakoztak. A kamrában állt még a szövőszék, a padlásokon a régi korsók, cserépedények, a mestergerendán az ura csizmája, az udvaron a százesztendős kút. Boris néni portáján hamisítatlanul élt még a múlt, de már csak a tárgyak, és az emlékezet őrizetében. Boris néni a régi relikviák között viszont a jelent élte. Lenyűgözött, ahogy a falu jelen napjairól, a világ jelen dolgairól beszélt. Mást is lenyűgözött volna, hiszen korántsem mindennapi, ha egy falusi öregasszony azt a benyomást kelti, hogy okosabban, józanabbul gondolkodik, és bizonyos fokon műveltebb is, mint egy mai falusi fiatal. Régen készülök újra Szilicére. Mi sem természetesebb, hogy elsőnek Boris néni ajtaján kopogtatok majd be. Három találkozás, három emlék. Mindegyik ismétlést érdemelne. K. F. 4
