A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 8. szám
Már öt éve nyomoz a Zápisník katonai folyóirat és a Nová Svoboda. a CSKP észak-morvaországi kerületi napilapja azon szovjet katonák emlékei után, akik életüket áldozták a Csehszlovákia felszabadításáért vívott harcokban. Két év után ismét visszatértek annak a lelőtt bombázó repülőgépnek az esetéhez, amelynek romjai között megtalálták annak idején a repülőgép kéttagú személyzetének földi maradványait. Az Ostrava környékén végzett kutatómunka újabb eredményeként pedig egy harckocsizónak, három repülőnek és egy eddig ismeretlen katonának a földi maradványaira bukkantak. újságírókhoz intézett levele. Egyszerű szavakkal idézi fel fivérének gyermekkorát. „Ivan 1921-ben született. Apánk, Nyikita Ivanovics Belobrov kolhozparaszt volt. 1960-ban halt meg, anyánk öt évvel később. Igen nehéz viszonyok között nőttünk föl. Nagyon súlyosak voltak a harmincasnegyvenes évek. Aszály volt, kevés gabona termett, nem volt mit enni. így nekünk, gyerekeknek is pénzt kellett keresni. Ivan tizenegy éves volt akkor, így hát elmentünk a szomszéd faluba, egy paraszthoz, disznót meg libát legeltetni. Ott dolgoztunk egész éven át, 1933-ban. Ivan aztán a kolhozba ment marhapásztornak. Furcsa, de éppen ezekben a nehéz években merült föl agyában a gondolat, hogy ő pedig repülő lesz. Egyre többet foglalkoztatta ez a gondolat, de persze nem tudta, hogyan és miként válthatná valóra elképzelését. Ivan 1936-ban fejezte be a hétosztályos általános iskolát, és iparitanuló-iskolába akart menni. De nem volt pénzünk, ezért apánk eladta kis családi házunk felét, s a pénzt odaadta Ivánnak, hogy menjen, iratkozzék be Marijupolban (ma Zsdanov) az ottani iparitanuló-iskolába, de ott sem adta fel a gondolatot, hogy repülő lesz. Egy év után 1937-ben jelentkezett az egyik repülőmüszaki intézebe, de nem vették fel, mert még csak tizenhat éves volt. Végül is sikeresen befejezte az iparitanuló-iskolát. Megszerezte a kohászszakmunkás bizonyítványt. 1938-ban elhatározta, ír Vorosilov elvtársnak és megkéri, segítse elő felvételét a repülőmüszaki iskolába. Ivánt behívták katonának, és végre valóra vált az álma. 1940 novemberében, az Októberi Forradalom évfordulójának napján vette kézhez a repülőtiszti oklevelet. Ebből az alkalomból szabadságot kapott, és hazajött a faluba. Alig ismertünk rá: megvállasodott, jól állt rajta a repülős egyenruha. Végtelen örömet okozott a találkozás. Ott volt a falu apraja-nagyja a fogadásán, s ugyanígy kísérték be aztán távozásakor a közeli városba. Hiszen az első fiatal volt a faluból, aki sikeresen átment a repülőkiképzésen, s mindenki tudta, mennyi tanulásba, fáradságba került, míg megvalósíthatta régi vágyát-álmát. Később tudtam meg, hogy a repülőiskolában a legjobbak közé tartozott. Éjjelente, titokban, hogy a szolgálatos ne lássa, a takaró alatt olvasott, tanult, fogalmazványokat írt. Talán éppen azért, mert a mi gyermekkorunkban ritkaságszámba ment a könyv, nagyon szeretett olvasni. Emlékszem, még mielőtt elment volna az iparitanuló-iskolába, a szó szoros értelmében véve falt egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy „56 óra a levegőben". Egy repülőről szólt, akinek a gépén leszálláskor nem nyílt ki a futómű, s neki ötvenhat órán át a levegőben kellett maradnia, közben igyekezett megjavítani a futóművet. Ivánnak igen nagy volt a kézügyessége. Erős akarata volt, s mindig igyekezett elérni a célját. Bátor volt, merész, mindig teljesítette, amit ígért. Szerette hozzátartozóit, anyánknak mindig segített a házimunkában. Később anyagilag is támogatott minket. Eljött az 1941-es esztendő. Kitört a háború. Ivan az első naptól kezdve a frontvonalban volt, amikor ránk törtek a fasiszták. A súlyos háborús években az a tudat erősített minket, hogy Ivan él és megfizet a németeknek honfitársai helyett is. Két évig semmit sem tudtunk róla. Csak miután felszabadultunk, kaptuk tőle az első levelet." Sohasem felejtjük el őket! Jurij Vasziljevics Sziszojev, aki most Kujbisevben (korábban Szamara) él, 1943-ban ismerkedett meg Ivan Belobrovval, ugyanannál a légi alakulatnál szolgáltak. Azon a sorsdöntő napon, 1945. április 21-én is együtt voltak, így be tud számolni Belobrov utolsó bevetéséről. — Aznap parancsot kaptunk, hogy bombázzuk az ellenség nehézfegyvereit és katonáit Csehszlovákia területén, nem messze Ostravától. Ivan Belobrov volt az egység parancsnoka. Ledobtuk bombáinkat a célokra, de közben a szó szoros értelmében véve az ellenséges légetháritás tüzpoklába kerültünk. Ilyen erős légelhárító tüzeléssel csak ritkán találkoztam a fronton. Ivan gépe a miénktől balra, egy magasságban repült. Egyszerre csak légelháritó gránát robbant a két gép között és eltalálta Ivan gépének jobboldali motorját. Ivan maga vagy súlyos sebesülést szenvedett vagy életét vesztette. Bostonja meredeken emelkedett a magasba, majd hirtelen bukfencezni kezdett lefelé. Nem volt időm megfigyelni, hogyan zuhan lefelé barátom gépe, mivel az enyémet is találat érte, és gyorsan veszített a magasságból. Végül azonban sikerült visszatérnem a támaszpontra és ott leszállnom. Ott ért a híre, hogy elvesztettünk egy gépet, s ennek az egész ezrednél kedvelt legénységét. Ivan Bobrov vitéz, vidám, derülátó, egyszóval igen rokonszenves ember, bajtárs volt. A harcban mindig igyekezett védeni másokat, de közben ö maga sohasem tért ki a veszély elől, ha harci feladatot kellett teljesíteni. Ganzsa őrnagy volt az ezred rohamparancsnoka, magas, szőke hajú férfi. Éppen az ellentéte az alacsony termetű, szőkésbarna Siskin lövész-rádiósnak. Poberezsnij lövész a háború után visszatért az ezredhez a német fogságból. Mi, a 321. bombázó hadosztály veteránjai, gyakran összejövünk. Minden alkalommal megemlékezünk azokról, akik nem érték meg a háború végét. Ivan Belobrov, Ganzsa őrnagy és Siskin főtörzsőrmester azok közé tartoznak, akiket sohasem felejtünk el! Noha már több mint harminchat év múlt el azóta, hogy végighömpölygött Csehszlovákián a pusztító háború, amelyet az imperializmus és a fasizmus embertelen ideológiája zúditott.a világra, újra meg újra előkerülnek bizonyítékok a borzalmakról s azok hősiességéről, akik a fasizmus ellen harcoltak. Sokan közülük életüket áldozták a harcban. Üzenetük arra kötelez mindannyiunkat, hogy minden erőnkből harcoljunk a világbéke megőrzéséért, szocialista hazánk és a Szovjetunió vezette egész szocialista közösség felvirágzásáért. Bennünk nem csupán vágy, de szilárd akarat: Soha többé háborút! JOZEF KENÍŽ mérnök-alezredes Képek: Ľubomír Pružinský főhadnagy 17
