A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 8. szám

Hétvégi levél

— Az állattenyésztésben, ha abraktakarmányt akarunk megtakarítani, úgy vélem, érdemes figyelembe venni azt a különbsé get, illetve lehetőséget, amely a kérődzők és a sertések, valamint a baromfifélék takarmányozása és takarmány hasznosítása között mutatkozik.

— A szarvasmarháknál a hús- és tejtermelésben a takarmányozás terén szintén mutatkozik tartalék. Egyszerűen azon biológiai és fiziológiai tény miatt, hogy a kérődzők jól hasznosítják a szálastakarmányokat, s így — ésszerű takarmányozás mellett — szemestakarmány takarítható meg. Itt van például a kukoricaszár, amelyet eddig alig hasznosítottunk, vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogy lehetett volna. Pedig komoly tartalékot jelenthet a felhasználása, ugyanis egy mázsa kukoricaszár két százalék, vagyis két kilogramm emészthető fehérjét tartalmaz; ugyanennyi takarmányárpa pedig 7,8 kilót. Ebből könnyű kiszámítani, hogy 3,9 mázsa kukoricaszár tartalmaz annyi emészthető fehérjét, mint egy mázsa takarmányárpa. Számunkra ez azért fontos, mert ha 80 mázsás hektárhozamot számolok kukoricaszárból — 80 százalék szárazanyag mellett —, akkor 500 hektáron 4000 tonna kukoricaszárat nyerünk, ami annyi emészthető fehérjét ad, mint 1025 tonna takarmányárpa. Ilyen mennyiségű árpát pedig, mondjuk 40 mázsás hektárhozam mellett 256 hektáron lehet megtermelni. De menjünk tovább. Ugyanennek az egy mázsa kukoricaszárnak 28,4 a keményitőértéke, a takarmányárpáé pedig 70,1. A többi ismét matematika: kiderül, hogy 2,4 mázsa kukoricaszárból megkapjuk azt a keményítőértéket, amit 1 mázsa takarmányárpa tartalmaz. Az előbb már leírt termelési értékek — terület, hektárhozam — mellett így annyi keményítöértéket nyerünk, amennyit 1666 tonna takarmányárpa tartalmaz. Ezt a mennyiséget takarmányárpából pedig körülbelül négyszázvalahány hektáron termelhetjük meg. Vagyis alig valamivel kevesebb a terület, mint a kukoricaszár esetében.

— A kérdés, gondolom az, hogy ez a gyakorlatban hol és hogyan alkalmazható.

— Ennek gyakorlati hasznosítása nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Részben felhasználható a szarvasmarhák takarmányozására, de lényegesen nagyobb tartalék mutatkozik a juhtenyésztésben. Régi mondás. hogy egy hektár szántóföld akkor is eltart egy juhot, ha egy négyzetméter legelő sincs. A mi juhállományunk jelenleg 2400 darab. Vagyis a hat és fél ezer hektár termelöföldhöz képest kevés. Nálunk a juhállományt nyugodtan meg lehetne kétszerezni. Ez fontos lesz a jövőben a közellátás szempontjából is. A juh igénytelen, a silányabb takarmányokat is jól értékesíti. Itt szánunk szerepet a kukoricaszárban rejlő tartalékoknak. Csak a közellátásnak és a fogyasztóknak kell újra megtanulniuk, hogy a juh húsa is ehető...

— Tudomásom szerint baromfitenyésztéssel nem foglalkoznak, annál intenzívebb a sertéstenyészetük. A szemestakarmányokkal való ésszerű gazdálkodás szempontjából ez a szakágazat aligha hanyagolható el. Milyen a helyzet e téren a bodolói szövetkezetben?

— Sertéstenyészetünk valóban jelentős. A jelenlegi állomány eléri a 9300 darabot, ebből 760 az anyakoca. Az idén 1200 tonna sertéshúst terveztünk eladásra, tehát annyit kell kitermelnünk. Jelenleg 1 kiló sertéshúst 3,95 kiló szemestakarmányból állítunk elő, ami kerületi viszonylatban igen jó átlag.

— Zootechnikusi ismereteim szerint a sertések a takarmányban felvett keményítőnek mintegy 30—40 százalékát nem tudják hasznosítani, tehát ez emésztetlenül kerül a trágyába. Ha ezt a tápanyag mennyiséget valamilyen módon, például vegyi beavatkozással, úgy elő lehetne készíteni, hogy ezt a sertések hasznosítani tudnák, ez óriási megtakarítást hozhatna. Ez valóban izgalmas kérdés. Csak egyelőre megoldatlan. Vagy ha volna is megoldás, az igen megdrágítaná a termelést, magyarán: esetleg többe kerülne a leves, mint a hús. Persze ez olyan kutatási téma, amely mellett nem lehet és nem is szabad közömbösen elmenni.

Az alaptermelés tartalékaitól így értünk el azokhoz a tartalékokhoz, amelyeket a korszerű fiziológia, biológia és biokémia kínál a szemestakarmányok hasznosítása terén. Ezek mellé még nyugodtan oda számítható a szakember, aki mindezt képes összehangolni és a gyakorlatban megvalósítani.

GÁL SÁNDOR

Szülök, pedagógusok, diákok a mostani bizonyítványosztás alkalmából is sokat foglalkoztak a pályaválasztás kérdéseivel, az ismeretszerzés formájával, előtérbe került a tanulás fontossága.

Diákok tízezrei tanulnak. Közép- vagy főiskolát, egyetemet végeznek. A tanulók napról napra rendszeresen, tervszerűen, korszerű tananyaggal gazdagítják ismereteiket. A nagyobb tudásra azonban nemcsak nekik, hanem azoknak is szükségük van, akik már kikerültek az iskolapadból. A felnőttek közül sokan önképzéssel vagy inkább szakmai továbbképzéssel gyarapítják ismereteiket, szerzik meg a szakmájukhoz szükséges tudást.

Az önálló tanulás az általános műveltség és a szakismeretek gazdagításának egyik igen fontos formája. Jelentősen pótolható vele a hiányos iskolai végzettség és az is, amit sokan a múltban még az iskolától sem kaptak meg.

Azok, akik könyvtárral rendelkező családban nőttek fel s akiknek oktatását külön nevelök biztosították, már környezetüknél fogva is sokszor több eséllyel indultak, mint azok, akiknek könyv csak az iskolában jutott a kezükbe, ha ott is egyáltalán jutott. Ezen túlmenően régen az egész iskolarendszer, végső soron pedig az egész élet óvta a kiváltságosok előnyeit.

Ma más a helyzet. Ma nincsenek kiváltságok, ma egyformán részesülünk a múlt és a jelen kulturális értékeiből. A műveltségért azonban ma is meg kell küzdeni, a diákoknak ugyanúgy, mint a dolgozók esti középiskoláját látogató vagy a felsőoktatási intézmények esti tagozatain tanuló dolgozóknak.

A művelődésnek — így a tanulásnak is — döntő és nélkülözhetetlen feltétele az anyagi ellátottság. A szellemi javak csak az élelem, a ruha és a lakás után következnek. Az anyagi jólét azonban nem vonja maga után automatikusan a kultúrát. Kedvezőtlen körülmények között az anyagi ellátottság közömbösítheti és fékezheti a kulturális fejlődést. Gondoljunk csak azokra, akik azt hiszik, hogy a tévékészülék, az autó vagy a hétvégi ház megszerzésével lényegében minden igényüket kielégítették, hogy nincs különösebb szükségük a szellemi kultúra értékeire. Gyakori jelenség, hogy az anyagi jólét szellemi tunyasággal párosul.

A megfelelő életszínvonal éppúgy, mint a tanulási lehetőség önmagában még nem minden. Egyik is, másik is feltételeket teremt, a nagyobb tudás megszerzéséhez azonban még további feltételek egész láncolata szükséges. A tanuláshoz, a művelődéshez elsősorban elegendő szabad idő is kell. A társadalmi feltételek közül nagyon fontos tényező még az állandó ösztönzés. Ám a legjobb pedagógiai munka, a legmeggyőzőbb érvelés is pusztába kiáltott szó, ha hiányoznak az egyéni feltételek: a képesség, az érdeklődés és a hailam.

Mit ér önmagában az ösztönzés, ha nem hajt a tudásvágy, ha a szépség, a tudás nem okoz örömet? És mit ér önmagában a jó példa, ha az egyén részéről hiányzik a tenniakarás?

Megfelelő anyagi ellátottság, elegendő szabad idő, társadalmi ösztönzés, egyéni hajlam, képesség és szándék: íme a feltételek, amelyek jelenléte és kölcsönhatása révén az egyén széles látókörű, nagy műveltségű emberré válik.

A mai értelemben vett műveltséget és szakképzettséget még az említett feltételek meglétekor is csak szívós munkával szerezhetjük meg. A képességek egyenlőségét egyetlen társadalmi rend sem biztosítja, mert a képességek nem oszlanak meg arányosan. Egyeseknek a kézügyessége, másoknak a nyelvi kifejezőképessége a jobb. De bármilyen képességgel is rendelkezik az egyén, a rendszeres tanulás mindenkor szükséges. Mi hát a teendő? Elsősorban az, hogy a meglevő anyagi adottságokat, a jó társadalmi ösztönzést és a tanulással járó sok-sok előnyt kihasználva, a magunk erejéből is törekedjünk képességeink minél teljesebb kibontakoztatására.

A tudomány és a téchnika rohamos fejlődésének időszakában hiába szerezzük meg a középiskolai vagy a főiskolai végzettséget. Ha állandó és rendszeres önképzéssel nem tartunk lépést korunk ismereteivel, előbb-utóbb lemaradunk, félműveltekké válunk.

Ma már senki sem élhet a régen szerzett és elraktározott tudásából. Ma már a műveltség fogalmán is mást értünk, mint értettünk régen. Napjainkban nem az a művelt ember, aki ismeri a klasszikus tudományokat, tud latinul, egyre-másra idézi az ókor lángelméit. A klasszikus tudományok ismerete természetesen ma is szükséges. Sokkal fontosabb azonban a társadalom és a technika rohamos fejlődésének figyelemmel kisérése, a korszerű tudomány alapos megismerése, nem utolsósorban gazdasági és politikai ismereteink állandó gyarapítása.

Mit akarok végső soron mondani? Azt, hogy a sikerekhez egyrészt világos cél és megfelelő feltétel, másrészt egyéni akarat és kezdeményezés szükséges.

Céljaink világosak, lehetőségeink megfelelőek. Egyebek között a CSEMADOK most megtartott évzáró taggyűlésein és járási konferenciáin is kifejezésre jutott, hogy a tanulás nemcsak egyéni, hanem társadalmi érdek. A közös ügyért vegyük a jövőben az eddiginél is jobb igénybe a művelődési lehetőségeket, fordítsunk egyre több időt az önképzésre, ismereteink gazdagítására.

3