A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-13 / 7. szám

Tudomány-technika A tudományos ismeretterjesztésről Beszéljünk már egyszer a tudományos is­meretterjesztésről is! Amíg a népszerűsítő munkák (persze, elsősorban nem a hazai magyar szakemberek tollából származókra gondolok) szinte elárasztanak bennünket, addig a műfaj elméleti-módszertani kérdé­seinek a tisztázása a mai napig nem készült el. Arról van szó, ugyanis, hogy a rengeteg tiszteletreméltó kezdeményezés egymástól szinte elszigetelve, függetlenül torkollik a népművelési „erőfeszítések" sodrába, s — mivel céljuk is csak „éppenhogy" közös — módszereik sokféleségével inkább zavart keltenek, mint rendet. Szóval főleg a foko­zottabb felelősségtudatot és célirányosságot hiányolom! Rendet kell hát teremteni először a tudományos ismeretterjesztés elméletében (ha nincs ilyen, meg kell teremteni, ami persze nem megy máról holnapra), hogy elvárhassuk tőle a rendteremtés hatékonysá­gát másutt. Persze a „tudományos ismeretterjesztés" tulajdonképpen rossz kifejezés, hiszen azt sugallja, hogy tényeket, ismereteket kell köz­vetítsen, holott — ezt az alábbiakban majd még bővebben kifejtem — az nem lehet cél, hiszen sehová nem vezet. Akkor már talán jobb a „tudománynépszerüsités” forma, amely magába foglalhatja a tudományos gondolkodás, szemlélet „népszerűsítésé­nek” a lehetőségét is. Itt viszont a „népsze­­rüsités” szónak lehet bizonyos lekicsinylő mellékzöngéje... De azt hiszem, nem a ráragasztott címkén múlik (bár az is fontos, hogy tudjuk, mit tartalmaz a skatulya), milyen lesz a nagykö­zönség és a tudományos élet viszonya. Ha a magyar tudománynépszerüsités gyö­kérrendszeréig akarnók eljutni, elemezhet­nénk tán Tessedik Sámuel, Berzeviczy Ger­gely „népművelő" munkásságát; esetleg Bornemissza Péter Ördögi kisértetek-jéig is lenyúlhatnánk ... De most nem ez az elsőd­leges cél! Elvégzi ezt majd (ha érdemes, és valóban ide tartozik) egy — a forrásokban sokkal járatosabb — irodalomtörténész vagy népművelési szakember. Mi elégedjünk meg azzal, hogy a mai problémákat, lehetősége­ket vesszük számba — kizárólag az írott szó kínálta lehetőségek, feladatok környékén portyázgatva. Gyergyai Albert írja valahol, hogy az esszé­­író a „kiművelt emberfőkhöz" fordul, akik persze mindenütt kis réteget alkotnak, de az „nyílt réteg, amelybe bárki beléphet". Ma­gyarán: a megértés kedvéért az olvasó küzd­­je föl magát az író szellemi szintjére (ha alatta lenne), s ne az író ereszkedjék gügyög­ve féltérdre az olvasóhoz. Lefordíthatnánk vajon ezt az elvet a tudománynépszerüsités problémáinak nyelvére? Igaz, hogy fordításra nemigen van szükség, hiszen végülis az esz­­szé szintén magas szintű ismeretterjesztés; de azért csak részben tudom elfogadni ezt az álláspontot. Az elv teljes átvétele ugyanis egyrészt a problémák teljes elodázását je­lentené, másrészt az általunk vizsgált műfaj (?) célja mégsem a — bármennyire is „nyi­tott" — szűk réteghez való szólás. Sőt! Annyit azonban mindenképpen át lehet ven­ni, hogy bizonyos „rátartással" kell dolgozni, tehát a mérce mindig kissé (de csak kissé!, különben elriasztó lehet!) az átlagolvasó tu­dásszintje fölött legyen — ami aztán fokoza­tos fölfelé kapaszkodásra sarkallhat ama bizonyos „nyílt réteg" felé ... Valahogy úgy képzelem el, ahogy Veres Péter is megfogalmazta: „Hozzátok akarok beszélni, de nem úgy , ahogy némely kritiku­saim mondják, hogy szálljak le a magas gondolatok világából; a nép legjobbjait pró­bálom felvezetni ide." Ezért úgy kell írni, „hogy legalább a közönségünk értelmesebb és fogékonyabb része meg is értse. Ha nem is teljesen, mert az lehetetlen, de legalább annyira, hogy konyítson hozzá, mert akkor már belekap, a fejlődő kíváncsiság tovább ösztönzi, hogy megismerje a fogalmak rejté­lyes, idegen világát." Tudom, ez így még mindig nagyon elvont, nézzük meg konkrétabban: mi is a teendő? Mindenféle ismeretterjesztés (oktatás) bi­zonyos szintű előismeretekre, iskolázottság­ra támaszkodik. Tisztázni kell tehát először — legalább nagy vonalakban —, hogy kihez szólunk tulajdonképpen. A befogadó feltéte­lezhető (és joggal elvárható!) ismeretanya­gát, tudásszintjét megállapítván aztán már „csak" egy feladat marad! következetesen erre az alapra építeni a mondandót. Németh László ebből a szempontból köze­líti meg a tudományos ismeretterjesztés problematikáját. Három kategóriáit külön­böztet meg) kisiskolás-, ifjú- és felnőttkor), s az ide tartozók más-más igényei figyelembe­vételével véli megoldhatónak a kérdést. Per­nye András viszont (elgondolása sokban érintkezik ugyan a fent elmondottakkal) álta­lában a publikálást, a szakember, az Írástudó felelősségét határozta meg háromlépcsős­nek: az első a legelemibb szakmai ismeretek népszerű elmondása, a középszint az esszé, és a harmadik a szigorú értelemben vett szaktanulmány. Míg Németh László tervezete sokkal átte­kinthetőbbnek, „gyakorlatiasabbnak" tűnik (legalábbis így papíron), a Pernye András által javasolt háromlépcsős megoldás már problematikusabb. Kategóriát ugyanis jóval nehezebb pontosan körülhatárolni (pontosí­tásukkal maga'meg sem próbálkozik), ami jó is, meg nem is. Jó, mert nincs szűk korlátok közé szorítva a szerző; rossz, mert táptalajt nyújt a Németh emlegette „ismeretterjesztői selypítésnek", az egyes fokozatok közti csúszkálásnak. Hiszen már önmagában az esszét mint „műfajt", formát is szinte lehe­tetlen megfogni. Aki keresi rá a pontos definíciót, mintha vízben markolászna; bi­zony nem sok marad a markában! Egy szónak is száz a vége: szerintem nincsen olyan egyedül üdvözítő módszer (még Németh gyakorlatias javaslata sem az), amelynek segítségével egyértelmű receptet írhatnánk „kezdő ismeretterjesztők" számá­ra. Nem is kell ■ persze, ilyesmi. Mindenki egyénileg eldöntheti, hogy mely módszer a legmegfelelőbb számára, csupán arra kell ügyelnie, hogy egyszerre csak egy tudásszin­tet képviselő réteghez szóljon. E meglehető­sen laza korlátok között aztán már mindenkit megillet a teljes ismeretterjesztői szabadság. Megvizsgálandó továbbá, hogy az egyes szakágaknak melyek azok az eredményei, amelyeket már a „nagyközönség " elé sza­bad tárni. Egyes vélemények szerint ugyanis csak a „holtbiztos" eredmények kaphatnak itt helyet; föltevések, ötletek kizárólag szűk szakmai körben vitatandók meg. Önmagá­ban helyes ez az elv, hiszen a kellő szakmai kritikával föl nem vértezett kívülálló beleza­varodhat a tények és a tudósi ujjgyakorlatok közti szelektálásba. Helyes tehát az állás­pont, hogy csak a „biztosat" népszerűsítsük. No, de ki dönti el, hogy mit tekinthetünk biztosnak?! Sokkal mérgezőbb hatású ugyanis egy „biztosnak" aposztrofált feltevés, mint egy őszintén beismert ötlet, lelemény — amelyet senki sem állít megfellebezhetetlennek, ám valamikor igazsága is bebizonyosodhat. László Gyula szavaival élve: „a bizonyossá­gok is voltaképpen feltevések, csakhogy ezek belénk idegzödött tudatra támaszkod­nak, tehát valószerűbbnek hatnak ..." E két álláspont keveredése, fortyogása az ismeretterjesztés amúgy is zavaros műfajá­ban a „felvilágosítandók" Ítélőképességének fokozatos gyöngülését és az egyre erőtelje­sebb szenzációéhség kialakulását eredmé­nyezi. A tudományos ismeretterjesztés ezál­tal az olcsó, kényelmes szórakozás, afféle szellemi kábítószer, pótcselekvés funkcióját tölti be. Pedig nem ez a cél. Mi- hát akkor mégis, s milyen módszer vezessen el oda ? Fogas kérdés, itt sem lehet mindenkire érvényes, sémaszerűen használ­ható útmutatást adni — a kiindulás elvi alapjait azonban megkereshetjük. A fentiekben láthattuk, mennyire labilis a tudománybeli bizonyosságnak (ill. lehetőség­nek, feltevésnek) a megítélése. Ne is az legyen a tudományos ismeretterjesztés fela­data, hogy kizárólag biztos eredményeket, tényeket keressen! Segítse inkább a szaktu­dományban járatlan kívülállót a téma gyöke­réig hatolni, majd együttgondolva bontsa ki az eredményt (ami lehet bizonyosság, de feltevés is — mindig hangsúlyozva: melyik!). Forduljunk csak ismét László Gyulához: „Aki megtisztel azzal, hogy elolvassa, amit írtam, azt én azzal becsülöm meg, hogy világosan megírom: mi az, amit tudunk, és milyen alapon, mi az, amit nem tudunk, mi az, amit csak sejtünk és így tovább." Ezáltal az olvasó a tudományos probléma lényegét értheti meg. Benedek Istvánt idézve: „Nem adato­kat kell ismertetni, hanem összefüggéseket. Az információnak csak a maga helyén van értéke; a jó ismeretterjesztés: helyére tett információ." Ha ismeretterjesztésről beszélünk, nem készséges pincérek által föltálalt ebédről van tehát szó, hanem a kemény munkát megkö­vetelő élelemszerző termelésről. A tudományos ismeretterjesztés segítsen hát a gondolkodás fejlesztésében, a világné­zet kialakításában — de ne definíciókkal, hanem a bizonyítási eljárásoknak (még a zsákutcának is) az ismertetésével. Együtt­gondolkodva és az együttalkotásra serkent­sen, hiszen munkánk csak így lehet eredmé­nyes és gyümölcsöt érielő. Liszka József Csőkamera Az angol Rees Instruments cég legújabb tévékamerája 4,5 cm átmérőjű, súlya 1 kg, s a hozzákapcsolható monitorral együtt kényelmesen elfér egy aktatáskában. Az objektív tárgytávolsága 13 mm-től a végtelenig terjed. A különleges készülékkel víz alatt, sugárveszélyes helyeken és bonyolult berendezések belsejében nézhet körül a vizsgálatot végző szakember. Autó a hullámvasúton Nincs akadály a híres angol terepjáró, a Range Rover leg­újabb változata előtt: úttalan utakon, mocsáron, meredek kaptatókon is átjut. A négyaj­tós változat hátsó ülései ké­nyelmesebbek az eddiginél, a sebességváltó továbbfejlesz­tése révén pedig csendesebb üzemű lett a kocsi, és 20 százalékkal csőkként az üze­manyag-fogyasztása. 3,5 lite­res motor működik az állan­dóan négykerékhajtású terep­járóban.

Next

/
Thumbnails
Contents