A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 5. szám

Az adó az idők kezdete óta szikrázó gyújtókanócként sistergett a népek tudatában, s különösképpen a legtüzesebben mindig azoknak a társadalmában, akiknek emberemlékezet óta nem adatott meg, hogy a büszke államhatalomnak ez a sarca ténylegesen kiróható lett lett volna rájuk. Jelképek néha lázitóbban hatnak, mint maga a valóság.

Nem csoda tehát, ha Varjú nyomban kapcsolt.

— Micsoda ész! — kiáltott fel ihletett lelkesedéssel. — Fenyőnek igaza van!

Csak Daniié okvetetlenkedett. Danilót örökös lovagi tisztje az állandó romantika langyos, némileg olcsó pacsuli illatát árasztó légkörével vette körül, s éppen ezért szigorú realista volt.

— Én még sohasem fizettem adót — mondta sértődötten. — Te már fizettél valaha? — fordult Varjúhoz.

Varjú utána gondolt.

— Egyszer fizettem egy tízest — mondta megfontoltan. — Egy törött ablakért. Az úgy volt, hogy valaki pimaszkodni kezdett velem, hogy Varjúúú meg krá-krá szóval tudjátok már (tudták: Varjú a krá-krá miatt már bicskázott is ...), szóval az ablak betörött. Egy tizest fizettem. A zsaruk megmotoztak. Véletlenül volt egy tízesem. Megmotoztak — vallatta be kényszeredetten. — Elszedték a tízesemet.

— Pi-pimaszság — célte Hababak sötéten. — Te-testi motozáshoz nincsen jo-joguk. Rá-rájuk gyújtottad az őrszobát?

De Daniló tovább okvetetlenkedett.

— Hülyeség — mondta. — Az adót nem a zsaruk szedik.

— Az mindegy — tüzelt Fenyő. — Te is fizetsz adót. Minden féldeci pijából egy stampedlit adóra löttyintesz félre. Képzeld el, hogy ez hány féldecire megy fel osak egy hét alatt. Mindenki fizet adót. Még a ribik is — mondta nyomatékosan. És nemcsak neked: az államnak is! Vannak közvetett adók is — magyarázta.

— Az-az olyan, mint a kö-közvetett szabadrúgás? — kérdezte Hababak érdeklődve.

— Csakis. Téged rúgtak le, te adod be a lasztit, de a gól dicsőségét más zsebeli be. A dohányt is. Vagyis az Idegenlégióst nem hagyhatjuk ezeknek a karmaiban.

— Ra-raboljuk el — javasolta Hababak.

Hababak nem szerette az elméleti vitákat:

a gyakorlatért rajongott.

— Nem rohamozhatjuk meg az óberhét — figyelmeztette Fenyő. — A sittről pedig valószínűleg egyenesen a kaszárnyába viszik.

— Onnan is el lehetne rabolni — állt Varjú Hababak pártjára. — Percessel meg Álom Tivadarral meg —

— Kuss — mondta Daniló. — Emberrablásért marha sok mázsát le lehet szakítani.

— Hababak figyelmeztetően a magasba emelte az ujját.

Ha a sza-szabadlábra helyezése után i-ismét elkövetne v-valamit, a-akkor visszadugnák a s-sittre — magyarázta. — A-akkor nem ké-kényszerithetnék rá, h-hogy elgyapálja a f-fogkefe ba-bajuszost.

Hababak aranyat ért.

Öt perc alatt megszervezték az egészet.

(folytatjuk)

L. GÁLY OLGA

CSAKAZÉRTIS

Minden nap, kora reggel és alkonyaikor

a balkonom korlátjára röppen egy rigó.

Új jövevény — az idei tavasz hozta.

Se szó, se beszéd, csak jött:

Itt vagyok, hallod? Jelentem — élni jó.

Fekete kis fejét, apró torkát,

sárga csőrét nekifeszíti

a teherautók dübörgésének,

vonatzakatolásának, hajókürtök

trombitálásának

és fújja, csicsergi, csattogja

dalát.

Dallamos monológja naponta kétszer

mint makacs csakazértis cseng fülemben,

s én szégyenükén, remegve hallgatom a leckét,

a TV-antenna tövében buzgólkodó kicsi mestert,

az élnikell gyászos ruhájú, s az él ni jó napfényt köszöntő madarát.

PETRIK JÓZSEF

M. I. EMLÉKÉRE

Egyszercsak pattan az ív, s megtörik a pálya, a szárnyak mozdulatát ólmos keret zárja, s hiába cél, akarat — a sas mindörökre visszatér a magasból a lágy anyaföldre, a kék ég mezejéről az édes talajra, csillagok jégcsendjéből földi bogár-zajba, tűzfelhők viharából lenti szélárnyékba, nagy csaták dombhátáról csöndes szakadékba. Elvtársak, ez a való, ámítás mit érne: a véges emberi lét nem kétarcú érme, az, amit tudunk, látunk, mi zajlik; az étet — alkalom állítani tettekből emléket, nevünket bevésni az életfa törzsébe, vér-izzást sugározni a Nap melegébe, nagy terek fája lenni védő lombozattal, nagy úton elöl menni szíwel-akarattal.

— S lám, ő, ahogy a létből a nemlétbe száll át, tettei rajzolják már űrben a hiányát, utcákon tovább fut a tekintete végig, hangját az elmúlástól szilárd szívek védik, pincék és toronyházak őrzik pillantását, huzalos szerkezetek is magukba zárták ... Elvtársak, nem dobta el az ügyet, a fegyvert, úgy tört rá orvul a vég, hogy kiutat nem lelt, megszakadt csobogása egy forró szép dalnak, szívében bennrekedtek nyitott forradalmak, ránkhagyta ezer gondját, hogy így köztünk éljen, s csúcsosodjon a fenyők örök díszzöldjében.

HARNÓCZY ŐRS FELVÉTELE

11