A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Hallottukolvastukláttuk TELEVÍZIÓ Beszélgetés Sütő Andrással Különös, mindeddig részleteiben kevésbé taglalt kérdés helyes megítélése mellett foglalt állást az erdélyi író. Sütő András. A Magyar Televíziónak adott nyilatkozatában — melyet a tévé „Induljatok el az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsöt" az írótól kölcsön vett gondolat-cím alatt sugárzott — egyebek mellett szó volt arról is, hogy a romániai magyar írókat, irodalmat — de tegyük hozzá, publicisztikát, kultúrát — nem lehet, nem szabad az egyetemes magyar irodalomtól különválasztva tekinteni, értékelni, megítélni. Mert a romániai magyar irodalom nem csak a román kultúra része — mondta Sütő András —, hanem a magyar irodalom szerves része. És ugyanez elmondható, kell hogy elmondható legyen a jugoszláviai, csehszlovákiai, kárpátaljai magyar irodalomról, kultúráról is. Nos, a tudálékos elmék erre azt mondhatnák: Sütő András ezzel nem mondott sem újat, se okosat. Lehet, de annyi tény, hogy a jónevü, korrekt riporter, Pálfy István ilyet is kérdezett, s hogy Sütő erre okosan felelt, arról árulkodik, mindez csupán egyfajta „írott malaszt". Mert ott van például a Látóhatár című budapesti havi folyóirat, melynek alcíme: „Válogatás a magyar kulturális sajtóból". Bár rendszeres olvasója vagyok a Látóhatárnak, eddig mégsem tapasztaltam, hogy lapunkból, vagy az újvidéki Híd-ból, az ungvári Igaz Szóból, a bukaresti A hét cimü lapból idézett volna, sem egyéb nemzetiségi sajtótermékből. Bár ez csak egy konkrét és aránylag kirívó példa, de akár többet és jobbat is föl lehetne még ez ügyben hozni. Lehet, Sütő András szava valahol meghallgatásra talál, lehet, az „írott malaszt" egyszer végre már élni kezd. Mert a szép cím, ha komolyan vesszük — és miért ne vennénk, vehetnénk komolyan ...?! — egyben kötelez és figyelmeztet is, határon innen és határon túl: „Induljatok el az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsöt". —zolczer— FOLYÓIRAT A Vytvarny zivot — Lörincz Gyuláról Egy éve annak, hogy a jeles közéleti személyiség, politikus és festőművész, a CSEMADOK országos elnöke, több más, jelentős társadalmi pozíció betöltője, Lörincz Gyula eltávozott az élők sorából. A Szlovák Képzőművészek Szövetségének folyóirata (a szövetségnek szintén Lörincz Gyula volt az elnöke), a Vytvarny íivot idei kilencedik száma bö terjedelemben foglalkozik életmüvének ismertetésével és értékelésével. Tamara Archlebová, a terjedelmes tanulmány szerzője a húszas évek végétől számított indulástól, a művész múlt év decemberében bekövetkezett váratlan haláláig kiséri végig Lörincz munkásságát. S ha átlapozzuk, a folyóirat többi, ezévi számát, szinte majdnem mindegyikben találkozunk Lörincz munkásságával kapcsolatos anyaggpl. Mindjárt az első számban — bár már a művész halála után jelent meg — olvashatjuk Lörincz írását, amelyben „A CSKP XIII. kongresszusa után a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai" címen ismert dokumentumnak a képzőművészek szövetségének tevékenységére gyakorolt hatását elemzi, s nagy vonalakban felvázolja a dokumentum megjelenése óta eltelt évtized jelentősebb képzőművészeti eredményeit. A negyedik számban Sylvia llecková elemzi a szlovákiai festészet 1921—1936-os időszakát a proletariátus harca és a szociális ellentétek ábrázolásának szempontjából, s tanulmányában az ún. „ 1909-es generáció" munkásságát elemezve külön kitér Lörincz Gyula ilyen témájú munkásságának értékelésére is. A hosszú nyomdai átfutási idö miatt csak a negyedik szám közli a művész halálhírét, életének és munkásságának rövid méltatásával búcsúzva Lörincz Gyulától. Az ötödik számban a művész — 1973-ból való — „Apa és fia" cimü alkotása szerepel a szlovák képzőművészet szocialista útját értékelő oldalak egyikén. A hetedik szám ún. „naptári" részében olvashatunk a művésznek a bratislavai Kultúra Házában rendezett életmű kiállításáról. S mint ahogy azt már a bevezetőben is leírtam, a folyóirat kilencedik számában található Tamara Archlebová tanulmánya — számos Lörincz-művel illusztrálva —, melynek jóvoltából közelebb kerülhet a lap olvasója neves képzőművészünk életmüvéhez. A tanulmány szerzője igyekszik Lörincz portréját úgy megrajzolni, mint amilyennek megismertük öt; kommunista közéleti emberként és elkötelezett művészként. Mert az ő esetében a kettő elválaszthatatlan. Németh Gyula SZÍNHÁZ Tartuffe: László Géza Bizony, jópár esztendeje tagja már a MATESZ kassai (Kosice) Thália Színpada csekélyke létszámú társulatának László Géza. A múló évek során sok szerepben láttuk öt, de bármennyire is erőltetem a memóriámat, szinte egyetlen színpadi figurájára sem tudok visszaemlékezni igazán kiugró alakításként. A szigorúbb, „számonkéröbb" szakmai és pedagógiai vezetés hiányában egyénisége nemigen tudott kibontakozni s művészi fejlődése is lelassult. Ráadásul eleddig úgy tünt, mintha ő maga sem törekedne színészi eszköztárának bővítésére és tudatos gazdagítására; az árnyaltabb s főképpen átéltebb színpadi játékformák kialakítására. Ebben az esztendőben azonban váratlan fordulat állt be László Géza művészi pályafutásában. Először a februárban bemutatott Búsképű lovagban — Sancho Panza szerepében — találta meg önmagát, és Gágyor Péter leleményes rendezői irányításával szuggesztív, szinte kifogástalannak tünö alakítást nyújtva tudta feledtetni korábbi szerepeinek már-már felületes egyhangúságát. Ebben az évadban viszont Moliére remekét: a Tartuffe címszerepét alakítja élvezettel. Szemmel láthatóan elemében van, és az első gondolat, ami játéka láttán az ember eszébe jut, hogy a jeles francia színműíró mintha László Gézára szabta volna ezt a figurát. Annál is inkább, hogy Moliére leírása szerint Tartuffe külseje meghökkentően hasonlít a mi színészünkére, ám ez önmagában aligha döntheti el egy színészi alakítás sorsát. Sokkal lényegesebb, hogy László Géza nemcsak láttatja, de el is hiteti velünk Tartuffe jellemét. Kortalanná téve figuráját, a képmutatás és az álszent, becstelen törtetés veszedelmes társadalmi nyavalyájára hívja föl a néző figyelmét. Mondhatnám úgy is. hogy mindannyiunk ismerősévé avatja ezt az ártó rosszindulattal teli és kapzsi figurát, miközben ironikus képet rajzol a manapság is sűrűn fölbukkanó tartuffe-i szemléletről, azaz a mohó és minden földi jó után kapva kapó embergyűlölő képmutatás szövevényes kettősségéről. László Géza játékának külön erénye, hogy mindezt nem pusztán a komikum eszközeivel éri el. hanem a képmutatás gyarlóságát lélektanilag is hiteles síkon ábrázolja ; kemény fegyelemmel a tartuffe-i embertípus pontos megszemélyesítésével teszi teljessé ezt a meglepően jó színészi alakítást. Miklósi Péter KÖNYV Dióhintó (Kulcsár Ferenc gyermekverseiről) A gyermekeink körében is jól ismert csehszlovákiai magyar költő a Tapsiráré-tapsórum és a Labdarózsa, nyári hó c. antológiákban való szereplése után önálló kötettel ajándékozta meg legfiatalabb olvasóinkat. Olyan ajándék ez, mellyel a szülőnek mindenképp megéri kedveskednie csemetéi előtt. Kulcsár Dióhintójába akár közösen is „felülhetünk": a képzeletbeli utazás nem lesz fárasztó, s ha utunk végére érünk, csak gazdagabbak leszünk. A Dióhintóból messzire „láthat" a gyermek: figyelmét lekötik a valós és csodás verstájak: örömét lelheti nyelvben és esztétikumban — s ami korántsem elhanyagolható: nevelhető erőltetett didaktika nélkül. Kulcsár Ferenc kedves versikéiben otthonra talál a gyermek, mert bennük nem a felnőtt kívánt közelíteni a maga kimértségével és mesterkéltségével annak világához. A költő egykori énjével, saját gyermekkorával azonosult. Úgy próbált kilépni önmagából, hogy megmaradjon ami régtől „benne lakik". Hogy megmaradjon olyannak, aki még őrzi a csoda és fantázia emlékeit, aki „fut, karikázik,/ száll körbe" és „sugarat köt/ kévébe", így hát valamennyi versében a gyermek van jelen: a mókázó, a rakoncátlankodó, a selypítő és turpiskodó, a világot akaró s a világra csodálkozó ifjú hös. Nem hiányzik Kulcsár kötetéből a fantázia csodavilága, de ugyanakkor jelen vannak verseiben az élet mindennapjai, a kor valós dolgai is. A költő legtöbb verse — noha itt-ott a pongyolaság jelei is felütik fejüket (pl. „s elnyom bennünket az álom", „sok minden jót kívánok" stb.) — igazi esztétikai élményt, nyelvi örömet jelent. A Mókázóban az alliterációk, a magas és mélyhangrendű szavak, a zöngés és zöngétlen mássalhangzók variálása ragadja magával az olvasót. Bizonyítékul talán az alábbi három sort érdemes idézni: „Ripte-ropta: ringyes-rongya/ lógott, lengett. s hopp, bolondja/ csillag csücskében elbotlott!" A versek világát még hangulatosabbá, elevenebbé teszik Kopócs Tibor színes művészi illusztrációi. Csáky Károly A költő hangja (Milan Rúfus esszékötetéről) Mikes Kelementől Pilinszky Jánosig, és Milan Rúfusig hányan gyürkőztek (és gyürköznek) meg a beszéd és a hallgatás közötti párbeszéd dilemmájával. „A szó nem jó és nem rossz. A szó egyszerűen csak van. Nem jó és nem rossz, ahogyan a kés sem az, csak a kéz rossz vagy jó, ösztönös vagy tudatos, a kéz, mely a kést vezeti, hogy öljön vagy egy almát kettévágjon." — fogalmaz ugyancsak szépen és pontosan a költő. De a költő, a gondolkodó, akinek bástyája és tere a nyelv, tudja, hogy kezdetben nem a szó volt, és nem is a szó lesz a végső gesztusunk. A szó e két pólus között rejtőzködik. És várakozik. „Kezdetben tehát nem a szó volt. Kezdetben volt az őselem. Vonaglott, rángott, örvénylett, s az önmegvalósítás iszonytató vergődései közben hangot hallatott. így lett a szó. S a hang és a szó bölcs megszólaltatója a költő." A költő, aki úgy él, hogy közben megszólalni kénytelen. De Rúfus hisz. akárcsak jómagam is azokban a fura egyénekben, akik ugyancsak így élnek, az érzékelő szerveikkel hasonlóan próbálkoznak, de hitük már nem éri el, nem érheti el az első szót, a riadt hangjuk vagy csodálkozó szavuk önmagukban reked. Mindenesetre igencsak különös és kiábrándult egyének ök. Akik a szavak mankója nélkül botorkálnak. Néha úgy véljük, hogy szembe jön velünk egy-egy ilyen „figura". És néha vagy gyakrabban mi magunk is úgy érezzük: nincs tovább. A gépek zaja, a szublimáló elektromos hangszerek zaja, az alkohol-mámor bunkója, a diktátorok rekedt üvöltése, a „kis" és „nagy" gyilkosságok iszonyatos zuhataga, akár a fergeteg már elnyomja az emberi hangot. A szavunk, akár a kátyúba veszett parasztszekér: elmozdithatatlan. Cortázar egyik hőse szavakat árul a piacon. Az emberek körülállják s vásárolgatnak ezt-azt. A legfontosabb mondatát egy diktátornak szánja. Annak az embernek, akit egy riadt hajnalon majd az ellenzékiek megölnek. A diktátor mindent tud. Mindent. Csak egyet nem tud: a szavakat nem lehet eladni, és igy megvásárolni sem lehet. A költő az: aki életével és hatalmas igyekezetével és állhatatosságával, becsületességével a világra küldheti a kor buborékjait. Milan Rúfus a költök egyike. És ez nem csekélység. Egy kicsi nép jelentős alkotója. Egy költő, aki senki mást nem vállal, senki helyett nem szól, mások helyett gesztust nem végez: és ez így van rendjén. Tudja a hallgatás csöndjét. A súlyát a némaságnak. És tudja, hogy melyik szó mennyit ér, ha időben rálelünk. Ö az, akinek megadatott hinni és mindmáig kimondani a szavakat. Vajkai Miklós