A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-18 / 29. szám

Csak egy percre«. SZANYI MÁRIA tulaj donképpen muzeoló gus. Munkahelye: a Galántai Honismereti Múzeum, de mind a já rás területén, mind Dél-Szlovákia legkü lönbözőbb tájegységein elsősorban néprajz kutatóként ismerik. — A nyár heteiben vajon mit csinál a néprajzkutató muzeológus ? — Ugyanazt, amit az esztendő többi időszakában, tehát a tárgyi és szellemi hagyományok gyűjtésével, rendszerezésével foglalkozik. Legföljebb egy kicsit többet járja a terepet, mint a téli hónapokban. Az is külön említést érdemel, hogy épp ezekben a napokban zajlik a CSEMADOK KB által szervezett nyári néprajzi szeminárium. Ebben az esztendőben különös felelősséggel készültem erre a rendezvényre, hiszen éppen Galánta és a járás falvai látják vendégül a Dél-Szlovákia szinte valamennyi sarkából idesereglett önkéntes néprajzgyüjtöket. — Vajon miben határozható meg egy-egy ilyen nyári néprajzi „tábor" célja, küldetése? — Elsősorban tájékozódó és felderítő jellegű gyűjtést folytatni, valamint módszertani eligazítást adni mindazoknak, akik ügyszeretö érdeklődésből önkéntes néprajzi kutatómunkával foglalkoznak. Ám épp úgy célja "egy ilyen rendezvénynek, hogy azokban a falvakban, ahol megfordulnak a szeminaristák, a helyi lakosságban is fölkeltsük az érdeklődést a folklórhagyományok ébresztgetése és tudatos gyűjtése iránt. — A néprajzkutató muzeológus számára hozott-e valami külön élményt az idei zselizi népművészeti fesztivál? — Bizonyos értelemben, érthetően, minden néprajzi seregszemle élményt jelent. Az emlékezetesen szép benyomások mellett azonban néhány elgondolkoztató ötlet is fölmerült bennem Zselizen. Hibának tartom például, hogy a csoportok teljesítményének szakmai értékelése amolyan zártkörű méltatás keretében történik, nem pedig a nagy nyilvánosság előtt, ahogy az ilyesmi a Jókai-napokon vagy a Dunamenti Tavaszon már régen bevett szokássá vált. Helytelennek tartom azt is, hogy a rengeteg ismeretforrást rejtő néprajzi kiállítás megtekintése nem kötelező — akár szemináriumszerüen is! — a csoportvezetők számára. A legnagyobb élményt viszont a nyitrai járás CSEMADOK-szervezetei Párta Folklórcsoportjának megejtően szép műsora jelentette számomra. — E Zobor-aiji járás kiváló eredményeit említve jut eszembe a kérdés: vajon melyek a néprajzi gyűjtőmunka legidőszerűbb teendői a galántai járásban ? — Túlzás nélkül állithatom, hogy a hetvenes évek elejéig, a folklórhagyományok gyűjtésének lendületét és eredményeit illetően, Galánta környéke sok tekintetben hasonlított a Zobor vidékéhez. Sajnos, napjainkban távolról sem beszélhetünk ilyen sikerekről. Ahhoz, hogy ismét élénkebbé váljon a néprajzi gyűjtés a Mátyusföldön is, aktivizálni kellene a néprajzi albizottság munkáját, több gyüjtöfeladattal kellene megbízni a fiatalokat, illetve a kosúti emlékház és a vágselylyei tájház mintájára „intézményesíteni" az önkéntes néprajzgyüjtők igyekezetét. Más szavakkal: az alkalmi sikerek és a látszateredmények helyett, elmélyültebb néprajzi gyűjtőmunkára van szükség. (mik) 5— Nekem is hasonló a vélemé• nyem — mondta a hadnagy, miközben lefelé lépkedtek a lépcsőkön. Megállt egy pillanatra, szembenézett a századossal. — Csak nem a bácsikájával volt viszonya, százados elvtársi? — Badarság! — indult tovább a százados. — Egy orvosnő tisztában van a vérfertőzés kérdésével, hadnagy! A százados a hajózási vállalat igazgatóságára hajtatott, ahol azt a felvilágosítást kapta, hogy Székely András odahaza, a Csallóközben tölti a szabadságát. — Irány a Csallóköz! — adta ki a parancsot Pistának, a gépkocsivezetőnek. Dél felé járt az idő, amikorra megtalálták Székelyt. Éppen a kertben foglalatoskodott, rövid nadrágban. meztelen felsőtesttel. Erős, izmos, magas testalkatú férfi volt, kávébarnára pörkölődött a bőre. A százados elővette az igazolványát, felmutatta. Székely András némileg meglepődött. félredobta a kapáját, kézfejével megtörölte izzadó homlokát. Elindult az udvar felé s az árnyékban álló padra mutatott. — Tessék, foglaljanak helyet az elvtársak! — Köszönjük! — Miről van szó? — kérdezte Székely. — Szép a háza, kertje, udvara — mondta a százados elismerően bólogatva. — Megjárja . .. — Valóban szép — jegyezte meg a hadnagy is. — Igyekszik az ember. .. Ribli százados rágyújtott. Székelyt is megkínálta. — Hallotta-e már, hogy karambolozott a bátyja ? — A Zoli? — kapta fel a fejét Székely András. — Komolyabb baja történt? — Elég súlyosan megsérült, de túléli... — Nem hallottam . .. Hogy még karambolozott, pedig igen jól vezetett. Hát ez nem jó hir, nem bizony .. . — Jól ismerte a bátyját? — Rendes ember, le a kalappal előtte. — Gyakran találkoztak? — Á. dehogy, nemigen érek rá sétafikálni, néha egy-egy félórára ha felugrottam hozzájuk. — Mikor járt náluk utoljára? — Nem k

emlékszem, ha agyoncsapnak sem emlékszem. — Mégis körülbelül? — Valahogy a tavasszal. — Nem voltak problémái a bátyjának? — Azt én nem tudhatom. Ha voltak is, nyilván nem kötötte az orromra. Azt szokta mondogatni, hogy rengeteg a munkája, azt sem tudja sokszor, hol áll a feje, meg hasonlókat, de hogy valami komolyabb problémái lettek volna, arról egy árva szót sem szólt... Milyen problémái lehettek volna? — Hogy milyenek? — vonta meg a vállát a százados. — Amiből esetleg arra lehetne következtetni, hogy voltak ellenségei, rosszakarói. Székely András elgondolkodott. — Az én bátyámnak nem lehettek ellenségei — mondta meggyőződéssel. Bár egy időben mintha lettek volna problémái a főnökével, de hogy ellenségeskedéssé fajult volna a dolog, nem hiszem. Azt kizártnak tartom. — Merrefelé szoktak hajózni? — Mikor merre. Lefelé is, fölfelé is. Leginkább Bécsig. — Szép utazások lehetnek. — Nekem kemény munkát jelent, kérem, nem pedig utazást . .. Nem mondom, egykét hónapig valóban szép volt, de évről-évre ugyanazt csinálni, nem gyerekjáték . . . Bár én nem panaszkodom, szeretem a munká: mat, szivesen csinálom, keresni is jól kere-I sek. LOVICSEK BÉLA HUILÓ CSnLAG — Néha-néha egy kis mellékes is cseppen ... — szólt közbe a százados. — Mellékes? ... Ugyan miből, százados elvtárs? — Miből? Hát egy kis csempészáru a rokonoknak, ismerősöknek ... vagy tévedek? — Többet ér nekem a becsületem, százados elvtárs — mondta Székely András kissé sértődötten. — Egyszóval soha senkitől nem kapott semmiféle megbízást, hogy hozzon ezt vagy azt? — Megbízást? .. Szóba se állnék az olyan emberrel. — A bátyja sem kérte meg egyszer sem? — A bátyám? Ugyan, kérem! Hiszen ő is gyakorta utazik külföldre, ha szüksége van valamire, hozhat. — Az igaz ... — hagyta rá a százados. — Hát köszönjük a felvilágosítást. Viszontlátásra! A kocsiban a hadnagy szólalt meg elsőnek. — Keménykötésű fickó, és rém becsületesnek látszik. — Egy pillanat — szólt rá a százados a sofőrre. — Elfelejtettem valamit. — Kiugrott a kocsiból és a kiskapuban álló Székelyhez lépett. — Mondja kérem, egy Rácz Klára nevű doktornőt nem ismer véletlenül? — Nem járok én orvoshoz, hál' istennek — felelte a férfi elnéző mosollyal. — A bátyjától sem hallott véletlenül ilyen nevű nőről? — Nem. Velem a bátyám sosem beszélt a nőügyeiről. Tudtommal példás családapa, a sógornőm nem szokott panaszkodni, jól éltek. — Meddig tart még a szabadsága? — Egy hétig. — Hát akkor viszontlátásra! — A százados beült a kocsiba. — Mehetünk Pista! Útközben majd megebédelünk valahol. Éhes vagyok, mint a farkas. Január közepe volt. Jó félméteres hó borította a Tátrát. Egész nap sütött a nap. Szikrázott az egész vidék. Tiszta, átható volt a levegő. A szokottnál erőtlenebb volt a szél is, csendes súgással bújkált a fenyvesekben. Napnyugta után azonban hirtelen lehűlt a levegő. Székely Zoltán vacsora után elhatározta, hogy sétál egyet, kiszellőzteti a fejét. Az építészek négynapos nemzetközi szimpóziumén vett részt. Három tartalmas előadást hallgatott végig az első napon, sokat jegyzetelt, cigarettázott, nem csoda hát, ha zúgott a feje és fáradtságot érzett. Hiába, ötvenöt éves korára kissé megfárad az ember, bár a külsejéről ítélve senki sem hiszi, hogy már túl jar az ötvenen. Még mindig szálfaegyenes, pocakot sem eresztett, a szeme is fiatalosan csillog, csak a haját csapta meg a dér, jócskán őszül már, de az illik is a kreol bőréhez. Céltalanul bolyongott. Itt-ott találkozott hangoskodó fiatalokkal, összesimuló párocskákkal. Néha megállt, nekidőlt egy-egy oszlopnak, fának, elnézte a csillagokkai teleszórt derült égboltot, mélyeket lélegzett, agyoncigarettázott tüdejét majd szétpattintotta az ózondús levegő. Érezte, hogy jót tesz a céltalan és gondtalan séta, pihenteti, felfrissíti. Nem akart most semmire sem gondolni, teljesen kiszolgáltatta magát a téli est csendességének és nyugalmának. Félórát, órát sétált, vagy tán többet is, megelégelte. Visszafordult és elindult a szállodába. Ahogy közeledett a szállodához, egyre inkább érezte, hogy jól átjárta és megszívta a hideg levegő. Megkívánta az italt. Miért is ne ihatna meg egy pohárka konyakot ? Szerencsére vagy szerencsétlenségére talált üres asztalt. A friss levegő után szinte jólesett neki a bár langymelege, ami pihekönynyű vattaként vette, ölelte körül. Konyakot rendelt. A szimpózium résztvevői közül jónéhányan üldögéltek és iszogattak szerteszét az asztaloknál, ő azonban nem vágyott társaságra, bár ami igaz, magányosnak kezdte érezni magát, amin némileg meglepődött. Sok-sok szolgálati úton járt már. de ilyen érzések ritkán szokták megkörnyékezni. Újabb konyakot rendelt. A felszolgáló lány mosolygósan kedves volt. Fiatal. Alig húszéves. Fekete, mint a bogár, és hosszúlábú. A szoknyája alja közelebb volt a hasához, mint a térdéhez. Csinos, állapította meg. Minden fiatal csinos. A fiatalságuk teszi azzá, ez a világ rendje. Éppen a poharat emelte a szájához, amikor egy harmic év körüli, elegánsan öltözött hölgy állt meg asztalánál. A mozdulatából és a tekintetéből kiolvasta, hogy szeretne leülni. — Tessék, szabad a hely — mondta. — Köszönöm! — bólintott a hölgy. Szintén konyakot rendelt. A felszolgáló lány huncut szemében fura fény gyúlt, s a szája sarkában is bújkált valami fura, apró kis mosoly: mégis csak megjött, akire várt? „Téved, kislány, egyáltalán nem vártam a hölgyet" — akarta mondani hangosan szórakozottságában, de idejében feleszmélt és egy suta mosollyal ütötte el az egészet. A kislány pedig cinikus hunyorítással elviharzott, hogy újabb rendelést vegyen fel. Az ismeretlen hölgy túlságosan gondterheltnek és szomorúnak tünt. Csak ült. ült, bámulta maga előtt az asztalt és két tenyere közé szorítva hengergette a poharat. Ivott, majd táskájából cigarettát vett elő és a szája sarkába dugta és tovább kotorászott a táskájában. Nyilván gyufa után kutatott. Székely Zoltán előkapta az öngyújtóját. — Tessék! — Köszönöm! — mondta a hölgy egy hálás pillantás kíséretében. — Mindig elfelejtek valamit: vagy a gyufát, vagy a cigarettát. Egyszer a tejem is ott felejtem a szobaban ... — Inkább magának mondta, semmint az asztaltársának. Mohón, mélyen tüdőre szívta a füstöt, majd gyorsan kifújta. Közben futottak a percek, az üres poharak telire cserélődtek, a zsongás erősödött, ők pedig érdektelenséget színlelve egymás iránt, méregették, fürkészték egymást. „A szeme mongolos, az orra eléggé nagy és kissé hajlott is, a szája duzzadt, egyedül a haja ér valamit, dús és gesztenyebarna természetes hullámokkal, no meg a teste, az alakja. Nem is értem, ilyen szép, formás alakból hogyan nőhetett ki ilyen vonzónak egyáltalán nem mondható' fej" — gondolta magában Székely Zoltán. „Szimpatikus pasas, vonzó pédány, és milyen magabiztos! Valamikor, talán nem is olyan régen még atletizált, biztosan atletizált. Vagy mégsem ? Az ujjai milyen vékonyak és hosszúak — gondolta a hölgy. Ideje volna már szóra bírni. Ismét cigarettát kotort elö a táskájából. Székely Zoltán pedig ismét előkapta az öngyújtóját. (Folytatjuk) 22