A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

Beszélgetés Ozsvald Árpáddal válogatott verseinek kötetéről Andrássy kávéházban volt a törzsasztalunk. Itt találkoztak rendszeresen a kommunisták és a haladás képviselői... A kelet-szlovákiai magyar kommunista pártcsoportot a lubochnai kongresszuson, amelyet 1921. január 16-án tartottak. Szilágyi Dezső képviselte. A beregszászi kommunista pártcsoport képviseletében Krausz György vett részt az értekezleten. Az én kassai vendégszereplésem egy másfél íves Horthy-ellenes röplap kiadásával kezdődött. A proletárdiktatúra leverése után módomban állt megismerni a budapesti rendőrkapitányság kinzókamráit. Az emiitett röplapban azt írtam meg, amit ott átéltem. A vállalkozásnak nagy sikere volt. A járókelők egymás kezéből kapkodták a röplapot. Az azóta eltelt több mint ötven év nagy idö, sok részlet elmosódott már az emlékezetemben, sokmindenre azonban még ma is úgy emlékszem, mint ami tegnap történt." Egyik levelében a csehszlovákiai magyar kommunista újságírók tevékenységéről igy írt: „Maguk úgy értelmezik a proletár internacionalizmust, ahogy annak idején mi értelmeztük Kassai Munkás Szerkesztőségében." Jász Dezső élete és munkássága sok tekintetben példa. Legjobb ismerőinek. Tolnai Gábornak és Diószegi Andrásnak, és a kortárs-kritikának általában, az a véleménye, hogy Jász Dezső életútja a fegyveres harc, az újságírói tevékenység, így a tudományos kutatómunkán alapuló hadtörténészi tanulmányok sora, nem önmagukért születtek, nem egymástól független „szakmai" ténykedésnek a termékei, hanem az adott történelmi pillanatban, hónapokban vagy esztendőkben, a hivatásos forradalmár soron levő, egymással összefüggő feladatai. Ha úgy kívánták a körülmények, fegyverrel harcolt, ha az ügy érdekében írni kellett, ez esetben az újságíró került előtérbe, és tökéletesen végrehajtott minden feladatot, amit megkövetelt a forradalmi munkásmozgalom, a proletár internacionalizmus ügye. Helye — az ötvenéves történelmi múlt kontextusában Stromfeld Aurél, Landler Jenő, Münnich Ferenc és Zalka Máté mellett van. A négy nyelven iró Jász Dezső (vagy a külföldön használt nevén: Jaun de Pablo) a csehszlovákiai magyar dolgozókért is harcolt. Tevékenységével a csehszlovákiai forradalmi munkásmozgalmat és a csehszlovákiai haladó magyar irodalmat is gazdagította. BALÁZS BÉLA Több bátor kérdést is feltett előadásában a kollégium igazgatója. Például azt, hogy honnan van a iskolákban „annyi élősdi éhenkórász," honnan vannak „a tudományok híveinek álarcát magukra öltött üresfejü emberek, az iskolaügyek rókái?" Az ilyen emberektől nem várhatók az ésszerű reformok, nem várható a szellem felemelkedése sem. Apáczai beszédében a logikus okfejtéseken túl szép lírai képekkel, hasonlatokkal is találkozhatunk. A főiskolák szerepét elemezgetve például a kővetkezőképpen fogalmazta meg gondolatait: „Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, olyan szerepe van az országban az akadémiának vagy főiskolának. És amilyen szerepe van az embernek az észnek, olyan szerepe van bármely országban a tudósoknak. Szem nélkül a test megtestesült sötétség: ész nélkül az ember oktalan állat." Azt hiszem, a fentiekkel is sikerült bizonyítani Apáczai gondolatainak fontosságát, beszédének máig ható időszerűségét. A kis füzetecskét tehát haszonnal forgathatják napjainkban is: szülők, nevelők, tudósok, politikusok egyaránt. CSÁKY KÁROLY A „Tavasz lesz újra, kedves" cimü verseskötetből a most megjelent válogatott versekig, az „Oszlopfö"-ig ível Ozsvald Árpád útja, amelyen pontosan negyedszázaddal ezelőtt indult el. Vágyakkal, az élet teljessége utáni sóvárgással s nem utolsósorban tavaszi, ifjonti ujjongással kezdődött ez a költészet, s most, a termés betakarításának idején látomásokká, mítosszá, elégikus tűnődésekké, érett bölcsességgé szerveződött az ozsvaldi lira, amely félig a múltban, félig a jelenben él, két világ határán, két világ csendes derűjével, terhével és vigaszával. Lírája inkább leíró, tárgyias, meditáló. A szava nem koppan keményen, nem izzít, és nem sodor magával egzotikus világokba, de amit kimond, az a szó és mondat gyökösen és leiképesen fogódzik a megtartó hazai földbe. Szándéka már indulásánál is tiszta volt: úgy írni, úgy ejteni a szót, mint az egyszerű parasztok. Ez az alaphang, magatartási forma végigvonul egész költészetén, mégsem vezette zsákutcába, mert világlátása kiszélesedett, érdeklődése egyetemessé szerveződött. Költészetének érettebb szakaszában a leíró hang fokról fokra lényegült ót gondolati költészetté, világot, emberiséget, s világméretű gondokat átfogó konglomerátummá. Fábry az egyszerűségtől féltette, amikor megjegyezte az 1950 elején megjelent „Harmadvirágzás" cimü esszéjében: „Egyszerűsége ma még magával ragadó, de épp itt fenyegeti a veszély: az egyhúrúság és modorosság. Tágítani kell a kört, szemet, fület másra szoktatni,, az egyenletes lélegzést itt-ott gyorsítani, szaporázni. „Az Ozsvaldi líra nem szürkült meg az idő múlásával, söt patinás fényt kapott. Aki kíváncsisággal olvassa verseit, annak megnyílik az a költészet, megcsillogtatva a rejtett szépségeket, amelyek a költö egyéniségét mintázzák .. . — Milyen érzésekkel, gondolatokkal veszed kezedbe új köteted, amelyből munkásságod negyedszázados eredménye tekint vissza rád? — Ha azt mondom, hogy nagyon jó érzéssel és türelmetlen kíváncsisággal vettem kezembe ezt a könyvet, lehet, banálisnak tűnik a vallomás, de igy igaz. Elsősorban azért ez a jó érzés, mert az én elképzelésem szerint állt össze a válogatás. Az egyes ciklusokon belül a versek gondolati-eszmei rokonságát ís sikerült felerősíteni, kihangsúlyozni. Több mint ötezer sorból válogattam, szinte a „tűzbe a felét!" alapon. Majd Zalabai Zsigmonddal, a kötet felelős szerkesztőjével még utólag rostáltunk belőle, a rokonhangzású, tematikájú versekből csak a legjellemzőbb maradt meg. Nem kronologikusan, nem a megírás időpontja szerint következnek a versek, mint annak idején, a „Galambok szállnak feketében" című, 1969-ben megjelent válogatott versgyűjteményem esetében történt. így a kötet verseinek ritmusa is változatosabb, kevesebb az úgynevezett „zsenge", ennek ellenére az utóbbi negyedszázad minden időszaka rajta hagyta kézjegyét. — Új. összegző versesköteted megjelenésének alkalmából úgyhiszem, feltehetem a kérdést: hogyan emlékezel indulásod körülményeire? — Júliusban múlt harminc éve, hogy az Új Szóban napvilágot látott az első versem. A kezdeti lelkesedés motorja aztán hajtott tovább. 1952-ben kerültem fel Bratislavába a CSEMADOK Központi Bizottságának Titkárságára. Itt ismerkedtem meg, Bábi Tiborral, Gyurcsó Istvánnal és Dénes Györggyel. Az az igazság, hogy akkor még nagyon tudtunk örülni egymás sikereinek, és egy-egy versről szinte órák hosszáig beszélgettünk, vitatkoztunk a Grand kávéházban. Ma — szerintem — az irodalom, irodalmunk berkeiben egyre kevesebb az őszinte odafigyelés. — Költői krédód mennyiben változott az eltelt negyedszázad folyamán ? Mivel gyarapodott etikai-esztétikai világod? — Az ember az élö világ szerves része s így állandó változásoknak van kitéve. A költő is változik. Erre most döbbentem rá igazán, amikor verseimet válogattam. Persze vannak látványos változások, nekifutások, és vannak szívós menetelések az időben. Hogy mi az új vagy nem új, azt néhány szóval nehéz elmondani — erre majd a kritikusok találnak megfelelő formulát. Szerintem az igazi költészet — vallomás. Az egyén vallomása a világról, önmagáról, korának változásairól. Én a kezdeti leíró költészettől ma már eljutottam a gondolatok, jelek képi megfogalmazásához. Lehet, hogy nem látványos költészet ez, — de én értelmét látom annak, hogy tovább folytassam egyéni Ízzel, egyéni színnel. Hiszen a Nyugat első nemzedékét is úgy szerettem meg, hogy tudtam, Ady mellett ott van Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits és sorolhatnám tovább a neveket. Néha elképzelem, hogyha ma élt volna Juhász Gyula, milyen kritikát kapott volna! — Olvasóid szinte indulásod óta tisztelnek. szeretnek, forgatják könyveidet, szavalják verseidet, találkozókra invitálnak. Te hogyan viszonyulsz hozzájuk s milyen tanulságot szűrtél le a velük való találkozásokból ? — Régebben sok író—olvasó találkozón vettem részt. Néhányra nagyon szívesen emlékeztem, mert szinte ünnepnek éreztem én is, a közönség is a találkozást. Ilyen jó! megszervezett, bensőséges találkozót rendeztek például Jánokon, Ipolyhidvégen vagy Léván, ahol a hatvanas évek közepén voltam és az ottani irodalmi színpad kellemesen meglepett új verseim bemutatásával. Azért hangsúlyozom ki az újat, mert a legtöbb helyen még mindig az ötvenes években irott verseimet szavalják. És a hozzám intézett kérdések is eléggé egyhangúak, sablonosak, szürkék. így nem alakulhat ki az a forró légkör, amely sajátja egy-egy jó találkozónak. Ma már ritkábban járok ki, ennek ellenére azt szeretném, ha ezek a találkozások a honi irodalom megismerésének őszinte vágyából és igényéből kerülnek megrendezésre, és nemcsak azért, hogy egy-egy szervezet vagy iskola kipipálja az évi tervében feltünte tett találkozót: ime, ezt is teljesítettük. — Mindnyájan kíváncsiak vagyunk a költői műhely, költői műhelyed titkaira. Hogyan alkotsz? Egyáltalán hogyan jön létre a vers. illetve a te versed? — E kérdés hallatán, Karinthy Frigyes: „így irtok ti" cimü kötetéből egy ismert történet jut eszembe arról, hogy ki hogyan ír. Szerintem az írásnak nincsenek titkai. Élmény kell hozzá, megfelelő hangulat és papír. A témát nem szeretem előre kibeszélni, mert akkor az ember vagy nem írja meg, vagy csak nagyon nehezen hozza a világra költeményeit. Mit mondjak? A témát, a téma motívumait napokig vagy hetekig magamban hordozom, és amikor már úgy érzem, hogy bennem úgy-ahogy elkészült a vers, leülök és papírra vetem. Ezen már nem javítok. Ven egy vastagabb füzetem és ebbe minden érdemesnek tartott versemet frissen belemásolom. Vázlatokat ritkán hagyok hátra, inkább csak töredékes verssorokat, képeket írok le kisebbnagyobb papírdarabokra, amelyekből néha egy egész vers (befejezett vers) születik, vagy versciklus, mint például a „Szekerek balladája" — A szlovákiai magyar versnek nincs számottevő, erős hátországa, tömegbázisa. A sokévtizedes tapasztalat azt mutatja. hogy kevés a visszajelzés. Nem nyugtalanít ez téged? Egyáltalán bízói a költészet emberformáló, lélekformáló erejében ? — Általában elég sok levelet kapok, főleg kezdő, fiatal költőktől, de irodalomszerető idősebb olvasóktól is. Bocsássák meg nekem, hogy csak ritkán válaszolok, mert nem kenyerem a levélírás és néha furdal a lelkiismeret is miatta. A vers, a líra haláláról már sokan és sokszor beszéltek, tanulmányokat írtak róla és mégis él tovább. Az igazi költészet túléli a múló divatot. Én hiszek a költészet emberformáló erejében, szerepében. Engem is a költészet formált, alakít ma is. Bár a visszajelzés néha évekig késik, de egyszerre csak váratlanul felbukkan, például egy-egy irodalmi rendezvényen, a Jókai-napokon, vagy riportjaimon. — Költészetedben erős hangsúlyt kap az átalakuló társadalom, társadalmi tudat kérdése. Ez természetesen kihatással van az élet minden területére. Átalakul a természet, új köntösben jelennek meg a falvak. Gyermekkorod relikviái végképp eltűnnek. Ezt nagyon szépen megírod többek között a ..Szekerek balladájáéban. Az emlékezés azonban egyfajta beszűkülést jelenthet és különösen csábító éveink előrehaladtával. Arról van szó. tud-e még váltani ilyenkor a költő, tudja-e még új vonásokkal gazdagítania költészetét? Te milyen irányban szeretnéd továbbvinni költészetedet? Mit jelent nálad a továbblépés és természetesen az ozsvaldi költészet továbbélése? — A beszűkülés ma divatos szó lett irodalmunkban. Minden kritikus ettől félti a költőt. De kevesen tudják, mit is értenek alatta. Mert aki nem adja fel egyéni hangját, nem próbál állandóan új stílusokban zengeni, az most beszükül. De beszűkült-e a szlovák irodalomból ragadjunk ki előbb példát —, Krasko, Rúfus, vagy a magyar irodalomban Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső stb. Minden költö, aki egyéni hangon ír egy bizonyos monotóniát is kialakít a verseiben, ez különbözteti meg a többitől. Az emlékezés nálam már nem leírás, hanem összegezés, a jelek és képek útvesztőinek letisztulása. Különben is az utóbbi időben alig írtam a falura (falumra), a gyermekkorra (gyermekkoromra) emlékeztető verset, ha itt-ott fel is bukkan egy-egy ilyen vers, csak áttételesen érzékeltetem a falu milliőjét. De hát a kritika még mindig ezt tartja számon, akárcsak az olvasók. Egyre inkább a világ dolgai érdekelnek: a természet, a táj és az ember megváltozott kapcsolata, a régi kultúrák és mai életünk összefüggései, ismétlődései. Ebben a godolatkörben, ezen az úton akarok tovább fejlődni, haladni. A gyermekkor jelképei túlnőnek az egyszerű emlékezésen és más értelmet, más előjelet kapnak a vprspkbpn Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY 15