A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

— „Egyedül te próbáltál lebeszélni..." — Rosszul próbáltam meg lebeszélni, lát­tam mennyire vágyik résztvenni a versenye­ken, kétségeit eloszlattam, mondván a sze­relem nem egyenlő egymás bámulásával, és hogy az is szerelem, ha két ember egyazon irányba néz ... Én. én űztem el, azzal szám­űztem, hogy elengedtem. A doktor megsimogatta tekintetével. — June, maga semmiről sem tehet. — Bocsássanak meg ... Folytassa, doktor úr, kérem folytassa. — „Harc ..." — Magányos harcba kezdtem, mivel szi­lárd meggyőződésem volt, hogy ismerem versenytársaim erejét, hogy tisztában vagyok az elemekkel, az óceánokkal, az idővel. Csak önmagamat nem ismertem! S azt a vissza­ható erőt, mely szembehelyezkedik a szen­vedéssel, a belső gyengeséggel, a lemondás­sal, a halállal ... Minden embernek legalább egyszer az életben meg kellene kísérelnie a lehetetlent. Sajnos, én is csak olyasmibe fogtam, amit már előttem mások véghezvittek . . ." — Az örök kérdés: „Miért? ..." „Ha nem térek vissza, némelyek felteszik a kérdést: — Miért vállalkozott rá? Mi értelme volt? — Lehet, hogy kísériet volt legyőzni a legmagasabban tornyosuló akadályt — a halál leheletét, a hiábavalóság érzetét. Nem, nem óhajtok most hazudni, nem arról volt szó. Kutatni, harcolni, felfedezni, megismer­ni, határozni, szökni próbáltam. Mit, ki ellen, ki elöl?! Ne kérdezzétek, rájöttök magatok is." — Legtöbb gondolatát a „Magány" cím­szó alatt gyűjtötte össze. „Rohanó életünkben annyi kínzó probléma akad, melyet nincs időnk átgondolni. Itt, a tengeren nyugodtan foglalkozhatom velük, napomat magam osztom be, hát nem nagy­szerű? Nem hiába beszéltem be magamnak, nem a magányra termettem ... A magány nem old meg semmi, habár — habár jogosan keressük. Mindannyian. Nem, Ibsennek nem volt igaza, amikor azt állította, hogy az az ember a legerősebb, aki a legmagányosabb ... De az is lehet, hogy ő ezt másképp gondolta, mint ahogyan én ma értelmezem ... Most megvan rá a lehetősé­gem, hogy mindezt túléljem, de mi lesz azután, ha sikerül? Elfogadom a valóságot? Lemondásnak minősítem? Rájövök, hol a határ? Magány. Hogyan ízlik ...? Sehogyan! Agyamban keserű mellékízt hagy hátra. Mind örültek vagytok, akik róla álmodtok — az elefántcsonttoronyról, — nem tudjátok mire vágyódtok . . . Igen, mindenki magában hordja a magány egy darabját, de ez egészen más, ezek csak pillanatok, amelyekben az ember lényegében egyedül maradt... Nem, nincs magányosabb magány az ön­kéntes lelki gettónál!" Fleming elhallgatott. A többiek sem szól­tak. Mindnyájan, — a három férfi és a nö, — mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve ül­tek. „Hullámok, hullámok, hullámok, a láthatá­rig elomló víz, — folytatta Fleming kisvártat­va felszólítás nélkül — mindez pokolian un­tat, kormányozni, írni, táviratozni, enni. szi­vattyúzni, főzni, mindig ugyanaz, állandóan ugyanaz — az örülésig ..." Fleming újból elhallgatott, valamit düny­nyögött az orra alatt, azután gyorsan tovább lapozott a naplóban és felkiáltott: — Aha, ez az! Innen kezdődik .. . „Határtalanul kíváncsiak. Minden érdekli őket. Mikor hagynak már végre békén? S miért pont engem választottak, azért, mert egyedül vagyok?" — Hát ez nem vall a lelki egyensúly mel­lett, bár a következő sorok tudata világossá­gát bizonyítják — tette hozzá magyarázóan. „Az ember sokszor nem érzi saját nagysá­gát. amíg mások meg nem győzik róla. S hogy agyam mi mindent rejt: magamnak is meglepetés". — Innentöl majd minden oldalon találunk hasonló célzásokat. „Fáj az üresség, mely körülvesz, rosszak a pillanatok, melyekben az ember fájdalmasan tudatosítja, hogy egyedül van, hogy egyedül marad, s tervei értelmüket vesztik. Ezért örülök neki, hogy beszélgethetek velük, bár­milyen különös a párbeszéd. Az az érzésem, hogy tőlem akarnak bizonyosságot szerezni egyes tényekről, holott már régen tudnak rólunk mindent. .. Sejtettem ezt. Sejtelem? Badarság, melyet utólag bebeszélünk ma­gunknakl" — írása fokozatosan romlik, feljegyzéseit egyre gyakrabban illusztrálja értelmetlen raj­zokkal, díszítésekkel, melyeken látszik, hogy készítésük idején lélekben távol járt. De a szövegnek megvan a maga logikája! „Talán önmagamat akartam meggyőzni arról, hogy többre vagyok képes, mint má­sok? Nem szabad, hogy kedvünket szegje a múlt, a tapasztalat, előre kell néznünk, ha valóban kortársai akarunk lenni e kornak, amelyben élünk, de ugyanakkor a jövő kor­társai is kell hogy legyünk! Ma éjjel az a furcsa érzés keritett hatalmá­ba, hogy egyes egyedül maradtam a világon valami titokzatos katasztrófa, ürjárvány, vagy villámgyorsan lefolytatott hidrogénháború után — a világrészek széthulltak, a földfel­szín nagyobbik hányadát Óceán borítja, mint valaha, nincs hová megérkeznem, s ha egy­szer partokra bukkanok, azok lakatlanok, puszták lesznek — mint egész bensőm. Meg kell teremtenem a saját világomat. Attól nem foszthatnak meg!!! Nem, nem olyanok . . . Más világ tartozé­kai, de szívesen élnének köztünk. Már második napja az esö rabja vagyok, kitartóan zuhog, sűrűn, utálatosan — zúgva csap arcomba ... Szörnyű álmok üldöz­nek ... Qe reggelre mindig megkönnyebbü­lök. Félelemérzésémtől úgy szabadultam meg, hogy már nem gondolok arra, mi lesz, bebeszéltem magamnak, hogy nincs mitől tartanom. Még élek, semmi sem történt. Nekik jobban kell tudni, miért... Unalmamban végigolvastam, amit az elő­ző napokban leírtam. Nem volna helyesebb megsemmisítenem? Nem, hiszen hány ba­dar, értelmetfen kézirat keltette fel az embe­rek érdeklődését és jelent meg könyvalakban csak azért, mert szerzője már nem szégyen­kezhetett miatta. Halálával, különös, titokza­tos halálával lemosta róla a hétköznapiság hordalékát... Nem, itt nem rólam van szó, hanem az emberekről, mindnyájatokról... Ti vagytok e planéta jövője, ti vagytok érte felelősek. Nem szabad közönyösen ácsorognotok a szaka­dék szélén, ne bízzátok rá magatokat má­sokra, ne mondjátok, hogy semmiről sem tehettek, hogy egyedül semmire sem vagy­tok képesek, s hogy az égvilágon semmit sem tudtok befolyásolni. Nagyon kevés időm van hátra. Hogyan ragadjam meg a leglényegesebbeket? Nem szabad . .. June vár, várni fog rám, miért nem akarnak hallani sem a visszatérésem­ről? Hogyan magyarázzam meg nekik? Leta gadok mindent. Miért ne. Ki hiszi el nekem? Hiszen miattuk akartam becsapni az egész világot! Csak miattuk!" (Folytatjuk) Ardamica Ferenc fordítása KISS PÉNTEK JÓZSEF Születendő arcom: „ Anyám, az álmok..." 1. Faragott szép hintaszékben rózsacsokor alszik vérben. 2. Elültek mind a titokzatos fuvallatok. Most mintha hajnalodna: az ég alján kék bozótok. Védtelenségünk pihegő koszorúi. Viszonylatok, melyekhez közeledhetünk. Melyektől távolodhatunk. Embertől emberig feszülő bizonytalanságban. 3. — Nézd, anya, ugye milyen ismerős ez az ablak? — S a táj is. Tele van ismerős buszmegállókkal... 4. Az utca jégkristály szőnyegén guggoló jézuska-emlék. Születendő arcom. Tündöklő föld-időben. Hihetetlen napsütésben. Madártalan temetőben. Álom ring a fénnyalábban: idegen csókol idegent Hidegen. Puha üvegen. 5. — Anya, nézd az utca tócsáiban megőszült eget. — Acél. Szimbolikus húsdarálók villognak szerteszét. — Tündöklő föld-időben. — Hihetetlen napsütésben. 6. Mindig változó (végső) bizonyosság. Bolyhos-puha álom. Forgó radar. Szálló szőrpihe... „Anyám, az álmok..." Vers volt: bevégeztetett. Faragott szép hintaszékben rózsa-arca szunnyad vérben... Fotó: V. PRIBYL

Next

/
Thumbnails
Contents