A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-12 / 50. szám

SOLOHOV DONI KOZÁKJAINAK UNOKÁI Mindig úgy képzeltem el a Don vidékét, ahogy Solohov ábrázolta híres regényében. A folyó sürü, tarajos hullámokat lök a partra. A berek mögött száraz villám perzseli végig az eget, néha öblös mennydörgés rázza meg a földet. A felleg alatt kiterjesztett szárnnyal kóvályog egy héja s nagy károgással üldöz egy varjút. De most sem héja, sem pedig varjú nem kóvályog a víz fölött. Nyugat felől hideget árasztó felhő kúszik végig a Don mentén. A folyó nyugodt és csendes. Ha az embert nem figyelmeztetik, milyen irányban is folyik, szabad szemmel képtelen megállapítani. A Donra, a vízre (mert víz a „don" pontos jelentése) a csendes a legtalálóbb jelző. Mert valóban csendes víz ez a sötétzöld, tömör folyó. Luxushajónk, a „Komárno", amely a komáromi hajógyárban készült néhány éwel ezelőtt, jelenleg a Volga és a Don vizét szeli keresztül-kasul. Gyönyörű, formás építmény. Egy kis fantáziával óriási hattyúnak is nézhetnénk. Legénysége a legelismeröbben nyilatkozik a hajóról, műszaki Qaramétereiről. Ezt nemcsak azért teszik, mert jómagam is büszke vagyok, hogy ilyen messze találkozhattam a Steiner Gábor hajógyár termékeivel. Rosztovig még jó kétórányi hajóút áll előttünk, s mi, Galinával kint vagyunk a második fedélzeten és nézzük a folyó távolodó partjait. Előttünk a nap tüzétől megperzselt legelön marhacsordák és juhnyájak legelésznek. Egyáltalán nem zavarja őket a vízen elhaladó óriáshajó. Megszokták őket, itt az egyik a másikat követi éjjel-nappal. A fiatal pásztorlegényt sem érdekli a hajó, fel sem néz, hallgatja táskarádióját, s jobb kezével dobol a megperzselt pázsiton. Csak akkor figyel fel, amikor egy bárány eltéved, és az eb elkezd csaholni. Ekkor felpattan csehszlovák gyártmányú Babeta mopedjára és az eltévedt állat után iramodik. Van ebben a látványban valami komikus, de egyben nosztalgikus is. A lovakat a híres Don vidékén is felváltotta a motorkerékpár. Hol van már az egykori kozák romantika. A romantikának itt is más lett a fajsúlya. És ez az élet rendje. Aztán a hajó befut a folyami kikötőbe, ahol ősi orosz szokás szerint sóval és kalácsnak beillő kenyérrel fogadnak. A város szívében levő folyami kikötővel szemben áll Makszim Gorkij szobra. Ezzel adózik a város a nagy szovjetorosz iró emlékének. Gorkij kétszer töltött életében rövidebb-hosszabb időt e városban. Először még a forradalom előtt. A rosztovi kikötőben dolgozott a fiatal Alekszej Makszimovics Peskov mint segédmunkás. Itt ismerte meg a kikötömunkások nehéz életét, itt kereste a fényt és a tiszta életet. Megtalálta. Másodszor már a forradalom után került el Gorkij, az akkor már hires író, Rosztovba. Szeretik öt ebben a városban, erről személyesen is meggyőződhettem. Szeretik, mert olvassák a könyveit. A városi könyvtárban kaptam a felvilágosítást, hogy Lenin művei után Gorkij könyvei a legolvasottabbak. Szerette az embereket és az emberek is szerették őt. Szeretik a könyveit. A szobor tőszomszédságában van a város panoramatikus filmszínháza, amelyet amerikai szakemberek építettek. Ezer férőhelyes, impozáns, modern filmpalota, ahol egész nap folyik a vetítés. Néhány szabad óránk maradt a délután folyamán. Mindenki oda ment, ahova akart. Be a városba üzleteket nézni, vagy éppen csatangolni az utcán. Barrandovi filmes barátommal jártuk az utcákat, bámultuk a kirakatokat. Aztán Jarda egyszercsak megállt egy ház előtt. Az első pillanatban nem tudtam, miért, csak aztán, amikor a szemembe ötlött a fehér márványtábla, amely arra emlékeztet, hogy ebben a házban élt a forradalom előtt egy ideig a Nobel-díjas Pavlov akadémikus, a hires szovjetorosz fiziológus, aki felismerte, hogyan lehet felsőbbrendű élőlényekben feltételes reflexet kialakítani. Már a nagy városi parkban jártunk, ahol Bugyonnij marsallnak, az I. Vörös Lovashadsereg megszervezőjének és legendás hirü parancsnokának mell-