A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

A Zobor vidékén a textilanyagok közül a kender honosodott meg és terjedt el. Nagy gondot fordítottak a talaj kiválasztására és előkészítésére. Nagyon sok hiedelem kapcsolódik a kender termesztéséhez és feldolgozásához. Miért volt a félelem, aggodalom? A válasz egyszerű: hosszú időn át a kender volt az egyetlen alapanyag, amelyből a Zobor vidékének embere nemcsak legfontosabb ruhadarabjait, de egyéb használati eszközeit (zsák, ponyva, kötél, batyuzólepedő stb.) is készítette. Hogy mennyi fáradsággal járt a kender termelése, feldolgozása. amig vászon lett belőle, azt ma már nagyon nehéz lenne — szóban vagy írásban — érzékeltetni. Az egykori valóság a mai fiatalok számára csak fényképen rögzített emlék. Amig a 15—20 évvel ezelőtt télen még mindennapos volt a szövés a zoboralji falvakban, ma már csak a lédeci és a zsérei néprajzi gyűjteményben láthatja az érdeklődő a házi szövőszéket, vagy ahogy e vidéken nevezték, szovátát, szátvát. Akad még biztosan a falvakban, de nagyon sok már tönkrement, összevágták és eltüzelték. Vidékünkön majd minden parasztháztartásban volt szövőszék. Örökölték, a hagyatékban osztoszkodáskor számbavették. A rokonságon belül kölcsönzése természetes volt. Idegeneknek azonban nem szívesen adták kölcsön. Azt tartották, jobb ha a szátva használatban van, mint ha áll. A „szófírget" kiverték belőle szövés közben, míg áll, csak kárt tesznek benne. A szövést asszonyi munkának tartották a Zobor-vidékén, férfiak csak ritka esetben szőttek. A felvetést rendszerint takácsok végezték, de sok esetben asszonyok is fel tudták vetni a fonalat. Egy-egy szövőszék életkora általában három-négy emberöltő volt. Minden faluban akadt ügyeskezű férfiember, aki tudott fúrni-faragni, ezek készítették a szátvát. keményfából, ezen a vidéken tölgyfából, éspedig ennek „szikiből", közepéből, mert a fának ez a része a legkeményebb, és a legfinomabb, ebbe nem megy bele könnyen a szú. Kétféle kisebb és nagyobb szövőszéket használtak: a különbség hosszában 30—40 cm, szélességében még ennyi sem volt. A szátva egyes részeit falvanként másmás néven ismerték. Az oldalfa, nagyfa, szátva-fa a szövőgép hosszúságát, míg a két tekerő, ill. eresztőfa a szélességét határozta meg. A ponnus, pondus, lábító, vagy nyomó néven is ismert lábnyomókkal, a felvetett fonal nyílását biztosították; ebből ha „parasztot" szőttek, kettő, ha csinvatot, mintás anyagot, négy darab kellett. A billa a bordatartó. A függők, a csigák tartották a nyistet, erre voltak kötve a lábnyomók. A szövőszék további tartozéka volt a három cipkó, továbbá a vetélő vagy vetölő. Fa lapockákkal, tekerőfákkal állították be, szabályozták a fonal feszességét. A szövő egy deszkalapon ült. Volt még további néhány apróság, így a csivlö, a csívek, a zsákvászon szövésénél használt nehezék; a sliktával a fonalat kenték, hogy jobban nyíljon. A SZÖVŐSZÉK / A képen látható szövőszék a zsérei tájházban áll. JÓKAI MÁRIA A beállítást, vízszintezést nagyon egyszerű módon végezték. Azért volt szükséges vízszintesbe és „vinklibe" hozni az anyagot, mert másként rosszul szövődött le. Ezt úgy végezték, hogy az első és a hátsó tekeröfán megjelölt helyeken átlósan madzagokat húztak keresztül, úgy, hogy azonos hosszúságúak legyenek. A szövőszék teljesen fából készült, összeillesztéséhez nem használtak vasszöget. Vagy teljesen dísztelen, vagy csak egész egyszerű díszített volt: az oldalfán találunk néhány sor fogazatot, egy kis rozettát, ritkább esetben rozmaringmintát. Ezt a nagyon nehéz testi munkát, mint említettem, a Zoboralján nők végezték, csak nagy titokban segítettek a férjek az asszonyoknak, ha egyáltalán meg merték tenni, mert ez szégyen volt. Nem vették volna szívesen, ha kiderül, ha csak nem volt az illető takács. A hiedelmek sokasága fűződött egykor ehhez a munkához is mint annyi más tevékenységhez, de ma már nagyon nehéz megtudni ezeket. Az emberek valahogy nem akarnak rá emlékezni. Az akkori szűkös lakásviszonyok között nem volt kívánatos, hogy az ünnepek (karácsony, húsvét, újév, farsang) alatt a szátva a házban legyen. Azt mondták, hogy az olyan, mint a halott a háznál, útban volt, kerülgetni kellett. így leginkább böjt idején, farsang után kezdték el a szövést, ha nem volt nagyon sürgős. Sose eresztették föl a fonalat a szátvára, a hét végén, mondjuk pénteken, inkább a hét elején, hétfőn vagy kedden, hogy „kedves legyen a munka". Egész héten aztán sokat le tudtak így szőni. Szombaton, vasárnap, sose szőttek, ilyenkor letakarták a szátvát. Hétfőn vagy más napokon is nagyon korán kezdtek el szőni, s dolgoztak éjszakáig a lámpásnál. A szövésben kimerült asszonyok sokszor láttak rémképeket, a billa csattogása visszhangzott az éjszakában, s ezek a zajok sokszor ijesztgették őket. Fürgén kellett rángatni a billát. nyomkodni a ponnust, hogy a 7—8 falat leszőjjék. (1 fal 3 rőf, 1 rőf 75 cm). Gyakori volt, hogy a szátvánál ülve ebédelt, vacsorázott az asszony. Persze a magányos , asszonyoknak tovább tartott a szövés is. mert nekik még a ház körüli munkát, az állatok gondozását, sőt a csívölést is maguknak kellett elvégezniük. Lányosháznál a szövés befejezésekor, amikor a tekerőfából kiugrott a kis csípkó, ezt kivetették az ablakon keresztül, majd a lány kiszaladt, fölkapta és kiment vele az utcára. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy amilyen nevű férfi jött arra, olyan nevű lesz majd a férje, vagy arra felé megy majd férjhez. A tavaszi munkák beálltáig elvégezték a szövést is, nyáron nem volt rá idő, ilyenkor a szátva megszokott helyén, a pajta oldalába vert szögön, vagy az ól oldalában lógott árnyékos, hűvös helyen, a kisebb részeket a padláson tartották.