A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Volgográd: A háború mementója - a béke városa Sehol a világon nincs a békének olyan értéke, mint éppen Volgográdban. Erről az ember ottjártakor lépten-nyomon meggyőződhet. Volgográdban talán nincsen olyan talpalatnyi hely, amelyet a második világháború idején ne öntözött volna emberi vér. Kétszáz napon és éjszakán folyt az élethalálharc a városért, mig aztán a hitleri fenevad büszke generálisa, von Paulus megtörten, felemelt kezekkel előbújt odújából és végérvényesen megértette, hogy bekövetkezett a vég és nemsokára az egész Harmadik Birodalom pusztulása. Pedig akkor még csak 1943. január 2-ikát jelezte a naptár. Csontfagyasztó hideg volt a sztálingrádi tél. igy emlékeznek az egykori „cimnélküli város" lakói arra a reményeket fakasztó, életet adó, fagyos télre. Utcától utcáig, háztól házig, lépcsőktől lépcsőig folyt a küzdelem. Nem kiméit asszonyokat, öregeket, de ártatlan gyerekeket sem. Kísérőmnek, a csupaszív Tamarának könny csillant a szemében. Kislány volt a sztálingrádi csata idején, olyan kislány, mint a többi vele egykorú, aki hajasbabával szeretett volna játszani. Együtt örült és együtt búsult a barátnőivel, a gyermekotthon lakóival és együtt riadt meg a bombák fülsiketítő üvöltésétől. Három parányi gőzössel indították útnak őket a Volgán, hogy a felnőttek megvédjék őket a háború borzalmaitól. Fegyelmezetten, suttogva helyezkedtek el a hajó fedélzetén. Vezetőik vörös kereszttel látták el a hajókat, hogy a kereszt védelme alatt a „mátyuska" folyón elhajózzanak olyan vidékekre, ahol átvészelhetik ezeket a nehéz napokat. Egyszer csak zűrzavar keletkezett a hajón. Tamara már alig emlékszik, mi történt. Gyermeksikoly, jajveszékelés, kiáltások. A bombák eszeveszetten süvítettek. Fény villant. Robbanás. Újabb robbanás. Sikoly. A mögöttük küszködő két gőzöst egy pillanat alatt elnyelte a sárga folyó. Remegett a víz a lövésektől. A hajó repedezett. Az elsüllyedt hajók nyomán fehér gyermeksapkák úsztak a vizén. Iszonyat. Maga sem tudja, hogyan menekült meg ebből a pokolból. Még ma is ha álmából felriad, Tamara ezeket a fehér gyermeksapkákat látja lelki szemei előtt. S ilyenkor mindig felébred s reggelig nem jön a szemére álom. Ezek a fehér vádoló gyermeksapkák jutnak a mai fiatal anyák eszébe, amikor férjükkel meglátogatják az elesett hösök emlékmüvét és egy csokor virágot helyeznek a szobor talapzatára. Ide látogatnak az ifjú házasok is, egyenesen a házasságkötő teremből, hogy leróják adósságukat a hős város védelmezőinek. Ez a kegyelettétel hagyománnyá lett a városban. Soha többé háborút! Soha többé! Ezt nevelte a háborút átélt nemzedék a fiatalokba. S a fiatalok erről sosem fognak megfeledkezni, tovább fogják adni nemzedékről nemzedékre. Nem messze a régi malomtól van a Pavlov-ház. Ennek a háznak különös története van. 58 napon és éjszakán védte ezt a házat hét katona a fasiszta túlerővel szemben. 58 napon és éjszakán át ostromolták a fasiszták ezt a házat, de a védők nem engedték. Emberfeletti erő, megértés és összefogás kellett ahhoz, hogy a ház sohasem került a fasiszták kezébe. Pedig a védők nem voltak mindnyájan oroszok. Különböző nemzetiségűek voltak, alig tudtak egymással beszélni. Volt közöttük ukrán, tatár, kirgiz, de mindnyájan a szovjet haza fiai voltak és mindnyájan ezt a hazát védték, mint akkoriban mások is, az összes frontokon harcoló oroszok és nem oroszok. Volgográdban lépten-nyomon őrzik a háború emlékeit, hogy örök időkre figyelmeztető felkiáltó jelként maradjanak meg számára. Noha az egymillió bomba és 1 50 ezer tonna robbanóanyag nyomait már régen eltüntették, de az emberek lelkében, tudatában örökké ott maradnak a nyomok. Az egymillió halott is örök időkre erre fog emlékeztetni. Erre emlékeztet a Mamájev-kurgán is, amelyet a város felett emeltek a volgográdiak. Egymillió elesett katona, altiszt.tiszt emlékét őrzi ez az óriási méretű, monumentális emlékmű-komplexum. Szó nélkül, csendben léptünk be Galinával és Tamarával a szentélynek beillő területre. Utunk nyírfákkal övezett fasoron vezetett a sziklába vésett szoborcsoporthoz. Mindegyikük a Sztálingrád védelmében harcoló egy-egy hadtestet szimbolizálja. A sziklák felöl zene áradt felénk. A második világháború idejéből származó katonadalok: a Katyusa, a Policsko, pole, a Szent háború. Meghatódva álltunk meg egy pillanatra, s mi, akik korábban születtünk, visszapergettük az idö kerekét és emlékeztünk. Alig tízéves voltam 1945 tavaszán, amikor ezekkel a dalokkal jöt el hozzánk a szabadság. Jól emlékszem a dalok minden taktusára. Förévi házunk kertjében, rögtönzött tábortűz mellett énekeltük a felszabadító katonákkal: Mihaillal, Grisával és Vologyával. És nagyon jó „bácsik" voltak, mert kölcsönadták lovaikat, hogy megfürdethessük őket a Kis-Dunában, és aztán megvendégeltek bennünket a savanykás ízű, barna orosz kenyérrel, a világ legjobb kenyerével, amelyet alaposan megtetéztek kristálycukorral. Galina megérintette a vállamat, hogy menjünk, mert nemsokára a Katonai dicsöségteremben őrségváltás lesz, s ezt nem lenne jó elmulasztani. Gyorsan áthaladtunk a Hösök terén, a két oldalt álló, a sztálingrádi csatában részt vévö fegyvernemekre emlékeztető óriásméretü szobrok között, középütt medencével, a Volga jelképével, és beléptünk a terembe. Galinának igaza volt, éppen őrségváltásra készülődtek. Öt kiskatona díszlépésben megkerülte a termet, felváltotta az őrséget, s ez ugyanúgy díszlépésben távozott. A terem közepén ott lobogott az örök láng. A hálaadás és az emlékezés lángja. Több mint ötszáz ember tartózkodott a teremben: a háziakon kívül franciák, olaszok, hollandok, svédek, finnek és amerikaiak. Meghatódva és áhítattal nézték a lángot és a falakon elhelyezett vörös márványtáblákat, az elesett hösök arany betűkkel bevésett nevével. Csak néhány tízezer név van a táblákon. Szimbolikusan. Mert egymillió név nem fér el a terem falain.Szédületes, hogy mennyi az egymillió. És a második világháborúban húszmillió szovjet állampolgár vesztette életét. A világ minden tájáról el kellene ide zarándokolnia az embereknek, azoknak is, akik a második világégést csak hírből vagy filmekből ismerik, hogy meggyőződjenek róla, hogy itt ebben az országban milyen értéke van a békének. És Itt nemcsak beszélnek róla, hanem érdekében cselekszenek is. Már kint voltunk a Katonai dicsőség terméből, s fölöttünk emelkedett a magasba a Béke 85 méteres, köböl és acélból mintázott szobra, pallossal a kezében, amikor Tamara megszólalt. Szimonovot idézte: „Ha majd az egész világon sehol sem lövöldöznek, olyan szokatlan lesz, talán úgy tűnik majd, hogy az örök élet következett el". KLIMITS LAJOS