A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

a lángokkal. Boros Márton cseréptetös csűrt csináltatott, mögötte kuglizót, vasárnap délutánonként dölt a bábu, dübörgött a golyó a csatornában. Mikor szülei meghaltak, eladta házát, földjét, s Dálnokon vett háromszor annyi földet, mint Tüskésen volt. Adósságba keveredett, pedig termett a föld. Fia, Géza is ebbe a házba hozta Fakóból a Varga Gyula lányát. S ez mind a republikában történt. Amikor már én is megemberesedtem és kőmüvesszerszámos hátizsákkal biciklin jártam a világot. Egyszer éppen Tüskésen dolgoztam, amikor valamiért haza kellett ugranom. Megállít a biró, Kinos. — Jó, hogy jössz — mondja. És már nem is mégy vissza, amig nem irrtézzük el ezt a csúfos ügyet. — Mit? — kérdezem. — Itt van Feledről a végrehajtó (akkor még járási székhely volt Feled), Boros Mártonéknál akar árverezni. Te is benne vagy a képviselőtestületben. Együtt megyünk oda. — Jól van — adtam beleegyezésemet, s tíz óra körül egyenesen a Boros Márton csürjébe mentünk a végrehajtó kíséretében. Tudta, hol kell kereskednie. A csűrben voltak a gazdasági gépek. A vetögépet mindjárt le is foglalta. Mi persze Kínos Lászlóval nem tudtunk semmit csinálni. Keserves helyzet volt. Boros Mártont majd szétvetette a méreg. Káromkodott, szidta a világot. De a végrehajtónak fülén be, fülén ki, amit mondott. Körbe-körbe járta a csűrt, és foglalt. S amikor már nem volt mire rátennie a kezét, azt mondta a szerencsétlen gazdának: — Nézze, Boros úr, ha lefizet készpénzben négyszáz koronát, akkor nem foglalom le a vetőgépet. Nem foglalok le semmit. Akkor minden rendben lesz! — Honnan vegyem? — tárta szét a karját Boros Márton és hatalmas mellkasa úgy járt, mint a kovácsfújtató. S rám nézett, a szeme tőlem könyörgött segítséget. — Adj neki négyszáz koronát, majd megadja terményben — mondta nekem a biró, Kinos László. — Jól van, adok — egyeztem bele, és hazaszaladtam a pénzért. Aláfirkantottuk, amit kellett, és rendben volt minden. Boros Márton hálálkodott, a kapuig kísért, s azzal eresztett el a biró és a végrehajtó oldalán, hogy megadja a pénzem. Búzát ad érte cserébe vagy zabot. ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Cséplés után nem üzent, menjek a zsákokkal. Ha malacot Ígérnek, zsákkal forgolódjál, jutott eszembe a közmondás. Fogtam a zsákokat: és másnap reggel elmentem hozzá. — Már vártalak — mondta, és bevezetett a hombárba. Telemérte búzával, zabbal a zsákokat. Ahogy toltam haza talicskán a terményt, találkoztam Kínos Lászlóval. Gana- ' jat hordott ökrökkel a földjére. — No látod, nem maradt adósod — állt meg mellettem egy szóra. — Nem is tudom, hogyan keveredhetett annyi adósságba. De ha már így van, csipkedje magát. Még a monarchiában, amikor Tüskésen lakott, vásárokra járt, szabókat, kalaposokat fuvarozott Rimaszombatból, cseppent-koppant a markába pénz. Innen miért nem jár valahová? Az első világháborút ép bőrrel megúszta, akárcsak Kínos László a másodikat, aki nem a fronton, itthon halt meg szegény. Hazajött a háborúból boldogan, és mit csinál a paraszt, akárhonnan vetődik is haza? Kifújja magát, átöltözik megszokott gúnyájába, és végzi a munkáját az istállóban és a földeken. Ezt tette ö is. Ment kaszálni faluszéli rétjére, Felsődálnokra. Senki sem számolta, hányat suhintott a kaszájával. Eldőlt, és vége volt. Riadalom hire futott végig a falun. Felesége, fia úgy találták holtan, ahogy a kasza nyele a kezében volt. Mert a parasztnak kaszálnia kell, akárhonnan tér meg, talán még a másvilágon is. Boros Márton a- republikában apránként letörlesztette az adósságát, a magyar világba már tiszta lappal indult. Törekedő ember volt haláláig. Az akarása még nagyobb volt, mint a mellkasa. Sok földdel érte utol a második világháború utáni változás. Összeroppantotta vénségére. A fia ácsolta kispadra szögelte, ahonnan mindenüvé lehetett látni, csak a szövetkezeti földekre nem. És mintha semmivé válna az ember vénségére, földjétől, mindenétől megfosztottan mind gyakrabban emlegette Amerikát, ahol egészen fiatalon járt kevéske szerencsével. Pénzt küldözgetett haza, de néhány évnél nem bírta tovább idegenben. A nehéz testi munka durvává tette a kezét és a lelkét. A kíméletlen hajsza megviselte az idegeit is. Rettenetes volt ott a magány. Senkihez nem tartozott, senkit nem ismert, barátai sem voltak, csak a munkában, egy-egy cigaretta elszívásának idejéig. A nyelvére meg mintha nem is lett volna szükség. Ö aztán saját maga tapasztalta, milyen gyorsan kopik a nyelv idegenben. Elfelejt olyan szavakat, amelyekről azt hitte, soha nem felejthetők el. S nem megy az írás, akadozik a ceruza. A gondolat röpül haza a nap minden pillanatában, de a nyelv egyre bizonytalanabbul mozdul. Angol szavak keverednek a magyarba, mint konkoly a búzába. Az a biztató, hogy nincs családja, még csak szeretője sincs, nem kell szégyenkeznie, hogy a fia vagy a lánya már csak töri a magyar szót. Angolul beszél jobban s szivesebben. Förtelmes példákat látott maga körül. Egy egész életre kiábrándítókat. De nem azért ragadta kezébe bőröndjét s váltott hajóje gyet, mert sokan föladták az anyanyelvbe vetett hitüket. Az apja levele döbbentette rá, menekülnie kell Amerikából, méghozzá idejében. Utóbb ugyanis már minden levelére azt válaszolta az apja: — Édes fiam, úgy írj, hogy el is tudjam olvasni! Mikor elöször kapott ilyen levelet az óhazából, nagyon megharagudott, és sebtében azt válaszolta: — Kedves édesapám, én megtanultam írni, maga tanuljon meg olvasni! Összekülönböztek a levélben. Aztán belátta. az apjának igaza van, és gyorsan csomagolt. Szerencsére az apja utolsó levele még ott találta, amelyben azt írta: — Édes fiam, megváltozott a cimünk. Ne Magyarországon keresd a szülői házat. Hamburgig vett hajójegyet, s onnan tovább vonatra már nem futotta a pénzéből. Gyalog vágott neki a hosszú és fárasztó útnak. Egy hónapig mást sem csinált, csak gyalogolt. Német falvakba, cseh házakba kéredzkedett be, vagy behívták és jól tartották. Nem fáradt, pedig csűrökben meg istállókban aludt. Nem pihenhette ki rendesen magát. S ahogy jól kilépve haladt az országúton, lelki szemével a szülői házat látta, amelyben a bölcsője ringott. Mellette meg a gyerekek zsibongásától hapgos iskolát, távolabb a vakító fehérségű templomtornyot. Nem érzett fáradtságot a lába. Erősen dolgozott benne a honvágy. Haza kell menni. Otthont kell találni. Véglegeset. . . Ahol olyannak maradhat az ember, amilyennek született. Gyalog tett meg talán kétezer kilométeres utat. Szerencsére nyár elején. Nyugodtan lekophatott lábáról a bakancs. Gyalog Hamburgból hazáig. Elviselve a nélkülözést. az ennivaló kérésének szégyenét, a feltartóztatásával és igazoltatásával járó vesződségeket. Térképe sem volt. Az útjelző táblák vezették, meg a mindenkori hazatartók, vándorlók honvágy-csillaga. Nem az égen, hanem az ember lelkében tündököl az a csillag. Hányszor elmondta csépléskor, bálban, halotti torban, lakodalomban hosszú gyaloglásának történetét. Élete végéig arra volt büszke, hogy hazatalált, nem veszett el idegenben. Nem hagyta, hogy halálra kínozza a honvágy. — Úgy bizony! Ilyen ház ez, ilyen udvar! — nézett az öregember a gyerekre, és az udvaron keresztülvágva elindult vele a kertek felé. Türelmetlenül, sietősen, mint aki nem szeretné elveszíteni a talált kincset, legszebb összetett szavunk egyikét, a honvágyat. A kerteken keresztül törtetett a rétre az unokájával, válláig érő kukoricásban botladozott, tök indájába akadt a lába, korán érő krumpli bokrait taposta a bakancsával. S ahogy kitörtetett a kukoricásból, a Balog folyó partjáig terülő rét szélén magállt, kibontotta a tarisznyát, kivette belőle a palatáblát és a palavesszőt. S leült, egyik térdére helyezve az írószerszámokat, görcsös, durva ujjai közé fogva a palavesszöt. Remegett a keze, de azért elég gyorsan rápingálta a betűket: honvágy. Gyerekesen örült a munkájának. Dicsérgette magát. Még a rendes tanító sem irta volna rá különbül. Aztán letérdepeltette az unokáját, és biztatta, olvassa, amit a palatáblára irt. A gyerek betűzgette, s a végén ki is mondta: honvágy. Az öregember elégedetten megveregette a vállát, dicsérte az eszét, amiből persze semmit sem értett az unokája. — Látod, még a szeplők is szebben virítanak az arcodon, ha kimondod, amit a palatáblára írtam: honvágy. Ismételtette hosszan a gyerekkel ezt az egyetlen szót, s összeszedve minden idegen nyelvi tudását, meg is magyarázta az értelmét. Belevéste az agyába, hogy már soha ne felejtse el. A réten ültek, onnan pislantottak körül. Nem messze tőlük a vakációnak örülö gyerekek viháncoltak. A kertekben itt-ott megcsörrent a kukorica szára, jelezve, hogy a gazdája jár a sorok között. A házak, kertek fölé emelkedve magasba szúrt a templomtorony, tetején a kálvinista vallást jelképező csillaggal és gömbbel. Sokáig ültek, nem mozdultak. Jó meleg volt a föld. s a nap mintha megállt volna fölöttük. A szél visszabújt fészkébe, tiszta volt az ég. Nem siettek árnyékos helyre, öregember és gyerek bírja a meleget. A palatábla sem került még vissza a helyére. Ott hevert előttük a fűben, ákom-bákom betűkkel, az öregember nehézkes Írásával: honvágy. Elégedett volt magával. Az unokájával még jobban. Úgy mondatta, ismételtette vele a palatáblára írt egyetlen szót, mintha megtanulásától függne maga az élet. Az értelmiségiek többsége nyíltan elismeri, hogy rendszertelenül figyeli a csehszlovákiai magyar sajtótermékeket, a csehszlovákiai magyar írók műveit pedig szinte sohasem olvassa — s általában vajmi keveset tud arról, amit mi csehszlovákiai magyar szellemi életnek nevezünk. Valamivel kedvezőbb a helyzet humán értelmiségünk esetében, amely öntudatosabbnak és a jellegzetesen magyar sorskérdések iránt fogékonyabbnak mutatkozik műszaki és reál értelmiségünknél. Ez mindenekelőtt a humán értelmiség érdeklődésének és műveltségének társadalom-központúságával magyarázható, de összefügg azzal is, hogy ennek az értelmiségi csoportnak alkalomadtán lehetősége nyílik tevékenyen bekapcsolódni a csehszlovákiai magyar szellemi életbe. Itt most nem azokra gondolok, akik valamely csehszlovákiai magyar intézmény munkatársaiként feladatul hapták ezt, hanem azokra, akik fáradságot és szabadidőt nem sajnálva önnön erejükből teremtettek szellemi műhelyt maguknak, hogy ott mindnyájunk javát szolgáló műveket hozzanak létre. Gondoljunk csak például Püspöki Nagy Péter várostörténeti és címertani kutatásaira, vagy éppen Ág Tibor népzene-kutatásaira, amelyek nélkül bizonyosan jóval szegényebb lenne önismeretünk. Ennek a követésre méltó törekvésnek figyelmet érdemlő eredménye az a könyv is, amelyet a Madách Könyvkiadó az esetleges anyagi veszteségektől sem tartva önzetlenül jelentetett meg. Pedig Mészáros András kötete, a Vandrák András filozófiai rendszere témájánál fogva meglehetősen szűk réteg érdeklődésére tarthat számot csupán, s az is kérdéses, vajon sikerül-e a fiatal filozófus vizsgálatainak eredményét maradéktalanul beolvasztanunk szellemi tudatunkba. Mindezek ellenére a könyv kiadását egyáltalán nem érzem fölöslegesnek, elsősorban azért nem, mert egy újabb bizonyítéka annak a korábban már hangoztatott igazságnak, hogy kitartó és pontos munkává az „egyszemélyes" szellemi műhelyekben is létrehozhatók olyan tudományos müvek, amelyek elősegítik szellemi életünk kibontakozását Egy további Madách-kiadvány, az Üj Mindenes Gyűjtemény jóvoltából egyszerre több szellemi műhelybe is bepillantást nyerhetünk, általában olyan alkotók műhelyébe, akik nem valamelyik csehszlovákiai magyar intézmény megbízásából végzik munkájukat. A Madách Kiadó ezzel a kötettel egy új sorozat alapját vetette meg, amelynek nyilvánvaló célja, „hogy fórumot biztosítson az önismeretünket gazdagító tudományosságnak, a szülőföldünk valóságát vizsgáló történelmi, helytörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti tanulmányoknak", valamint a csehszlovákiai magyarság néprajzával foglalkozó dolgozatoknak. Ez az évente egyszer megjelenő könyvalakú „folyóirat" legalább részben helyettesítheti azt a társadalomtudományi folyóiratot, amelynek hiányát szellemi életünk nagyon érzi. Összeállítása azonban nem kis gondot jelent a szerkesztőknek, hiszen olyan alkotókat kell mozgósftaniok. akik többnyire nem fő állásban, hanem csupán szabadidejükben foglalkoznak egy adott problémával. Most már csak az a kérdés, hogy nyújt-e a kiadó elegendő biztatást és támogatást azoknak a szerzőknek, akik az Üj Mindenes Gyűjteményben közreadott dolgozatukat idővel önálló kötetté szeretnék kibővíteni (mint például B. Kovács István), s általában képes-e ösztönzően hatni az ilyen „egyszemélyes" szellemi műhelyekre? Véleményem szerint erre nem lehet határozott igennel válaszolni, még akkor sem, ha egyébként bizonyíthatónak is látszik a kiadó segíteni akarása és az ügy iránt tanúsított jóindulata. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a Madách Könyvkiadó mégiscsak irodalmi műhely elsősorban, rendeltetésének megfelelően mindenekelőtt szépirodalmi művek megjelentetését kell szorgalmaznia, s csak abban az esetben vállalkozhat erejét meghaladó s hatáskörén részben kívül esö feladatok megoldására, ha ehhez megkapja a kellő támogatást a többi csehszlovákiai magyar intézménytől is. LACZA TIHAMÉR 4 rk