A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

EGRI VIKTOR HITTEL—HŰSÉGGEL szokása, vagy inkább kényszere szerint a múltban úgy alakult, hogy nagyon sok család közös telken, közös udvarral épített házat. Sokszor hat-, nyolc-, esetenként tíztagú birtokközösségeket kényszeritett rájuk a szegénység. Ez az idö már elmúlt, de ezek a birtokviszonyok tulajdonjogilag ma még csak kivételes szerencsével, és nem kevés bonyodalommal rendezhetők, mert az örökhagyók és a részörökösök szétszóródtak a világban. Nincs ügyvéd, aki szívesen vállalna hasonló ügyet. Igy aztán mindegyik részörökös abban reménykedik, hogy ö tudja majd felvásárolni a részeket, azért a sajátja eladásáról hallani sem akar. De azért épülnek házak Kisgéresen — nem is kevés. Ez lenne a magyarázata annak az egészen sajátos faluképnek, ami Kisgérest jellemzi: az egyik parcellán hatalmas kockaház hivalkodik, a szomszédja pedig egy népmesébe illő, meghunyászkodó, szépséges néprajzi kincs. Végigmegyünk az elnökasszonnyal a falun, miközben azon töprengek, hogyan kéne sértés nélkül is kimondani itt, ami országszerte, bárhol kikívánkozhat az emberből: miért nem tudnak az emberek manapság ízlésesebb családi házakat építeni — jómódban, és miért tudtak az öregapák szegényen is. de szépen építkezni? A magyarázat aligha egyszerű és aligha lehet tapintatos. Annyi azonban biztos, hogy az ember és a természet közelségének, illetve távolságának szakaszain keresendő. Nem tudom, Nagyidainé milyen házban lakik, de szívesen hallom és őszintének találom, amikor azt mondja, hogy neki ebben a faluban a szívéhez legközelebb esö házikó az. amelyik az óvodaépület szomszédságában szerénykedik. Nekem is. Szívéhez persze közel áll az óvoda is. mert végre van. Végre tágas, napfényes szobákban tölthetik napjaikat az apróságok. Az óvodaépület már Nagyidainé megválasztása óta lett olyan, amilyen most: megfelelő. Áldoztak rá — pénzzel, társadalmi munkával, mert a szükség igy kívánta. Bemegyünk. Ötvennégy nebuló köszön kórusban. Ebédelnek, aranyosak. Az iskolaépület szegényesebb az óvodánál. Remélik, mielőbb * költeni tudnak rá. A négy osztály, összesen hatvan gyerek, két tanteremben tanul. A felsőbb osztályosok Nagygéresbe járnak. Ott van a posta is, a hentesüzlet, s néhány éwel ezelőtt odaköltözött a szövetkezet vezetősége is, mert a társulás után ott épült fel a közös irodaház. Annak idején a sértődöttség hullámai oly magasra csaptak, hogy amikor a kisgéresi faluszélen felállították az öt egyesült szövetkezetet nagygéresi székhellyel jelölö táblát, a tábla reggelre eltűnt. Azóta sem került elö, ám a közös nagygazdaságban ettől függetlenül is zavartalanul, tekintélyes eredményekkel folyik a gazdálkodás — közösen. Ami a vetélkedésből megmaradt, azon ma a leg inkább érintett tag, vagy vezető is mosolyog s legfeljebb azt találja kényelmetlennek, hogy taggyűlésre a szomszéd faluba kell menni. A pincék felé közelítve haladunk végig a falun. A legszélső, most épülő házra nézek. és azt mondom kísérőmnek: na, ez már valamivel jobb a szemnek, mert a gazda többet kívánt az abszolút sima kockánál és házát építve eljátszadozott kissé a formákkal. — A zootechnikusunk háza. Egyébként ö a hnb titkára is — mondja Nagyidai Sarolta. Mire kimondja, odaérünk, és a gazda bemutatkozhat. Kis Tóth Lászlónak hívják. Alig váltunk néhány szót, máris a pulykákról beszél. Naná, hiszen az oly sok .milliót érő kilencvenezres pulykaállomány az ö szakmai irányítása, felügyelete alatt gyarapodik — számban és súlyban sikeresen. Kis Tóth László mond egy számot, de kettő lesz belőle. Az egyik: a pulykafarm évi nyerstermelési terve 727 millió. A másik szám : ezt a tervet körülbelül tízmillióval lépik túl. Persze van a szövetkezetnek egyéb ágazata is, de ebben nem magát tartja a legilletékesebbnek a nyilatkozatra. Aztán borral kínál. Ebben a nyirkos, hideg időben nincs kedvem a borra, de elfogadom. Jólesik. Aztán a pohár körbejár, iszik a gazda, a szomszéd, meg mindenki. aki most a betonozásnál segít. Ebben a pillanatban jut az eszembe: Géresen minden pincében egyetlen pohárból isznak, még ha tucatnyian vannak, akkor is. Jó lenne tudni az okát, de nem tudom. Azt tudom csupán, hogy nem illik megkérdezni. Erre külön figyelmeztetett valaki, mielőtt elindultam. A pincesoron most nem nagy az élet. Dologidő van és szemerkél az esö. Aztán az egyik pincetorokból kihallatszó hangok nyomán leereszkedünk a mélybe. Sose látott emberek boroznak ott és ők is ugyanolyan szívélyesek, mint hajdani emlékemben az az öreg pincésgazda. Kínálják, szíves szóval marasztalják az idegent. A bor most is finom, nem hoz szégyent a falura, és most is invitálnak, jöjjek el egyszer szüret, vagy akácvirágzás idején, akkor az igazi. Jóizü beszélgetés, borozgatás, szalonnasütés a fűben — szinte ugyan úgy, ahogy az ösök szokása volt, nem pedig hivalkodva vastravqrzes gádorok alatt, müanyagszékeken ülve, satöbbi, ahogy sokfelé manapság szokás. Megígérem: eljövök. Es remélem, el is jöhetek, mert talán senkit sem sértenek a fentebb elmondottak. Mert indulás előtt azt is mondták, a géresiek sértödékenyek. En bizony nem igy tapasztaltam. Nagyszivü, kedves, dolgos emberek. Amit búcsúzáskor meséltek magukról, azt most itt én is továbbadom: Egyszer volt, hol nem volt. volt egyszer egy kisgéresi ember, aki úgy határozott, hogy a távoli Japánba utazik, Tokióba. Bement hát Helmecre, hogy jegyet vegyen. A meghökkent illetékes felküldte Terebesre, mert hogy kicsi hely ez ahhoz, hogy olyan távolra jegyet lehessen váltani. Elment hát Terebesre, de onnét is továbbküldték, mignem végül a fővárosi utazási irodában jegyet válthatott Tokióba. Elutazott, megnézte a felkelő nap országát, majd odaállt egy tokiói jegyiroda pultjához és azt mondta: kérek egy jegyet Géresre. A szemüveges japán fiatalember illedelmesen meghajolt, majd megkérdezte: Kisgéresre, vagy Nagygéresre parancsolja. Kisgéresre kérem! — mondta a kisgéresi ember és fizetett. Meglepődni már csak azért sem volt oka, mert a legtermészetesebbnek találta, hogy faluját még Tokióban is ismerik, méghozzá azért, mert olyan pincékkel büszkélkedik. Igaz, Nagygérest is ismerik, de azt meg éppen azért, mert ott nincsenek ilyen pincék. Hát ilyen egyszerű. És elnézést kérünk nagygéresiek! KESZELI FERENC A szerző felvételei Szocialista világunk egyik jellegzetes sajátossága, hogy ha életünkben valahol hiány mutatkozik, társadalmunk erői összefognak, hogy pártunk és államunk segítségével ezt a hiányt mielőbb felszámolják. Ez történt a Hét esetében is. Amikor 1956 novemberi-decemberi kettős számával megszűnt a Fáklya, a CSEMADOK művelődéspolitikai havi folyóirata, ugyanakkor késedelem nélkül megjelent a Hét, a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális, művészeti és irodalmi lapjának első száma. A helyzet megkövetelte havi folyóiratunknak hetilappá történő átalakulását, melynek feladata lett, hogy az itt élö magyarságot frissebb kulturális, politikai és gazdasági híranyaggal, irodalmi riportokkal, kritikai cikkekkel, a költészet és széppróza termésével megismertesse. Életünknek nagy, úgyszólván egész területét kellett átfognia, s ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Az Új Szónak akkoriban mindössze egy oldalnyi kulturális rovatát kellett irányt mutató, célokat kitűző, egyben olvasmányos és tanulságos cikkekkel, nemkülönben vonzó és érdekes képanyaggal kiegészítenie. A CSEMADOK vezetőségének bizalma engem állított a hetilap élére, s ha ma visszapillantok az elindulásra, túlzás nélkül állíthatom, hogy nehéz volt a kezdet: sokfelé szálazó, felelősségteljes feladatokat kellett megoldanunk. Bár mint az Új Szó szerkesztőbizottságának tagja és kulturális rovatának vezetője nyolc esztendő alatt bőven szereztem tapasztalatokat — és ide számítom évtizedes irodalmi munkásságomat is —, sok olyan probléma merült" fel, amelyeket eddig csak részben vagy egyáltálában nem ismertem és amelyeket hétről hétre szinte kapásból kellett megoldani. Itt elsősorban a nyomdatechnikai problémákra gondolok, amelyek egyrészt a hosszú „átfutási" időből, másrészt az akkor még kezdetleges nyomdai munkákból adódtak. Miként lehetne azt az átfutási időt megkurtítani, hogy lapunk kép és híranyaga frissebb legyen, olvasóink na gyobb késedelem nélkül ismerjék meg a világ és a hazai eseményeket? És nem utolsósorban, hogyan lehetne a fekete—fehér szürkeséget eliminálni, a képes hetilapot színesebbé, élőbbé tenni? A nyomdatechnika — mint említettem —, a mával összehasonlítva akkoriban elég kezdetleges volt. nem ismert színdúsabb kivitelezést és amikor végre sokszínű oldalakkal jelentkezhettünk, méltán érhette elmarasztó bírálat, a színezés kezdetlegességét vagy éppenséggel fakó mivoltát. Nincsenek feljegyzéseim, nem tudnám elmondani, hány délelőttöket töltöttem el tárgyalásokkal, hogy lapunk elérje az ország szlovák és cseh képes újságjainak színvonalát, külsejében vonzóbbá és szebbé váljon. De sok óráról volt szó, hetek és hónapok ernyedetlen munkájáról, amelyek megerősítették az örök igazságot, hogy áldozat és munka kell, ha tiszta termést akarsz betakarítani. Hadd szóljak ezek után a Hét tartalmáról. Ebben a visszapillantó — emlékező viszonyban talán szabad megemlítenem, hogy sokszor ért a vád: nem szerkesztem a lapot az itt élö magyarságnak, a falu egyszerű népé nek, hanem egy kis értelmiségi rétegnek. Hiába érveltem: ne becsüljék le olvasóinkat, az idö meghozta szellemi javainknak gyarapodását, politikai tájékozottságuk tágult, minden tekintetben műveltebbek lettek. A gyakori író-olvasó találkozókon számtalanszor meggyőződtem arról, hogy hallgatóim érdeklődési köre egyre nö, öntevékeny színjátszó csoportjaink nem érik be álnépszínmüvek olcsó, kétes értékű sikereivel, de játszszák a Duda Gyurit, az Illyés Gyula átdolgozta Dandin Györgyöt, Barta Lajos Szerelem cimü komédiáját, Heltai Jenő Néma leventéjét. „Színjátszóink címére" cimmel tájékoztató és tanácsadó írásom jelent meg. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy a cikk visszhangja kedvező volt. Nem kis érdeme a Hétnek, hogy a hazai szerzők darabjait propagálta, a Magyar Területi Színház bemutatóit képes riportokban, kritikai cikkekben ismertette. Dávid Teréz, Lovicsek Béla és jómagam nem panaszkodhatunk, hogy lapunk elhanyagolt volna bennünket. Lapozom a Hét első két évfolyamát és elégedetten regisztrálhatom, hogy szerencsésen kamatoztattam a színház világában, a film területén szerzett ismereteimet. Miroslav Stehlík Ketten a veremben cimü komédiának első magyar bemutatóját a MATESZ színpadán ismertettem először, majd Heltai Jenő Néma leventéje, Capek Zsivány cimü komédiája került sorra. Csanda Sándor, Sas Andor, Tóth Tibor, Turczel Lajos és sokan mások írtak könyvekről, olykor Fábry Zoltán neve is felbukkan a lap hasábjain, legelőször a Toscanini emlékére irt esszében, amelyben az általa oly gyakran használt és azóta szállóigévé vált vox humana telten csendül fel. A versirók közt Ásguthy Erzsébet, Cselényi László, Csontos Vilmos, Dénes György, Fecsó Pál. Gály Olga. Zs. Nagy Lajos. Oszvald Árpád, Rácz Olivér. Simkó Margit. Simko Tibor, Veres János, a széppróza művelői között pedig Duba Gyula, Mács József és Szabó Béla neve bukkan fel a legtöbbször. A fordítók élén Tóth Tibor állt, kivált a szovjet költök új verseinek mesteri átköltésével. Orbán Gábor nyelvészeti cikkei is figyelmet keltettek és hiba volna, ha a lap irodalmi képes riportjai közül nem emelném ki Barsi Imre írásait, a cseh történelmi városokról. Szabadjon elmondanom, hogy a Hét ma olyan, amilyennek indításakor elképzeltem. Képanyagában — a megjavult nyomdatechnikai jóvoltából — színes és vonzó, tartalmilag pedig lebilincselő és olvasmányos. Érdeme ez a jól megválasztott szerkesztői gárdának. Mint a lap első felelős főszerkesztője irodalmi munkásságom vezérelvét tűztem ki magam elé: az írás szolgálat, a dolgozó ember szolgálata. Tedd önzetlenül, teljes hittel, tiszta hűséggel. Nem elég a részvét, mert az gyakran közönnyé válik, de tiltakozz és lázadj minden ellen, ami az embert megalázza, gúzsba köti, és számmá degradálja. Tanuld meg embertársaidat megérteni és másokkal megértetni önmagadat: ez az alkotó ember törvénye és parancsa. Légy fény és kenyér. Mint Makszim Gorkij mesebeli Danilója te is tedd tenyeredbe a szívedet, hogy megvilágítsa az utat a sötétben tévelygőknek. És ne késlekedj soha a tudásoddal, mert az nem a te tulajdonod, a népedtől kaptad, hogy jól sáfárkodj vele, az ö javára kamatoztasd. Jubileumi köszöntőmet azzal a kívánsággal fejezem be, hogy lapunk hittel és hűséggel járjon tovább még nagyobb sikerrel a megkezdett úton növekvő olvasótábora őszinte örömére. Legyen a Hét mindenkor messze világító fáklya pártunk irányító célkitűzéseinek szellemében. És legyen foszlósbélü, izes kenyér, hogy éhe a szépnek és jónak táplálékot találjon