A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-28 / 48. szám

I. HEGYRE FEL Akkoriban még minden a helyén volt: a Magas Tátra éppúgy, mint bennünk a merészség, hogy valamennyi csúcsát megmásszuk; a Hrebienokkal kezdtük, sziklás turista ösvényen kaptattunk fölfelé, fütyörészve és nagyokat kurjantva, mint két esőkabátos hegyi számadójuhász, s Koncsol barátom már ekkor szokatlon próbának vetette aló önmogát, mivel utolértünk egy fáradt, csúnyácska pincérnőt, aki hatalmas bőröndöt cipelt fel a hegyre. Laci azonnal kivette kezéből az óriási poggyászt s veritékezve vitte, mint egy önkéntes hordár, sőt, amikor bosszankodva ugyan, mégicsak föl akartam őt váltani a cipekedésben: nem adta ide a behemót bőröndöt. Végül is nevetnem kellett rajta, hiszen a félszeg pincérlány, miután megérkeztünk ahhoz a menedékházhoz, ahol feltehetően dolgozott, köszönet és köszönés nélkül faképnél hagyott bennünket. Barátom viszont mérgelődés helyett jót nevetett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, tudniillik, hogy jó tett helyébe köszönetet se várj. Magamban ekkor neveztem őt először Miskin hercegnek ... Ekkor mór, több mint négy éve ismertük egymást, a Tátrába szülőfalujából, Deregnyőből indultunk, utána Zsélybe mentünk. Közben megmásztunk mindenféle hegycsúcsot, közülük számomra legemlékezetesebb a Rozsutec volt (ez már a Fátróbon), talán azért, mert két rövidnadrágos, barna lánnyal mászkáltunk sziklái között. Tinédzsenek voltunk, persze ezt a szót feltehetően csak Koncsol ismerte közülünk: ő tanult angolul. Egyébként a tájékozottsága már akkor sokunkat meghökkentett. Biztos vagyok benne, hogy ö volt o komáromi gimnázium legtöbbet olvasó diákja. De azt még nem tudta mindenki, talán csak Turczel tanár és mi, legközelebbi barátai, Tőzsér és jómagam, hogy írói készsége sem mindennapi. Azért furcsa társaság lehettünk ott a hegyek között. Juhász Ferenc, Nagy László, Benjámin László verseit szavaltuk a fehér kőszikláknok. Minden széplánynak, akivel a hegyi ösvényeken és üdülőhelyeken találkoztunk, igyekeztünk szép és „költői" nevet adni. Ilyeneket, hogy „Zerge", „Antilop", „Sellő", „Sarki fény". Utóbbit nyilván vavalamelyik útkanyarban vagy utcasarkon pillantottuk meg. Azután beültünk egy poprádi vendéglőbe, hogy számbavegyük őket. Közben tizennyolcas barna „Senator" sört ittunk, s alaposan lerészegedtünk tőle. ir. LENT A VÖLGYBEN Ezután is gyakran, ámbár elég rendszertelenül találkozgattunk, mert hol én voltam katona, hol Koncsol, máskor meg olyan eldugott falvakban tanítottunk, melyek csak katonai térképeken voltak föllelhetők. Ö közben mellesleg az egyetemet is elvégezte, aztán megnősült. En voltam az egyik házassági tanúja. „Az évek jöttek-mentek". Koncsol barátom kiadói szerkesztő lett, silány fizetéssel. Hogy a Koncsol-család egyáltalán megélhessen, barátomnak nyakig kellett merülnie a műfordításba. Ónálló irodalmi művekre már nem futotta az erejéből. Legalábbis sokáig ezt hittük. Aztán egyszeresek sorjázni kezdtek a remekebbnél remekebb irodalmi tanulmányok barátom tollából, elsősorban az Irodalmi Szemle hasábjain, ujjongva olvastuk valamennyit, mert noha sohasem kételkedtünk Koncsol tehetségében, bizony már kezdtünk türelmetlenkedni. Fölöslegesen — mondanom sem kell. 1978-ban Kísérletek és elemzések címmel megjelent összegyűjtött tanulmányainak első kötete. A kritika (a magyarországi is) osztatlan elismeréssel fogadta. A napokban vehettük kézbe újabb tanulmánykötetét. Címe: Ivek és pályák. Ebben az évben még négy kötete jelenik meg; Színmuzsika fényvarázs címmel egy gyermekverskompozíció, továbbá három fordításkötet: Johanides A betétkönyv balladája, Rúfus A költő hangja, és a KARRIERISTÁK & SZÉLHÁMOSOK A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttese — A. Ny. Osztrovszkij: A négylábú is botlik. Vígjáték öt felvonásban, két részben. Díszlet- és jelmeztervek: Platzner Tibor. Rendező: Szűcs János m, v. Szereplők: Bugár Béla, Szentpétery Ari, V. Mák Ildikó, Boráros Imre, Ferenczi Anna, Ropog József,-Tóti László, Pőthe István, Bugár Gáspár, Udvardy Anna, Lőrincz Margit, Markó Kati, Benes Ildikó, Fazekas Imre, Krizsmanek Imre, Cserge Imre és Tarics János. Bemutató előadás: 1981. október 23-án. A színlap vígjátéknak nevezi a klasszikus orosz realizmus jeles drámaírójának: Alekszandr Nyikoiájevics Osztrovszkijnak ezt a múlt század hatvanas éveiben írt darabját. De ha szatírának mondaná, akkor sem lehetne semmi kifogásunk, hiszen tudvalévő, hogy Osztrovszkij a dekabristákhoz, illetve Puskinhoz és köréhez közel álló Gribojedov irodalmi örökségének, a jellegzetesen gribojedovi keserű nevetés hagyományainak folytatója. A „Karrier" címen is ismert, színházunkban A négylábú is botlik néven játszott színmű lényegében a komédia és a szatíra sajátos keveréke. A főhős: Glumov csalásokba és panamákba fulladó körmönfont szélhámosságainak története tényleg vígjátéknak indul, ám a cselekmény első részének vége felé, valahol a mű aranymetszetének tájékán szatírába fordul - és nevetésünk, amely eladdig végigkísérte az előadást, a végpont felé egyszeresek megkeseredik, hiszen úgy tűnik, a karrierizmus kórtünete kortalan; s egyben arra is rádöbbenünk, hogy karrieristák és szélhámosok - sajnos - ma is még szép számmal élnek közöttünk ... Ebben rejlik a több mint száz éve íródott Osztrovszkij-darab mába szóló üzenete, amiről már 1957-ben Egri Viktor például azt írta az Uj Szóban: „...Ennek a komédiának nincs egyetlen pozitív jelleme sem. Az egyik hígvelejű reakciós, a másik szépelgő »liberális«, a harmadik elvetemült senkiházi, de semmivel sem különb náluk a magát kártyavetőkkel, álszent zarándoknókkel körülvevő özvegy szépasszony sem. És itt van aztán a komédia hőse, a Krutyickijok, Mamajevek, Gorodulinok és Kurcsajevek korlátolt társaságát kinevető Glumov, ez a svihák karrierista, aki szégyenkezés nélkül vallja, hogy a hízelgés a siker titka, és. minden mással többre viheti az ember, csak munkával nem. Glumov, ez az agyafúrt szélhámos kitűnően ismeri a pénzes emberek korlátoltságát és aggólyoskodás nélkül a maga javára kamatoztatja ostobaságukat ..." Valóban ennyi a darab cselekménye, ezt a szatirikus voltában is drámai helyzetet sűrítette darabjába maró gúnnyal Osztrovszkij. Ez a darab mondanivalója is, amit Szűcs János rendezése tesz kiemelten hangsúlyossá. A komáromi előadás nyíltan, mákszemnyi köntörfalazás vagy illúziók nélkül ábrázolja a szélhámosság és a karrierizmus tényét - lélekben közelebb napjainkhoz, mint a múlt század második feléhez, azaz Osztrovszkijhoz. Szűcs János nem először rendezett a Magyar Területi Színházban, így eddigi munkái alapján nagyszerűen ismerte a MATESZ lehetőségeit, színházi játékkészségét, a társulat művészi igényét és közönségét. Korábbi tapasztalataiból kiindulva alaposan végiggondolt, következetes és stílusában egységes előadást hozott létre. Jól sikerűit megragadnia a darab időtlen aktualitását, máig érvényes gondolatait; ugyanakkor azonban korhű eszközökkel tudta érzékeltetni a glumovi magatartásformák társadalmi veszélyét. Azt, hogy az efféle kétarcúság tulajdonképpen a kispolgáriság alapvetően terméketlen és önpusztító kategóriájába sorolandó. A Szűcs rendezte előadás izgalmas, hatásos és eredeti, bár dramaturgiailag és a zárókép hatástalansága miatt van a produkciónak néhány gyenge pontja is. Az összhatás azonban okvetlenül jó, aminek nagyon is lényeges tényezője a Jugoszláviai szlovák költők antológiája, az újvidéki Fórum és a budapesti Európa közös kiadásában. A megjelent tanulmánykötetekre visszatérve: jómagam évek óta nem olvastam esszéket ilyen élvezettel. A Koncsol-stílus szemléletessége, pontossága szerintem páratlan a mi irodalmunkban. Ennyit az alcímben jelzett „völgyről", amely ámuldozó szemünk előtt emelkedik heggyé. — Amit sokan hitetlenkedve vesznek tudomásul. „Koncsol László a nagy műveltségű" stb. mondják valakik, szerintem felületesen, amikor csak ezt a vonásodat hangsúlyozzák. Hogy is állunk ezzel a műveltséggel? Tényleg olyan borzasztóan művelt vagy? - Nem vagyok olyan borzasztóan művelt, sőt... A különben hízelgő benyomást az keltheti az emberekben, hogy kétségtelenül igyekszem minden irányban nyitva tartani magamat. Adott a szemem, a fülem, az elmém, próbálom hát használni őket. Veszek egy albumot, egy hanglemezt, elolvasok egy alapművet, mondjuk a reneszánszkori Firenzéről vagy két három jó könyvet az intertestamentális kor problémáiról, hozzáolvasom Josephus Flavius Suetoniust, örögdi György Kleopátra-könyvét (ez egyébként, mind csupa gyönyszem, s noha kedvelem Maigret felügyelőt, ha törésre kerülne a sor, még izgalmak végett is inkább az ő megtörtént krimijeiket választanám!) és így tovább. Hogy miért teszem ezt más, rendes szórakozások helyett? Nos, állítólag, legalábbis papírforma, a bölcsész oklevelem szerint értelmiségi volnék, s ha már azzá lettem, mégpedig önként és nem kevés akadályt legyűrve, élni is annak megfelelően próbálok, szenvedéllyel. Sokakat talán meglep az ilyen-olyan széles tájékozottságom, de hadd áruljam el, hogy engem is meg szokott döbbenteni egyik-másik pályatársam tájékozatlansága. Tudom én jól, mint te is, hogy iskolarendszerünk az elemitől egészen az egyetemi oklevélig temérdek sok hézagot hagy az ember képzésében. 14