A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

Csak egy percre... Seregi István ötven éves. Nagylégen (Lehnice) lakik a va sútállomás közeié ben. Hozzávetőlege sen harminc-negyven család lakja a csalló közi falutól három kilométerre található kisebb települést 1962-től lakik ezen a helyen a feleségével, gyermekeivel. Ő maga vasutas, felesége meg a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság bratislavai irodájának alkalmazottja. Vasúti egyenruháján két csillag. Váltókezelő-főfelügyelői beosztásra emlékeztet. — Hány éve viseli a kék hadsereg egyenruháját? — Huszonöt esztendeje megszakítás nélkül. — Milyen beosztásokban? — Váltókezelőként kezdtem Nagylégen, aztán tanfolyamot végeztem, és toronyőr lettem. Ekkor már saját felelősségemre kezeltem a váltókat. Nagylégen tizenkét évig voltam váltókezelő, majd toronyőr. — Volt komolyabb munkaköri problémája? — Idegeimet eléggé megviselte a toronyőrséggel járó felelősség. Úgy éreztem akkor, jobb lesz az egészségemnek, ha munkakört változtatok. Bratislavába kértem magam, át is helyeztek a hetvenes évek elején az újvárosi állomásra tolatónak. — Mi volt itt a tulajdonképpeni munkája? — A személyvonatok forgatása, összeállítása, a meghibásodott személyszállító vagonok kicserélése, éjszakai műszakban a gyors tehervonatok összeállítása s az érkező szerelvények kiegészítése. Hosszú évekig végeztem ezt a munkát nappali és éjszakai műszakban. — Aztán? — Gyomorműtétet hajtottak végre rajtam. Rokkantsági állományba kerültem. — Levetette a vasutas egyenruháját? — Dehogy. Könnyebb beosztást kértem, maradni akartam tovább a vasútnál. így kerültem jelenlegi munkakörömbe rendfenntartó s tájékoztató vasúti alkalmazottként. — Miből áll ez a munkája? — A peronok kitáblázásából. Hová indulnak, honnan érkeznek vonatok. Várótermi felügyeletből. Az én gondom, hogy semminemű kihágás ne történjék. Az érkezők és továbbutazók tájékoztatása is az én feladatom. A legtöbb gondot és bosszúságot az utas okozza. Némelyik a durvaságával, némelyik az értetlenségével, egyikmásik a süketségével. Nem akarják hallani, amit mondok. — Mit tesz olyankor, ha megfékezhetetlen rendbontókkal találja szemben magát? — Hívom a vasúti rendőrt vagy a várost rendőrséget. — És mit csinál szabad idejében? — Meglátogatom az unokámat, meg kertészkedem. Szeretem a virágot, a háziállatot. Ennyi számomra a kikapcsolódás. A barátaimat is felkeresem persze. No meg sportrajongó is vagyok. Valamikor magam is futballoztam. A televíziónézés is hozzátartozik az életemhez. Az újságolvasás úgyszintén. Új Szó, Hét, Ludas Matyi a kedvelt lapom. — Mi a szép és mi a nehéz a vasutas munkájában? — Szép benne az összetartás. Mi vasutasok ... S nehéz az éjszakázás. A vasúti munkának nincs szünetje. Ha újrakezdeném az életet, újra vasutas lennék! Mács József Háborús epizódok Vidékünkön, a Torna völgyében a kiemelkedő dombokat gyűrnek nevezik. Van Kerek Szárgyür, Hosszú Szárgyűr, Puszta Szárgyűr. A szár ősi magyar szó, megfelelője a mai tar, kopasz, fehér szónak, a gyűr pedig dombot, magaslatot jelent. A tornai (Túrna nad Bodvou) gyűrtetőn épült a XI. században a templom egyik hajója, a régi, eredeti tornai templom. A gyűrtetöröl pompás kilátás nyílik a Torna várára és az egész vidékre. A vártól a Szádelői völgyig 2 km hosszúságban meredek, sziklás hegyoldal húzódik, a Tornaifennsík déli lejtője. Mintegy a közepéig szőlőskertek vannak, fölötte árvalányhaj, sombokrok tenyésznek a meredeken emelkedő sziklás hegyoldalban. Egy komáromi pedagógus barátom, Körös István valahányszor Tornán meglátogatott mindig kicsalogatott a gyűrre, és nem tudott betelni a — szerinte kecses női kebelhez hasonlító — hegyvonulat látványával. Ebben a hegyoldalban van egy barlang, az úgynevezett Csalánlyuk. Ez a barlang jó szol»gálatot tett a környék lakóinak rriár az őskortól kezdve a középkoron át a legújabb időkig, mert a második világháború utolsó napjaiban a tornaiak közül többen ott kerestek menedéket. 1944 decemberében Torna frontközség lett. Többszöri ágyúzás és bombázás után a lakosság elmenekült, elbújt. Hat ember Doliszta Kálmán anyakönyvvezető a Csalánlyuk nevű barlangban keresett menedéket. Élelmiszert vittek magukkal bőven, de ivóvizet csak egy korsóval, ami bizony egy-kettőre elfogyott. A németek visszavonulása után a barlang a frontvonalak közé került. Fölötte 200—250 méterre a hegygerincen a németek, alatta két kilométernyire a Vörös Hadsereg egységei, s az oldalukon harcoló román katonák ásták be magukat. A hat ember igen szenvedett a szomjúságtól. A barlang egyik zugában csepegett ugyan vajmi kevés viz, de csak annyi, hogy éppen a nyelvüket tudták felváltva megnedvesíteni. Az egyre kínzóbb szomjúság arra kényszerítette őket, hogy az alattuk mintegy 400 m távolságban, a szintén a senkiföldjén levő Pitykó-forrásból hozzanak vizet maguknak. A Pitykó az egész környék legjobb vizű forrása volt, és még a szádelöiek is, hazafelé menet a tornai vásárról, rendszerint megtöltötték belőle a korsóikat. A Pitykó vizét azonban csak június 24-ig, Szent János napig itták, mert utána őszig betegséget okozott a babona szerint. Az éjszaka leple alatt a hat ember egyike elkúszott a forrásig egy cserépkorsóval s azt sikerült megtöltenie. Visszafelé azonban észrevették és lőni kezdtek rá. Átlőtték a kabátját, közvetlenül a barlang bejárata előtt pedig a korsót is találat érte, és az epedve várt víz szétfolyt a sziklákon. A barlang „lakóinak" száma közben két megszökött magyar katonával szaporodott. A hideg miatt tüzet raktak, ennek füstjére nyilván figyelmesek lettek a németek is, mert egyszer csak betoppant a barlangba egy német tiszt és a két szökevényt nyomban agyon akarta lőni, de Görcsös Béby, aki jól beszélt németül, megmagyarázta a német tisztnek, hogy a katonákat ök már ott találták a barlangban, és hogy az egyik nyilvánvalóan légnyomást kapott. A német elfogadta a magyarázkodást, de azért a két szökevényt magával vitte. Egyikük, Sváb József, a háború befe-Bronzkori agyagedény jeztével szerencsésen hazakerült Somodiba (Drienovec). A menekültek végre 1944 december 27-én kihasználva a sűrű ködöt, elindultak, hogy a hegygerincen át lemenjenek Ájba, ahová a tornaiak zöme menekült. Alig tették meg azonban a fele utat, váratlanul felszállt a köd, és bizony észrevették őket. Sűrű aknatűzben, sziklától szikláig kúszva végre azért sikerült mindnyájuknak eljutni Ájba, ahol a hozzátartozóik már várták őket. Barlangkutatás Amikor 1946 tavaszán meghallottam ezt a históriát, rövidesen elindultam megkeresni a Csalánlyukat, amelyet különben nagyon nehéz megtalálni a sűrű, bokros hegyoldalban. A barlangot keresve egyszer csak hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt, a felszálló hatalmas füstfelhő mutatta a robbanás helyét. Az történt ugyanis, hogy a tornai fiúk összeszedték a határban található lövedékeket, aknákat, behordták a Csalánlyukba s ott felrobbantották őket. A helyszínre érve megállapíthattam, hogy a robbanás ereje mintegy másfél méteres tölcsért vágott ki a barlangban. Nagy csodálkozásomra a tölcsér oldalán négy hamuréteget találtam: 15, 40, 60 és 110 cm mélységben, továbbá sok cseréptöredéket, csontot, mégpedig a szemlátomást legrégebbi korból származókat a tölcsér alján. Ez a váratlan felfedezés keltette fel érdeklődésemet és ennek következtében lettem később s Szlovák Tudományos Akadémiai nyitrai Archeológiai Intézetének külső munkatársa. A későbbi ásatások során kiderült, hogy ez a barfang az újkőkor (neolit) kezdetétől, tehát 6500 évvel ezelőtt már menedékül vagy lakóhelyül szolgált sorban a bükki, lengyeli, pilíni kultúra emberének, majd a keltáknak s a tornaiaknak a tatárjárás idején ugyanúgy, mint láttuk, a második világháború vérzivataros napjaiban. A talált cserepeket és csontokat összeszedtem, hazavittem s otthon a gyógyszertárban egy nem használt, sokfiókos, talán százesztendős faliszekrénybe helyeztem el, osztályozva őket, a lelőhely mélysége szerint, azzal a céllal, hogy alkalomadtán átadhassam az archeológiai intézetnek. (A tornai gyógyszertár 1826-ban alakult meg, mint Torna vármegye gyógyszertára). De ráfizettem a dologra, mert egy vizsgálat alkalmával az ellenőr megtalálta a cserepeket, csontokat, és rendetlenség címén fél évre 200 koronával csökkentették a fizetésemet. Én azonban ennek ellenére is gyakran felkerestem a barlangot és szorgalmasan gyűjtögettem a leleteket. Amikor 1950-ben az archeológiai intézet kiküldte Dr. Juraj Bárta kandidátust speleo-archeológust (barlangászrégészt), a barlangot felmértük és megjelöltük, hogy avatatlanok ne végezzenek benne kísérleti kutatásokat. Azóta többszöri látogatásaim alkalmával nem vettem észre különösebb jelét jogtalan tevékenykedésnek, legfeljebb azt, hogy a barlang nagy kristályos kalcittömbjét felelőtlen látogatók fokozatosan teljesen letördelték és a szikladarabokat emlékül magukkal vitték. De amikor egyszer ismét felkerestem a barlangot, már megrökönyödtem a látványtól: detektoros kincskeresők járhattak ott, mert össze-vissza turkálva találtam az egész barlangot. Ugyanezt tapasztaltam azóta a szádelői barlangokban és egyebütt a szabad terepen is. Felelőtlen elemek garázdálkodása miatt a mai gyűjtési lázban rengeteg érték és adat megy így veszendőbe, ezért itt az ideje, hogy az illetékesek végre kellő szigorral lépjenek fel ellenük. Természetvédelem — honi módra Amilyen gyönyörűnek írtam le cikkem bevezetőjében a hegyoldalt, biztos vagyok benne, hogy említett komáromi barátom a jelenlegi kép láttán jogosan juttatná kifejezésre a felháborodását és nemtetszését. A hegyoldalban azóta sok hétvégi ház épült s nem egy bizony jócskán ízléstelen — pedig ez a terület Gömör-Tornai-karszt tájvédelmi körzethez tartozik. Márpedig a természetvédelmi törvény kimondja, hogy ilyen területen csak természetvédelmi közegek engedélyével szabad legfeljebb 4X4 méteres, alapterületű egyszintes építményt létesíteni. Ezt azonban megkerülve általában engedély nélkül gyakran 30—50 négyzetméteres és többszintes épületeket is emelnek. Sajnos úgy látszik, hogy e tekintetben még nem fejlődtünk annyira, hogy méltóképpen tudnánk felfogni és értékelni a természetvédelem értelmét és fontosságát. A kívánt fejlődést gyakran maguk a hivatalos közegek is fékezik olyan magatartással, hogy szemet hunynak a szabálysértések fölött és nem alkalmazzák a törvény szigorát: rendszerint megelégszenek csekély 500-tól 3000 koronáig terjedő pénzbírság kiszabásával, ami a 200—250 ezer koronás építési költségekhez képest igazán elhanyagolható összeg. id. STIBRÁNYI GUS2TTÁV A szerző és Szalacsy József felvételei