A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

Tudomány-technika ÖNTÖZÉS CSEPPENKÉNT MIÉRT VAKOK A KÖFEJEK A HÚSVÉTSZIGETEKEN? A Húsvét-szigetek — felfedezésük (1722) óta — arról közismertek, hogy ezernyi óriás szobor áll rajtuk, vulkáni tufából faragott alkotásai messzi idők művészeinek. És amióta hírt kapott a civilizáció ezekről a lenyűgöző A kannibál Tejút Ausztrál tudósok legújabb elmélete szerint csillagvárosunk, a Tejút több mint kétmilliárd éwel ezelőtt összeütközött egy másik galaxissal és egyszerűen „elnyelte" ezt a másik csillagvárost. Elméletüket arra a felfedezésre alapozzák, hogy több száz fiatal csillagra bukkantak a Galaxis peremén. Ezeknek a csillagoknak a létezése, a Galaxis többi csillagától eltérő pályája, sebessége, vegyi öszszetétele mindeddig rejtély volt a csillagászok számára. Alec Rodgers professzor és munkatársai szerint létezésünk kizárólag azzal magyarázható, hogy akkor keletkeztek, amikor a Tejút egy kisebb galaxissal ütközött össze. A roppant ütközés több mint 700 millió „gazdátlan" csillag keletkezéséhez vezetett, továbbá ennek a kisebb csillagrendszernek az eltűnéséhez, amely a Magellánfelhők, galaxisszomszédunk kísérője, lehetett. A csillagászok vizsgálatai szerint ezek a különös, nagy sebességgel mozgó csillagok csak 0,1 százalékát teszik ki a Tejút csillagainak és Galaxisunk peremvidékén helyezkedszobrokról, azóta változatlanul megfejtetlen a rejtély: miért bámulnak vakon a világba ezek a monumentális emberfejek? Mert a többnyire hét-nyolc méter magas szobroknak (persze vannak köztük 20 méternél nagyobb gigászok is) üres a szemgödrük. A tervszerű kutatás több mint húsz esztendeje foglalkozik a Húsvét-szigetek rejtélyes szobraival. A régészeknek sikerült is megállapítaniuk, hogy a szobrokat a VIII. és a XVII. század közötti időszakban faragták alkotóik, s ráleltek a Rano Raraku vulkán oldalában azokra a helyekre is, ahonnan a nagy sziklatömböket a szobrászok és kortársaik kifejtették. Arra a kérdésre azonban, miért vakok ezek a kőfejek, csak 1980-ban találtak feleletet japán archeológusok, akiknek egyik csoportja jelenleg is a Húsvét-szigeteken dolgozik. A régészek az egyik szobor lábazatánál ásva ráleltek a talajban a kőfej szemüregéböl származó — onnan erőszakkal kivésett — szemgolyó darabjaira. A szobornak ezt a kiegészítő „alkatrészét" az ősi húsvét-szigeti szobrászok fehér korallitból faragták, s a közepébe vörös tufából csiszolt pupillát illesztettek. A megtalált darabok alapján rekonstruált szemgolyó pontosan beillett annak a szobornak a szemüregébe, amelynek a lábánál a régészek rábukkantak. Olyannyira illeszkedett egykori helyére, hogy késhegynyi rés sem maradt közte és a szemüreg között. További keresgéléssel a japán kutatók megtalálták azokat a korallit-darabokat is, amelyekkel a szobor alkotói a kész mű felületét simára csiszolták. A japán régészcsoport arra a következtetésre jutott, hogy az egykori húsvét-szigeti művészek a szemgolyót a szobor elkészülte után helyezték a szemüregbe, mintegy ezzel az aktussal „leheltek lelket" a szoborba. Arra a kérdésre, hogy hogyan és miért „vakultak" meg később a szobrok, a japán tudóscsoport szerint az a felelet, hogy az egymással háborúskodó törzsek vagy teljesen elpusztították "ellenségeik szoboristenségeit, vagy azzal igyekeztek megfosztani a bálványok adta támogatástól, az ellenséget, hogy megvakították — ismét lélektelenné tették — az istenekként tisztelt kőfejeket. nek el. Kimutatták továbbá, hogy ezeknek a „gazdátlan" csillagoknak nagy sebességükön kívül nagy a fémtartalmuk is. A Tejút többi csillagára viszont az a jellemző, hogy vagy öregek (nagy sebesség és kis fémtartalom), vagy fiatalok (kis sebesség és nagy fémtartalom). Ha az ausztrál kutatók feltevései helyesek, módosítani kell a csillagrendszerek fejlődésére, evolúciójára vonatkozó eddigi elméleteinket. POR-FÉM Új porkohászati módszert dolgoztak ki az Egyesült Államokban szuperötvözetek előállítására. A fémolvadékot gyorsan forgó fémtárcsára öntik. Erről kis cseppek formájában kisodródik a fém, amelyet azután a kemencébe fúvott héliumban nagyon gyorsan lehütenek. Az új módszerrel szokatlan összetételű és rendkívül finom szemcsézettségü fémporokat állíthatnak elö. A fémporból készített alkatrészeket nagy hőmérsékleten hőkezelik, ami megjavíthatja mechanikai tulajdonságaikat. Annak az összesen másfél milliárd hektárnak, amelyet az öt földrészen megművelnek, negyven százaléka olyan zónákban található, ahol öntözéssel a termés megduplázható, további tizenöt százalék földterület esetén megháromszorozható, és végül öt százalékán mesterséges öntözés nélkül egy árva fűszál sem teremne meg. Nem csoda hát, hogy az öntözési szakember ősidők óta foqtos személyiség. Hogyan elégítsük ki a földművelés egyre növekvő vízszükségletét úgy, hogy közben ne merjük ki fenékig a folyókat? A felszíni folyókat aknázzuk-e ki, vagy a föld alattiakat? Az amerikai Arizona állam farmerjei 1920-ban még három-hat méter mélyre fúrtak le vízért, ötven év múNa azonban már hatvan-százötven méter mélyre kellett lemenniük. Amikor Mexikó partvidékén a parasztok artézi kutakat ástak, húsz év alatt átlag huszonöt méterrel süllyedt a talajvíz szintje, a kiürülő rétegekbe pedig fokozatosan behatolt a tengervíz, így aztán huszonötezer hektár termőföld szikessé, terméketlenné vált. A vízveszteségért azonban nemcsak a mezőgazdaság a felelős. Nagyon sok víz megy veszendőbe (elpárolog vagy a földbe szivárog) azalatt amíg a nedvesség a folyótól (vagy víztárolótól) eljut a növényig. Ez az első veszteség. A nagy csatornából aztán kisebbekre halad tovább a víz. Áramlását olyan elzárólapokkal szabályozzák, melyet rendszerint az öntözöm unkások emelnek fel vagy eresztenek le, kézi erővel forgatva a csörlőt Ily módon nem lehet elég gyorsan és pontosan adagolni a vizet, ezért körülbelül tizenöt százalék veszendőbe megy. Ez a második veszteség. Végre eljut a víz a földre. Ősidők óta úgy öntöznek, hogy a vizet egyszerűen a talajfelszínre engedik. Azok a növények, melyek a barázdák elejéhez közelebb vannak, vagy kisebb üregben állnak, bő vízhez jutnak, a többieket viszont a kiszáradás fenyegetheti. Hogy ezek vízszükségletét is kielégíthessék, a drága folyadék fogyasztását többszörösére kell növelni. Ez a harmadik veszteség. Hogyan lehet e veszteséget kiküszöbölni ? Már a húszas években megszületett az ötlet: csepegtetéssel. S. Blass palesztinai mérnök felfigyelt arra, hogy a hőségtől eltikkadt utcai fák közül az egyik pompás koronájával, nedvdús zöld leveleivel tűnik ki a többi közül. A furcsa az volt. hogy valamennyi fát naponta egyformán megöntöztek tűzoltófecskendővel. Blass rájött arra, hogy egy lakos a „tettes". Hanyagságból elmulasztotta megjavítani a fa közelében levő vízvezetékcsapot, amely állandóan csöpögött a fa közelében. A következtetés magától adódott; Blass szabadalmaztatta új módszerét, a csepegtetéses öntözést Az új öntözési mód legfőbb előnye, hogy a víz a földön vagy a földben elhelyezett csövekben áramlik és belőlük különleges csepegtetőkön szívódik fel, így az éltető nedvesség nem vaktában folyik el, hanem pontosan a „megcélzott" növények gyökeréhez, majd a törzsbe és a levelekhez jut. További előny: Blass módszerével lehetőség nyílt arra, hogy meredek dombhajlatokon levő szántót, kertet vagy szőlőt is meglocsoljanak. Korábban csak a vízszintes parcellákat öntözték. Hiszen ha a vizet akár szabadon engedik rá a földre, akár szétpermetezik, a csorgó víz feltartóztathatatlanul fut le a dombhajlaton, s magával ragadja a talajrögöket; az eróziós folyamatot igy az emberkéz idézi elő. Az új öntözés/ eljárásnál a szél nem fújja el a vizet az öntözendő területről, a víz nem párolog el a levegőben, és nem szivárog el a talaj mélyébe. A csepegtetéses öntözés utóbbi előnye különösen nagy jelentőségű. A víz eltűnése a föld mélyében kétszeres kárral jár. Az öntöző víz összekeveredik a taljavízzel, s megemeli annak szintjét. Közvetlenül a szántóföld alatt mocsár képződik, melyben tönkremennek a vetemények gyökerei. (Indiában és Pakisztánban emiatt minden évben nagy kiterjedésű földek válnak terméketlenné.) Ha pedig a víz a felső talajszinten marad, hamar elpárolog, só marad utána a talajban. A világon ötvenmillió hektár öntözött földön a sótartalom meghaladja a kultúrnövények számára elviselhető mértéket — az ilyen földeken a pázsit sem marad meg. A csepegtetéses öntözés előnyei közé tartozik még, hogy a kultúrnövényekhez a vizet olyan mélységben is oda lehet juttatni, ahová már a gyomok gyökerei nem érnek le, s ezáltal is pusztítani lehet a kártékony növényeket. A csepegtetéses öntözés teljes diadalától azonban még messze vagyunk. Vajon miért? Mikor Blass szabadalmaztatta öntözési rendszerét, a csöveket főleg fémből hengerelték. De csupán egy országban is annyi mező, konyhakert, gyümölcsöskert van, hogy öntözésükhöz rengeteg csőre volna szükség: a világ vaskészletének jelentős részét erre kellene fordítani. Az olcsó, tartós és nem rozsdásodó műanyag csövek megjelenése után az öntözési szakemberek is szélesebb körben kezdték alkalmazni a csepegtetéses öntözést A fő nehézséget ekkor már a csepegtető jelentette. A csepegtető nyílásnak szűknek kell lennie, és nem szabad eldugulnia. Sajnos két iíyen egymást csaknem kizáró követelménynek roppant nehéz eleget tenni. Só és iszap minden víztárolóban van, s ezek elzárják a csepegtetőt Ez ellen szűrövei védekeznek, de gyakran ez is eltömődik. Tatán megoldást jelentenek a nemrég kikísérletezett perforált polietilén csövek, amelyeknek minden folyóméterén háromezer apró lyuk van. A só és iszap így lassabban rakódik le a csövekre. Az is igaz azonban, hogy a sok lyuk hátrányokkal is jár. Az ilyen csövek jobban pazarolják a vizet, mint a régiek. Mindent összevetve, a csepegtetési módszer fogyatékosságai miatt még nem aratott végleges győzelmet: a szakemberek még keresik a tökéletesítés további lehetőségeit. 1 Q