A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

Amikor a Seremetyevo—2 repülőtéren a TU—154 földet ért és a tolmácsnö, a csinos, szőke Galina azt mondta, hogy a repülést Kazanyba, a Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosába a Sztarogyedovoi repülőtérről folytatjuk, azt hittem, hogy csak néhány kilométer út áll előttünk. De amikor több mint két órát robogott velünk a kocsi és a repülőtérnek még hire-hamva sem volt, jöttem rá, hogy ebben az országban a távolság és az idő fogalma egészen más, mint nálunk. A Seremetyevo—2 repülőtér a moszkvaiak büszkesége, az olimpiai játékok előtt építették, hogy a három moszkvai repülőtér mellett itt fogadhassák a játékokra érkező sportolókat és vendégeket a távoli országokból. Itt minden automatizált, gombnyomásra működik. Amikor a TU— 154 begördült a kifutópályáról és megállt, hogy az utasok kiszállhassanak, nem a megszokott lépcső került a kijárati ajtó alá, hanem egy folyosóba léptünk a gép fedélzetéről és néhány méternyi haladás után egyenesen az épület „gyomrába" kerültünk, ahol megkezdődött az útlevél- és vámvizsgálat. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire felocsúdtam ámulatomból, már kint is voltam az épület előtt, az esős, zimankós moszkvai utcán és kísérőim betessékeltek a taxiba, amelynek viteldíja itt a legolcsóbb a világon. A Kazany felé induló gép fedélzetén fogott el először az izgalom. Itt tudatosítottam első Ízben, hogy több mint másfél ezer kilométer van mögöttem, és előttem az út nagy része — több ezer kilométer le Kazanyig, onnan századunk legnagyobb lángelméjének, Vlagyimir Iljics Uljanovnak — Leninnek szülővárosába, a mai Uljanovszkba, majd hajóval le a Volgán Volgográdig, és tovább a Donon Rosztovig, aztán ismét repülőgéppel vissza Moszkvába, hogy onnan nem egészen két hét eltelte után ismét itthon érhessek földet. A repülőgép indulásra készen várakozott, WW HET TENGER KIKOTOJE és az idő .ólomlábakon járt. A gép elülső ajtajánál valami zavar támadt. Beszédfoszlányok hallatszottak, amire az eddig nyugodtan bóbiskoló utasok is felfigyeltek. Két idős tatár férfi hordágyon egy nőt vitt fel a lépcsőn. Az asszony mozdulatlanul feküdt díszes, ünnepi ruhában. Arca beesett, viaszsárga volt. A légikisasszonyok vitatkoztak, magyarázkodtak, nem akartak beleegyezni, hogy a hordágy eltorlaszolja az utat. Az idősebb férfinak gondterhelt volt az arca. Mondott valamit a barátjának, megragadták a hordágyat és cipelték ismét lefelé, aztán újra fel a hátulsó ajtóhoz. Ismét ott voltak a légikisasszonyok. De most már nem vitatkoztak. Valamit csendben magyaráztak az öreg tatárnak. Barátja helyet foglalt az utastérben. Az öregnek most már nyugodtabb volt az arca. Rövid időn belül ő is helyet foglalt nem messze a hátsó bejárattól, hogy a haldokló asszony közelében maradhasson. A ráncok az arcán kisimultak, és ö is egészen megnyugodott. Tompán meredt maga elé a semmibe. Sikerült. Az asszony már odahaza hal meg. A szülőföldjén. Ahova egész életében visszavágyott. Mert az ember olyan, mint a fa, amely megnő, ágai kiterebélyesednek, de a gyökerek, a gyökerek ott maradnak a földben, ahonnét kinőtt. A gép tízezer méter magasságban repült, óránkénti hétszázötven kilométeres sebességgel. Hetven perc repülés után a légikisasszony jelentette, hogy a gép néhány perc múlva földetér Kazanyban, a Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosában. A hőmérséklet plusz 14 Celsius fok. Kazany modern város fejlett iparral és kulturális emlékekkel. A kujbisevi-tengernek