A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

A letarolt Meszeshegy A legrégibb ház kat, akik szüretig őrizték a szőlőt. Nyári vasárnap délutánokon kedélyesen folyt a „buterlázás". Kihúzott ponyva alatt árulták a hegy levét. Énekelték a küzdelmes életük szülte dalt: Hej. a mohi hegy borának, amelynek az ötödik sora: Ha én megválthatnám, a Kossuth bankóját... Azt mondja Nagy László nyugdíjas tanító és mindenki, akivel beszéltem, hogy a mohiak megőrizték a negyvennyolcas zászlót. Rejtették, bújtatták, soha nem adták ki a kezükből. Talán magát Kossuthot is így rejtették volna az önkény elől, ha a mohiakra bízza a sorsát. — Kodály is járt itt — mondom Pagács Dinának, most már a dunnából paplant készítő varrónőnek. S mondom később Hajpál Mátyásnénak is, aki szintén egyedül őrzi majdnem üres házát. — Nagyanyám sokat dalolt Kodály zenegépébe. — válaszolja Pagács Dina. —Öt-hat éve énekelték a Magyar Rádióban az egyik itt gyűjtött dalt (Sej-haj, gyöngyvirág, teljes szegfű, szarkaláb, bimbós majoránna). A műsorban az édesanyám nevét is említették. Hajpál Eszter. Még lány volt, amikor a Mester itt járt. Mikor felhangzanak a Mohiban gyűjtött dalok, mindig meglódul a szívem. — Béres Károly volt annak az embernek a neve, aki a Hej, a mohi hegy borának kezdetű dalt Kodálynak elénekelte — adja tudomásomra Hajpál Mátyásné, s többet nem is mond a mohi dalokról. Egyik lába itt, a másik meg Léván a vásárolt családi házban. Kinek van kedve szólni a nótázókról ^olyan helyen, ahol már megszűnt a régebbi közösségi élet. Az a vigasztaló, hogy még senki nem ment el véglegesen, hiába búcsúztak el egymástól az emberek. Még vissza-visszajárnak hétvégeken. Szőlőbe, pincébe, a volt házukba. Még müvelik a szőlőt. Szőlőnek, bornak, amely hajdan a dalt fakasztotta, teremni kell. A Mohegyhez most építenek rendes utat a Váhostav segítségével. De a letarolt erdő s hegy helyén a sok robbantás zavarja az ittmaradottak s a még hazajárók nyugalmát. A letarolt hegyen járva, a nehéz munkagépeket bámulva, Srámek Peter mérnökkel, az Eperjesről (PreSov) feleségestől Lévára költözött fúró-robbantó csoport vezetőjével beszélgetek. Több mint százszor robbantottak idáig. Délután ötkor ismét megszólalnak a veszélyt jelző szirénák. Húsz-huszonkét tonna robbanóanyagot tettek a földbe. Uhrecky Michalt, a hatalmas üzemanyag-tartálykocsi vezetőjét is megállítom. Százhúsz-százharminc liter üzemanyagot hord hónaponként a Meszeshegy munkagépeibe. Öt óra körül egy dombról nézem a robbantást. Erös fényvillanás a sötétedő égbolt alján és félelmetes morajlás. A lábam alatt is mozog a föld. Aztán óriási hangerővel porfelhőt kavar a robbanás. — Ideális megoldás szerinted az uránércből nyert hő- és villanyenergia ? — Sokkal ideálisabb lenne a hidrogén fűtőanyagként történő felhasználása — mondja Forgon István mérnök. — így újra víz lenne a hulladékból. Vízből vizet csinálnánk. Sajnos, az előállítás még rendkívül költséges. De már megoldott. A rakéták üzemanyaga hidrogén. Ennek olcsó előállítása lenne szerintem a technika egyik legnagyobb vívmánya az energiaellátás szempontjából. — Jártál már Mohiban, ismered a Hej, a mohi hegy borának kezdetű dalt? — érdeklődöm a gömörmihályfalai születésű Forgon Istvántól, akinek a felesége orvos, nagy lánya, fia van. — Még nem jártam ott. A földmunkát az építészet csinálja. Később megyek, amikor majd a műszaki berendezéseket szereljük be. De a dalt ismerem. Tanultam valamikor. El is hegedülném, mert még mindig szeretek játszani a szárazfán. — Léva, lakótelep a halastó közelében, egészen a város szélén, ahol nyárfák őrzik a mohiak hazajáró álmát. Hozták a városba életüket, magyar szavukat, bizonytalanul tapogatják lábukkal a lépcsőket, kezükkel a vízcsapot. Hozzászoknak lassan az új körülményekhez. Diószegi Józseféknél a négyéves kisfiú, Zsoltika, levetteti a cipőmet, amikor belépek az előszobába. Tavaly költöztek a hétemeletes épületbe, amelynek három lépcsőháza teljesen a mohiaké. Szoktatják magukat a gondolathoz is, mint Dirigács Kálmánék, akiknek még Mohiban termett csupa jóval van tele az éléskamrájuk, hogy mi lesz később? A városi ember elmagányosodását is nehéz megszokniuk, akárcsak a temetőjük hiányát, amely épségben megmaradt az atomerőmű közelében. Az atomerőmű őrzi majd a község szlovák (Mochovce), a temető a magyar nevét. A Kodály által itt gyűjtött dalok pedig éltetni fogják az atomkornak áldozatul esett Mohit századokon át. MÁCS JÓZSEF PRANDL SÁNDOR felvételei 13