A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-07 / 45. szám

AZ EKE Talajművelő szerszám, a szántás eszköze. A képen látható fagerendelyes vaseke taligával együtt a koloni néprajzi gyűjtemény értékes tárgya. Tulajdonképpen átmeneti változata a 19. század második felében kifejlesztett magyarországi Vidats-féle ekének és a még ma is használt vasekének. Az első világháború végéig szántottak, és csak a húszas években szorította ki a vaseke. Ügyes kezű fúró-faragó emberek, kovácsok és bognárok segítségévei házilag is elkészítették. Főbb alkatrészei: a gerendely — Kolonban ekerúd, — erre szerelték az ekeszarvat, az eketalpat és a barázdahasító csoroszlyát. Az eketalp tartóvasához rögzítik az ekelemezt — Kolonban eketalp — ehhez csavarozták az eke legfontosabb részét, az ekevasat. A baloldali ekeszarv felső végén helyezkedik el a csúsztató, szántáskor a fordulóknál erre fektették (csúsztatták) az ekét. Az eke tartozékai: az ösztöke, amellyel az ekelemezt, ekevasat tisztították; az ekeló, az eke (V alakú) szállításának eszköze. Az ekét szekéren vitték ki a határba, de az egyik parcellától a másikig már csak az ekelovon. Eketaliga — Kolonban talega, az eke vezérlését-irányítását szolgálja. A taliga (vagy talyiga) szabályozó szerkezetével állítható be a szántás mélysége és a barázda szélessége szerint. A taligát feszíthető láncokkal — Kolonban lakat — kapcsolták az eke gerendélyéhez. Rúdjára akasztották a kisát (kisafa), ezzel fogták be a lovakat, ökröket, esetleg teheneket. A taligának jobb és bal oldalán párban különböző nagyságúak voltak a kerekek a talajszint és a barázda mélysége közötti különbség kiegyenlítésére. A falusi mesteremberek között igen fontos szerepet játszottak a kovácsok amellett, hogy munkaeszközöket, vasalást végeztek, elsődleges feladatuk a patkolás és az ekevas élesítése volt. Ez utóbbit rendszerint kommencióban végezték, s ezért egy évre egy méc, azaz 25 kg gabonát kaptak minden gazdától, függetlenül attól, hogy hányszor élesítették az ekevasat. A honfoglaló magyarok már használták, vagy legalábbis ismerték az ekét, hiszen maga az eke, szántás szavaink is még az ugor—bolgár—török kapcsolatok korából valók. Nevét onnan kapta, hogy kenyérsütéskor ebbe szakajtották bele egyforma adagokban a sütőteknőben bedagasztott tésztát, kelesztették tovább és ebből borították rá a sütő- vagy kenyérhányó lapátra, hogy a siskóba (kemencébe) tegyék. A szakajtót, hozzáértő kosárfonók készítették rozsszalmából. Készítésének módja hasonló volt, mint a mostanában használatos gyékényből, sásból, szalmából font tárgyaké. Kézzel csépelt, vízben áztatott rozsszalmából (zsúp) ujjnyi vastag kötelet sodortak és körbe-körbe tekerve, közbefont hasított fűzfavesszővel erősítették, míg a kellő formát és nagyságot elérték. Tulajdonképpen ugyanaz a munkamenete, mint a kosárfonásnak. A paraszti életben a szakajtó nélkülözhetetlen kellék volt a háznál. Falunkban ötféle fajtája volt használatos. A mély, cseréptál formájú krumplis-szakajtót mértékegységként is használták, például gabonakölcsönzéskor, -disznó-, baromfietetésnél, az adag kiméréséhez, kukoricamorzsolásnál, krumpli bab stb. ültetéséhez. Volt aztán ámforaszerű tojásosszakajtó (kép), ezt a tojás begyűjtéséhez, tárolásához használták. Az ovális alakú kisszakajtó különböző kézimunkák, varró-hímző eszközök, cérnagombolyagok elhelyezésére és a csipkeverö „pucok" tartójaként szolgált. A lisztes-szakajtó helye állandóan a lisztesládában volt. Lisztet mertek vele. illetve lisztszitáláskor használták. A lisztes-szakajtó ugyanolyan formájú volt, mint krumpliszakajtó, csak valamivel kisebb. A lyukas-szakajtót csak kenyérsütéskor használták. Ebből minden gazdasszonynak legalább öt-hat darab kellett hogy legyen, hiszen általában háromhetenként sütötték meg az öt-hat taligakerék nagyságú kenyeret. A kenyértészta kiszakításához, kelesztéséhez azért használták a feneketlen lyukasszakajtót, hogy a tésztát könnyen kiboríthassák belőle a sütőlapátra. Kolonban Salát Jani bácsi volt az utolsó szakajtókészítő, kosárfonó. Néhány éve hunyt el. Valamikor piacra is hordta áruját. Bár vannak még a faluban, akik értik ezt a mesterséget, de sajnos, a határból eltűnt a rozs és a talajjavítás következtében a fűzfa is. SÁNDOR JÁNOS A SZAKAJTÓ