A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-07 / 45. szám

Cserepek KOVÁCS MAGDA MESÉI Őszintén megvallva, nem rajongok túlságosan az íróasztalok mellett kiötlött mesékért. Többnyire éppen az hiányzik belőlük, ami a népmeséket — különösen a magyar népmeséket — olyan vonzóvá és jellegzetessé teszi : a meleget árasztó emberi derű, valamint a fantasztikum meg a valóság merész, de sohasem erőszakolt ötvöződése. A legtöbb meseiró abba a hibába esik, hogy minden áron fel akarja kelteni a gyerekek érdeklődését: rendszeresen megkérdezi például — minden tizedik mondat után legalább egyszer —, hogy figyelnek-e még, vagy hogy tudják- ki volt ez meg az meg amaz, akikről aztán kiderül: nem is volt olyan fontos bemutatkozniok. Még szerencse, hogy a mesék szerzői manapság már nem egyszerűsítik le a történetet holmi erkölcsi példázattá, s legalább némi teret adnak a gyermeki fantáziának is. Viszont továbbra is kísért az a szemlélet, mely szerint a mesét időszerűvé, maivá kell tenni, s ennek legtermészetesebb módja, ha a körülöttünk található tárgyakat mesefigurákká léptetjük elő. így elevenedik meg az autó, a villanypózna vagy éppen a mosógép, s így kerül be a mesék világába — furcsa ellentmondásként — az űrhajó is. Ami petsze még nem lenne baj, csak hát ezek a tárgyak többnyire a mesében sem tesznek mást mint a valóságban, legfeljebb beszélni tudnak, ami viszont egy edzett és sokat tapasztalt meseolvasót már nem szokott különösképpen meglepni. Aztán az is az igazsághoz tartozik, hogy egy magára adó író rangon alulinak tartja a meseírást (mint a „komoly" tudós is a tudományos ismeretterjesztést), könnyelműen átengedi a terepet a tehetségteleneknek vagy a féldilettánsoknak, akik kapva kapnak is a felkínált lehetőségen, és senkitől sem zavartatva megkezdik romboló ténykedésüket. Elvégre mi másnak, ha nem rombolásnak nevezhető az, amit egy mindenre érzékeny és fogékony lélekben a fércmű kivált: már a kezdet kezdetén megzavarhatja, megfertőzheti a gyermek tudatát, s könnyen megeshet az is, hogy az ilyenfajta ifjúkori „olvasmány élmények" a felnőtt embernél tartós ízlésficamot eredményeznek. Mindezek után kétszeresen is örülhetünk annak, hogy Kovács Magda jóvoltából olyan mesekönyvvel gyarapodott a „gyermekirodalom", amelyet nyugodt lelkiismerettel adhatunk gyermekeink kezébe. Először is örüljünk a szép és kitűnő könyvnek, a bájos, olykor már mesteri tollal íródott történeteknek. Másodszor pedig annak örüljünk, hogy a tehetséges, de oly ritkán publikáló Csehszlovákia magyar írónő ismét könyvvel jelentkezett. Hogy a kötet, A csodagombóc végül is mesegyűjtemény lett, azon tulajdonképpen nem is kell csodálkoznunk különösebben. Kovács Magda prózájában mindig is volt valami meseszerű, hősei igen közeli rokonságban álltak a népmesék alakjaival, s még a leginkább realisztikus történetében, A Lujza utca 3. című elbeszélésében is van ami ha nem is a népmesékre, de legalább Andersen meséire emlékeztet. Kovács Magda mesehősei nem hajtanak végre rendkívüli tetteket; mindaz, amit cselekednek nagyon is emberi, még akkor is, ha történetesen nem emberekről, hanem állatokról, növényekről vagy éppen életre kelt tárgyakról van szó. Az egyik legrokonszenvesebb figurája például egy aprócskára sikeredett gombóc, amely (vagy talán aki ?) azáltal lesz hőssé, hogy erőt és önbizalmat csöpögtet reményüket vesztett barátaiba, s az lesz a jutalma, hogy egy éhes kismalac kedvére lakmározhat beiöle, s ö ennek ellenére ugyanakkora marad. Egy másik, nagyon is emberszerű hőse a hosszúfülű nyúl. Földigfülü, akit hiúsága majdnem végzetes bajba sodor, de Süsü; a kissé ütődött és beképzelt, ám alapjában véve nem rosszakaratú bolondgomba is jónéhány embertársunkra hasonlít. Jóllehet Kovács Magdának nem különösebb erőssége a cselekménybonyolítás, meséi ennek ellenére mindvégig izgalmasak maradnak — méghozzá a sajátos nyelvezet jóvoltából. Kovács Magda meséinek van egy alaphangja, s ez az olykor humorral, olykor szelíd iróniával átitatott derű hangja. Kellemesen csengő, mezzoszoprán hang ez, lágyan ívelő és puhán simogató, szinte észrevétlenül belopja magát az emberbe, s még akkor sem túlságosan zavaró, amikor néhanéha elvéti a ritmust vagy egy pillanatra megbicsaklik. Az írónőnek van egy másik erénye is, amit nagyon jól sikerült kamatoztatnia: a megfigyelőkészség. Olyan életszerű leírásokat olvashatunk a baromfiudvarról, a tó körüli vegetációról vagy éppen az erdei tisztásról, mintha legalábbis filmet látnánk. Azt hiszem, a rajzfilmkészitők hálásak lehetnének Kovács Magdának ezekért a történetekért: kiváló alapanyagul szolgálhatnak egy-egy mesefilmhez. s még csak nem is kellene túl sokat töprengeni a megvalósításukon; az írónő szinte minden szükséges tudnivalóval ellátja a filmeseket. Azt hiszem nem bizonyulok merész jósnak, amikor kijelentem: az a 8800 példány, amennyit a Csodagombóc-ból kinyomtattak nemigen fog beporosodni a könyvesboltok polcain. Sőt félő, hogy kevés is lesz. Mert ezt a könyvet gyerek és felnőtt egyaránt olvasni fogja, s minden bizonnyal öröme telik majd benne. (lacza) CUDAR ELÉGIA (Beszélgetés Zs. Nagy Lajossal, új kötetéről) A csehszlovákiai magyar írók srozatában jelent meg a Madách-nál, Zsélyi Nagy Lajos: Cudar elégia című kötete, válogatott és új verseinek gyűjteménye. Már a könyv címe is felkelti az olvasó érdeklődését hetyke fintorával, szokatlan felhangjával. Ha belelapozunk az ízlésesen kiállított könyvbe, egy nagyon érdekes, groteszk, ironikus költészet bontakozódik ki előttünk, a sajátos Zs. Nagy Lajos-i világ, amely mind meglátásaiban, mint gondolatvezetésében és hangvételében egyedülálló a szlovákiai magyar költészetben. A modern élet, az emberi méltóságot egyre jobban lefitymáló közgondolkodás ellentmondásai jelennek meg a költő verseiben, csipetnyi borssal és paprikával, némi fanyar és kesernyés ízzel, de mindig őszinte érzéssel, póz nélkül kitárulkozással. Zsélyi Nagy versei szinte kilépnek a kötetből s arra kényszerítenek bennünket, hogy továbbgondoljuk a költő mondanivalóját, továbbéljük vágyait, álmait, indulatait, sokszor bohócruhába takart bölcsességét. Közéletünk, közgondolkodásunk fonákságai, sőt a fondorkodó világ rossz közérzete is kicsapódnak ebben a költészetben. Mégsem hangolnak le bennünket ezek a versek, sőt felcsigáznak, felráznak, hogy a költővel együtt küzdjünk a jóért, az igazságért, a földkerekség emberszabásúbb arculatáért. Hangvétele nem mentes az öniróniától sem: „Hü, a nemjóját! Ha én ezt tudom! — / Hogy a költészetből nem lehet megélni! / Azt a jónemjét ennek a kutyavilágnak! / Miből lehet megélni akkor, kérdem én. / Munkából meg muzsikából. Mit csinál-/jon hát a költő, ha rágja őt a múzsa? / Menjen el kondásnak? Makkoltasson / disznókat a karikási erdőben! Álljon / a vizek partján, mint Nepomuki Szent / János, és heged űzzön a halaknak! / Hohó, nem oda Buda!" / Természetesen másfajta verseket is találunk a kötetben: szerelmes énekeket költészetének első szakaszából, hangulatverseket, elégikus, az ifjúságba visszasóvárgó poémákat, a Nagy Lajos-i életszemlélet költői üzenetét. .. Faggatom a költőt. Költészetedben két vonulat keveredik, a régebbi, az egyszerűbb fogantatású, sokszor népies, de mindenképpen hagyományos versforma, a másik vonulat a groteszk látásmód, az oldottabb, szabadversszerű kifejezés, amely sokkal gazdagabb, erőteljesebb és látványosabb... A Cudar elégia előtt négy köteted jelent meg. Melyikben találjuk, — hogy földrajzi kifejezéssel éljek — a vízválasztót? — Nem igen szoktam azon töprengeni, van-e, s ha igen, hol van ilyen „vízválasztó" a költészetemben. Ez a kritikusok dolga, s a kritikusok már régen egybehangzóan azt álitják, hogy Tériszony című kötetem jelentett valamiféle előrelépést, minőségi változást költészetemben, költői munkásságomban. Ének a tisztaságról című első köretemet hovatovább már azok is elmarasztalják, akik megjelenése után egyértelműen dicsérték. Kritikusokról tehát jót vagy semmit, s főleg ne vitatkozzunk velük, mert a végén póruljárhatunk, elvégre mégsem mindegy, hogy milyen skatulyában helyezik el az embert, az ember költészetét. Ilyen szempontból a „Groteszk költészet" feliratú skatulya is jobb. mint a .. .koporsó. ' — Kik azok a költők, akikhez közelállónak érzed magad? Kik hatottak rád leginkább? Hiszen, ha mondják is, hogy költőnek születni kell, sokkal lényegesebb a felgyülemlett tapasztalat, az olvasottság, a műveltség, a világköltészet legjobbjainak a megismerése, a másik műveivel való szembenézés. — Azt hiszem épp azok a költők hatottak rám a legkevésbé, akiket a legjobban szeretek, így például Petőfi, Ady, Szabó Lőrinc, Radnóti. Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor. Az ilyen hatásokat is a kritikusoknak kellene kielemezniük a verseimben, nyilván meg is teszik majd, ha kedvük lesz hozzá. — Teljes képet ad rólad válogatott verseidnek kötete? Fedi költészetednek legsajátosabb ismérveit? Nem kevesled a kötetben megjelent verseidet? Mennyire saját és mennyire kiadói, illetve szerkesztői elgondolás egy ilyen reprezentatív kötet? — Nem tudom, milyen képet ad rólam ez a kötet. De nem hiszem, hogy teljes ez a kép, hiszen számos, általam fontos vers kimaradt belőle, elsősorban a szerkesztő elgondolása és az előre meghatározott könyvterjedelem miatt. Saját elképzeléseimet nem tudtam megvédeni a szerkesztővel szemben, aki igen okosan érvelt. Azzal tudniillik, hogy ő egy jó kötetet akar összehozni, illetve létrehozni. Most már csak abban reménykedhetem, hogy neki volt igaza. — Milyennek látod most a saját költészetedet? Lehet még folytatni az ironikus- szatirikus hangot vagy váltásra lesz szükség ? Van még kedved a játékra, illetve a kísérletezésre ? — Sajnos újra csak azt mondhatom, amit már az elején hangsúlyoztam, hogy nem tudom „látni", pontosabban képtelen vagyok fölmérni a saját költészetemet, költészetemnek eredményeit, s hogy ez a kritikusok dolga. S mivel azt sem tudom, fogok-e még egyáltalán verset írni (egyébként sosem tudtam ezt), fogalmam sincs arról, tovább folytatom-e a szatirikus-ironikus hangot vagy sem. Azt azonban szeretném megjegyezni, hogy én minden versemet kísédetnek tartom, a versírást általában kísédetezésnek vélem. Ha a kísérlet sikerült: létrejött egy jó vers; ha nem, rossz vers született. Mindent összevetve: játék és kísérletezés nélkül nem tudom elképzelni a költészetet. — Van-e nálunk visszhangja a csehszlovákiai magyar költészetnek? Ha nincs, mi ad ösztönző erőt ahhoz, hogy tovább írjunk ? Mi ad szárnyakat a költőnek ? Szükséges ehhez a külső impulzus, az olvasó visszajelzése ? — Ha nem is túl nagy. valamilyen visszhangja van ennek a költészetnek. Azok az emberek, akik szeretnek olvasni, jobbára verseket is olvasnak. Visszajelzéseket persze leginkább csak az író-olvasó találkozásokon észlelhet az ember, no és a kritikában, amennyiben a kritikust is olvasónak tekinthetem, és miért ne tekinthetném annak? De azért külső impulzusokra a költő ne az olvasók részéről számítson, hanem magától a valóságtól, vagy ha így jobban tetszik: az élettől; s ami még ennél is fontosabb, keresse meg saját belső erőforrásait ha — rendelkezik még ilyenekkel. Ha nem rendelkezik ilyen erőforrásokkal — versek helyett írjon valami mást. — Az elmúlt időben sokáig beteg voltál. Okozott ez valamilyen változást illetve megrázkódtatást benned és természetesen költészetedben ? — Több, mint öt hónapig voltam kórházban, nem is könnyű testi nyavalyákkal. Igen közelről figyelhettem meg, milyen esendő az ember, hogy (Adyval szólva) „milyen szomorú embernek lenni", egy testbe zárva saját végzetünkkel, a halállal. Azt, hogy döbbenetes élményekben, megrázkódtatásokban volt részem, azt hiszem fölösleges itt hangsúlyozni. Az elmúlás sokkal súlyosabb, tragikusabb és botrányosabb dolog annál, mint hogy néhány frivol versben elintézhetném, miként azt sajnos néhány régebbi versemben tettem. Amióta a kórházból, viszonylag elviselhető állapotban kikerültem, még — egy rövid versfoszlánytól eltekintve — nem írtam verset, s ismétlem, nem tudom, írok-e még valaha? Ha igen, elképzelhetetlen, hogy ezek a kórházi traumák nyomot ne hagynának a majdani verseken. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY 14