A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

mégsem hat túlzsúfoltnak, mert a fényképrengeteget egy-egy rövid életrajz, egy-egy idézet lazítja fel, és az emléktárgyak, amelyek között olyan ereklyék vannak, mint a Blaha Lujza téren lebontott Nemzeti Színház (a volt Népszínház) berendezési tárgyainak töredékei, Básti Lajos hegedűje, melyen Bolyai Farkasként maga játszott Németh László csodálatos dikciójú drámájában, a Két Bolyai-ban, ott vannak az ügynök Willy Loman (Timár József) utazótáskái, Bozzi úr (Latinovits Zoltán) pörgekalapja éppúgy, mint az a gúnya és tarsoly, amelyet Kiss Manyi viselt mikor Kurázsi Mama targoncáját húzta fáradhatatlanul Brecht drámájában. Az ember megilletődve vonul szobáról szobára az emlékeket ébresztő dokumentumok között, és szinte újra átél egy-egy felejthetetlen színházi estet, s közben a torka összeszorul és szeme sarkában megcsillan az emlékezés könnye. Mert bizony felkavaró élmény volt ott állni Bajor Gizi Kleopátrája előtt és megelevenedve látni-hallani, hogyan üti, veri, rúgja, karmolja Kleopátra Shakespeare színművében az Antonius esküvőjét hirülhozó fáradt hírnököt, vagy látni diadalittas mosolyát, amikor Antonius (Tímár József) újra visszatér és térdreborul előtte ... Igen Timár, a másik színészóriás, a felejthetetlen partner, akinek különös fényű hangja olyan ideálisan párosult a Bajoréval, hogy hallgatójukat szinte zenei élményben részesítette. Tímár mint Otelló, vagy Arthur Miller drámájában az ügynök, Timár, aki még halálos betegen is hónapokon keresztül játszotta azt a szerepét .. . Aztán ott látjuk a vérpadra induló Stuart Máriaként, hófehérbe öltözve Tőkés Annát, és halljuk velőtrázó iszonyatos sikolyát, amikor mint Lady Macbeth hírül veszi a király meggyilkolását, majd megjelenik mint gránitkemény Bernarda Alba García-Lorca drámájában. És pereg tovább a film .. . Feltűnik Csortos Gyula robosztus alakja, aztán felvillan a világfi külsejű Jávor Pál, aki egyaránt volt Peer Gynt, Rank doktor és Nószthy Feri... az utolérhetetlen eleganciájú Uray Tivadar Hermann Bahr: Koncert című szellemes darabjának zongoraművészeként; Somlay Artúr őrjöngő Lear királya, Jegor Bulicsovja, Alekszej Kareninje; Rózsahegyi Kálmán. Gózon Gyula, Berky Lili... Aztán az emeleten a fiatalabbak: Várkonyi Zoltán egy-egy mérföldkőnek számító alakítása: az 1940-es IV. Henrik, Pirandello drámájában, majd utolsó szerepe James Tyrone O'Neill: Utázás az éjszakában című tragédiájában. Latinovits Zoltán, aki oly hamar égett el a szenvedélyek és szenvedések önpusztító lángjában. Aztán felvillan egy-egy csodálatos, utolérhetetlen alakítása Ladomerszky Margitnak, Warrenné, Bulla Elmának, Szent Johanna, Ladányi Ferencnek Peer Gynt, Pécsi Sándornak Szellemfi, Ajtay Andornak Taláros Úr szerepében. Megint tovább ott vannak a Latabárok, Honthy Hanna, Kiss Manyi, aki „úgy szerette a habos süteményt" és így lehetne folytatni a sort, de az audiencia lejárt, s eszembe ötlik Jókai Mór mondása: „A művész két sírban nyugszik, ha meghal: egyik a föld, másik a feledékenység." Milyen jó, hogy ez a mondás a Bajor Gizi Színészmúzeum jóvoltából már csak részben igaz. VARGA JÓZSEF HOGY NE VESSZENEK EL A FELEDÉKENYSÉGBEN A modern, jellegzetesen pesti, kékre festett csuklós Ikarus, elhagyva a Lékai János teret, a meredek Stromfeld Aurél utcán kaptat fölfelé, hogy elérje uticélját, az Orbánhegyet, ahonnan már oly csodálatos kilátás nyílik a Parlamentre, a Margit-szigetre, a Bazilikára, a Duna karcsú hidjaira és a balparton elterülő egész pesti városrész panorámájára. Ez a Stromfeld Aurél utca már tipikus képviselője a pesti oldal körengetegétől eltérő egyéni budai villanegyednek, ahol a kisebb-nagyobb családi házak sokasága váltakozik a hegyoldalban a sokszínűen gazdag növényzettel. A Stromfeld Aurél utca elején szintén áll egy ilyen békés, idillikus hangulatot árasztó kétszintes villa, ahol egykor a magyar színjátszás újabb korának büszkesége. Bajor Gizi lakott, s most képek, tárgyak, emlékek formájában itt nyertek hajlékot mindazok, akik életüket Thália papjaiként és papnőiként a magyar színművészetnek szentelték. A Bajor Gizi nevét viselő szinészmúzeum, mely a maga nemében európai ritkaság, mai formájához három szakaszban jutott el. Az elsőben, 1952-ben, a megemlékezés kizárólag Bajor Gizinek szólt és a múzeumot létrehozó Gobbi Hildának az volt a célja, hogy abban a lakásban, amelyben Bajor Gizi élt és ahol időelőtti megrendítő halála bekövetkezett, (férjének. Germán professzornak ugyanis az volt a meggyőződése, hogy felesége agytumor áldozata lesz, s így azonnal ható nagy adag morfiummal meg kell őt menteni a szenvedéstől és lassú halódástól), összegyűjtsék a művésznő magán- és színpadi szereplésével kapcsolatos tárgyi emlékek sokaságát. így jött létre hát a Bajor Gizi Múzeum, amely emléket állított 37 éves gazdag művészi pályájának, A Kisfaludy-Stróbl Zsigmond alkotta gyönyörű márványszobor mellett ott látjuk Bajor Gizi kiemelkedő szerepeinek, a Nórának. Kleopátrának. Karenina Annának, Gauthier Margitnak, Ásvaynénak és az utolsónak. Lady Milfordnak jelmezeit, kellékeit (hogy csak néhány kincset említsek), valamint kitüntetéseit: a Signum Laudist éppúgy, mint a Kossuth-díjat. A nappali megmaradt olyannak, amilyennek ő maga rendezte be. Felejthetetlen, egyedülláló tünemény volt Bajor Gizi, aki csak egyszer is találkozott vele a színpadon, vagy látta játszani filmen, sohasem felejti el ezer árnyalatban villódzó hangját és csodálatosan kifejező gesztusát, nemes gráciáját. Pár évvel később, a második szakaszban, ez az emlékanyag a villa földszinti részében célszerűen kibővült, s ugyancsak itt kapott helyet a magyar színművészet őskorának.és azóta élt nagyjainak emléket állító kisméretű kiállítás. Itt vannak a Jászai Mari, Márkus Emília, (Vörösmarty első Tündéje az 1879-es bemutatón), Prielle Kornélia, Újházi Ede, Szacsvay Imre, Paulay Ede és a „nemzet csalogánya", Blaha Lujza működésével és életével kapcsolatos emlékek. Aztán egy hosszabb szünet után, a harmadik szakaszban az emeleti helyiségek megürülte után, a „földszinti lakók" mellé—ismét Gobbi Hilda érdemeként — bevonultak az emlékezésnek ebbe a szentélyébe mindazok, akik már nem a világot jelentő deszkákon lépnek a nagyérdemű közönség elé, hanem valahol az elizeumi mezőkön játszanak egymás gyönyörködtetésére. Sokan vannak, több mint kétszázan, és sajnos soruk egyre gyarapszik, a rendelkezésre álló hely pedig már az utolsó négyzetcentiméterig megtelt, dokumentálva az emlékanyag roppant gazdagságát. Ez azonban Bajor Gizi Lady Miiford szerepében A Madách Színház Rómeó és Júlia előadásán: Tímár József (Mercutio), Ladányi Ferenc (Rómeó) és Újlaky László (Benvolio) Gobbi Hilda a Bajor Gizi Szinészmúzeum egyik termében VELEMI ALKOTÓTÁBOR '81 — Most pedig, ha kedved tartja, elmehetünk Velembe — ajánlották föl szombathelyi vendéglátóim. — A híres romvárosi ásatásokhoz? — Nem, nem oda. — Akkor hova ? — Majd meglátod. Jó, úgyis kiderül — mocorgott bennem a kíváncsiság. Kocsiba ültünk, elhagytuk Szombathelyt, Kőszeg felé vettük az irányt. Velemben az egyik útkanyarulat mögött álltunk meg: balra a régi fűrészmalom, jobbra díszes faragott kapu, esőbeállóval, padkákkal. A kapun túl mindenütt lázas munka, település-teremtő sürgés-forgás, ám lélektelen betonkolosszusok, acél-őslényekre emlékeztető munkagépek, óriásdaruk sehol. Egyáltalán nincs semmi itt, ami a XX. század végének idegeket borzoló, szemet bántó építkezéseire utalna. A főhelyen fából ácsolt ház, itt épülő fatárotó váza, ott szobor készül, néhányan árkot ásnak, amott kovácsműhely, emitt újabb esőbeálló, ügyes hintaló és libikóka a gyerekeknek..., igen, mintha hirtelen visszaröppentünk volna néhány évtizedet az időben: település születik itt, de önerőből, fából, s ami ennél is fontosabb: minden fantáziadús, minden élő, minden embermértékű. A velemi alkotótáborban vagyunk — világosítottak föl vendéglátóim. A kezdeményezés néhány évvel ezelőtt indult, maroknyi elszánt, ügybuzgó csapat jóvoltából. Péterfi László szobrászművész, a születőfélben levő alkotótábor szíve-agya, lelkesen magyaráz. A település-teremtés ügyét a szombathelyi Megyei Művelődési Ház, az Életünk című irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szerkesztősége és a budapesti Népművelési intézet vállalta föl. Nyaranként összegyűlnek itt a megye — és újabbban az ország más vidékein is — a népművészet szobrászai, kovácsmesterei, kosárfonói és mindeféle egyéb dolgokkal foglalkozó kézművesei, mesteremberei, hogy alkotótelepet építsenek maguknak. Ahol később a maguk kialakította környezetben, a maguk teremtette feltételek között dolgozhatnak. Önerőből, mindent a maguk munkájával, verejtékével — ellenszolgáltatás nélkül, nyári szabadságukat föláldozva, a maguk örömére, ám közösségi ügyet szolgáNa. A főépületben már tanácskozni, étkezni, pihenni lehet: minden berendezését és a használati tárgyakat is maguk készítették. Céljuk, hogy a tárgyi népművészet egyik kevésbé divatos, a reneszánszát élő népi kultúra elég mostohán kezelt ágát, a népi építkezés — és lakáskultúrát vigyék, éltessék tovább. Mozgalomteremtő erejükkel egyben országos példát is mutatva. A közeljövőben tanácskozást terveznek; meghívják Velembe az ország minden részéből az arra hivatottakat — művész- és tudósembereket-, hogy megkíséreljék elméletileg tisztázni a népi tárgyi kultúra, emberközpontú és emberléptékű építőművészet helyét, fölhasználhatóságát szerepét napjainkban: napjaink hagyományápoló és hagyományteremtő tevékenységében, építészetében, lakáskultúrájában, idegenforgalmában, s még ki tudja, hány más területén. Töprengésre késztetve, ötletekkel szolgálva talán minket, nemzetiségi magyarokat is. Valamit már föl tudnak mutatni, s éppen a leglényegesebbet: a példát, hogyan lehet kevésből sokat teremteni. Csak eltökéltség, leleményesség, önfeláldozás, öszszefogás kell hozzá. Hit a munkában, a munka megtartó erejében. (tóth I.)