A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-24 / 43. szám

EMLEKEZES RÉGI SZÜRETEKRE Csak egy percre... A bratislavai, Duna utcai magyar tannyelvű gimnázium harmadik osztályának növendéke NAGY TIBOR. Igaz, még csak tizenhat éves, ám neve máris patinásan cseng a hazai asztalitenisz sport berkeiben. Huzamosabb ideje tagja már az ifjúsági válogatottnak, s tehetsége, szorgalma láttán a szakemberek a csehszlovák pingpongozás nagy ígéretének tartják. — Hogyan kerültél a zöld asztal mellé? — Csallóközi, illetve még pontosabban vásárúti származású vagyok, ahol ha szerényebb keretek között is, de hagyománya van a pingpongozásnak. Még kissrác koromban édesapám adta kezembe az ütőt, egy éwel később pedig már járási diákbajnokságot nyertem Dunaszerdahelyen. Ekkor a jobb edzéslehetőségeket biztosító DAC-hoz igazoltam, és a következő szezonban már a divízióban játszó férfi csapat tagja lettem. Az általános iskola befejeztével a Duna utcai gimnáziumba, illetve a bratislavai Lokomotiva ifjúsági sportközpontjába kerültem. Itt is állandó tagja vagyok az első csapatnak, ami nagyszerű dolog, mert a legjobbakkal állhatok asztal mellé. — Az utóbbi esztendőkben valóban gyorsan fejlődtél, szinte berobbantál az ifik nemzetközi mezőnyébe. Miben kell javulnod? — Mindenben. Az embernek állandóan új taktikai elképzeléseket, ütésnemeket, védekezési módszereket kell keresnie. Ebben a sportágban is felgyorsult a fejlődés, sok a képzett, technikás ellenfél. Aki nem tud meglepetéssel szolgálni a háló, illetve az asztal mellett, nem sokat kereshet a nemzetközi porondon, különösen az ázsiai versenyzőkkel szemben. — Tényleg, játszottál már ellenük ? — Kínaiak ellen még nem, de japánokkal szemben már igen. Eleinte attól tartottam, hogy simán, percek alatt kikapok, de aztán rájöttem, hogy ellenük is csak küzdeni kell, és akkor az esetleges vereség sem fáj annyira. De azért győznöm is sikerült már japán versenyző ellen. — Legértékesebb eredményeid? — A poznani ifjúsági Európa-bajnokságon a serdülök osztályában a csapatversenyben második helyen végeztünk, egyéniben pedig bronzérmet nyertem. De szolgálhatok egy frissebb hírrel is: a legutóbb Tuniszban tizenkét ország pingpongozóinak részvételével rendeztek tornát, ahol ugyancsak harmadik lettem. — Melyik játékstílust kedveled a legjobban? — A határozott, kemény támadójátékot. — Példaképed? — A svéd Bengtson. Biztos adogatásai és erélyes ütésekkel tarkított gyors játéka miatt. — Mityen érzés válogatott sportolónak lenni? — Nagyszerű. Ha az ember magára ölti a címeres mezt, akkor valahogy duplán küzd a jó eredmény érdekében. És persze azért is, nehogy kihulljon a keretből... A válogatottságot minden sportoló a legnagyobb sikerei között tarthatja számon. — Mi a legközelebbi cél? — Sikeresen szerepelni a hazai bajnokságban, jövöre pedig a bécsi junior EB-re szeretnék kijutni. (mik-) Aszüret és a borkészítés mindig ünnepélyes vigadalommal járt. Tanúsítja ezt sok régi monda, népmese, s a legtöbb helyen még ma is élnek különböző szüreti szokások. Ha minden jól megy ma is azt mondjuk, hogy" „hisz akkor szüret", ami azt jelenti, hogy múlóban a gond. és van minek örülni. Hogy milyenek voltak több száz éwel ezelőtt a szüretek, azt nem tudom pontosan, de biztos, hogy amióta az ember szőlőt müvei, vidámak, és ünnepélyesek voltak. A magyar ember számára — talán az éghajlati adottságok miatt is — különös fontosságot jelentett a szőlő betakarítása. Ilyenkor az év lassan már lepereg, idősebbek lettünk, a természet arany fényei utolsókat villannak, nemsokára vad szél zúg a csak most telt tőkék között. Szüret után lesz az esküvőm, szüret után jót mulatunk, szüret utánra hízik meg jól a liba, borkorcsolyának, és addigra a dió is kiszárad, amire még jobban csúszik a bor. Kezdődött pedig a szüret a hordómosással. Ez külön szertartása volt a gazdának. Fehérnépet nem engedtek a hordómosás közelébe. Először az esőn áztatták a kádakat, hordókat, kijavították a dongákat és abroncsokat, ha kellett, utána kezdődött a belcsinosftás. Ez abból állt, hogy forró vízzel addig mosták a boredényeket, amíg teljesen tiszta víz nem folyoLt ki belőle. Azután hideg vízzel öblítették, de mikor tisztának ítéltetett, akkor a gazda már ivott is a tiszta hideg vízből, és ez bizonyosságot szolgáltatott arról, hogy igenis tiszta a hordó. De a lóval is megkóstoltatták a vizet, mert amely vizet a ló megissza, az okvetlenül tiszta. Magát a szüretet nem meghatározott időponthoz kötötték. Akkor kezdték el. amikor a szőlő megérett. Ez lehetett október végén, de szeptember elején is. A szőlőszemet egy téglára tették, egy másikat meg rátettek, és ha a szőlőszem széjjelfakadt, érettnek találták a szőlőt. kezdődhetett a szüret. De vidékenként más-más eljárást alkalmaztak az érettség meghatározására. Talán leghelyesebb volt. há összenyomtak ujjal egy szemet, és ha tapadt a cukortól az ujja, akkor lehetett szedni. Ezt régi vincellérek is alkalmazták, legalábbis addig, amíg nem jutottak cukorfokolő mórtékhez. De mindegy. Csak eljött az a nap. amikor a gazda szólt a feleségének, hogy rendelje meg a gulyáshúst, mert kezdeni kell. Mármint a szüretet, és az a munka gulyásfözés nélkül el sem volt képzelhető. Napkelte után aztán lovasszekér állt az udvaron. A két ló indulhatnékja kötötte le a gazda figyelmét, meg a pálinkásüveg. A sok gyerek már elfoglalta helyét a szekéren, de az asszonyok lassabban gyülekeztek. A gyerekeken kívül mindenki felhajtott egy-két kupica szilvóriumot vagy törkölypálinkát. A ködös, deres reggelen jót tett az embereknek, a vállas puttony hordóknak, meg a szedő fehérnépnek. „Indul a kocsi, vigyázzatok gyerekek!" — kiáltotta el magát az, aki a lovakat hajtotta. Aztán elkezdődött a nöi sikoly, amely csakhamar nótává vált. A vizesvödrök egymásba rakva megcsikordultak, mert közvetlenül vödörbe szedték a szőlőt. Ha az megtelt, akkor kiöntötték a puttonyba. Ma már puttonyt is keveset látni. Ez könnyű deszkából készült, a háton hordozható hátikosárhoz vagy puttonykosárhoz volt hasonló. Két kötél volt ráerősítve, azon kapta vállra a puttonyozó, ha megtelt, és vitte a szőlőt a kádba, ami vagy a szőlőültetvény végén volt a lovasszekéren készenlétbe helyezve, vagy pedig egyenesen a présházban, illetve pincében. Legtöbb esetben a pinceépület előtt várakozott a kád, akkor odahordták. A puttonyok méretre különfélék voltak. Kisebb és nagyobb, nem lehetett eldönteni, kinek mennyi bora termett, ha tudták is. hány puttony volt a szőlője. Amíg a tőkék lassan csupasszá váltak, a gyerekek száraz gallyakat, tavalyi venyigét gyűjtöttek, és tömték a katlanba, vagy az árokparton földbe, vájatra, szolgafára helyezett gulyásfőző fazék alá. ahol lobogtak a lángok. Nem mindig a gazda felesége volt a főzőasszony. Többnyire az, aki már jól kiismerte magát a főzés tudományában, vagyis akiről sokat beszéltek, hogy milyen jól tud főzni. Vizet hozzá a forrásból hoztak. Jó csípős paprikától izzott az étel. A bors. a köménymag enyhítette ezt. A paradicsom pedig még jobban hűtötte. Aztán a bor meg a must teljesen eloltotta ezt a tüzet. Az egész hegyoldal zsivajtól, daltól volt hangos. Ó. micsoda jókedv volt akkor. Csak a sárga-lila levelek hullottak lassan le a fákról, de ezt senki sem vette figyelembe. Nem az elmúlást ünnepelték — a bor az egészség, a jó kedv születését. Mikor elkészült az ebéd. akkor a nagy diófák alatt megkezdődött az evés. Az asztal a talaj volt, a teríték az illatos zöld-sárguló fű. Valahonnan előkerült a hegycsősz is. Puskájával durrantott egyet, a levegő megtelt surranó foglyokkal. a kukoricatarlón pedig nyulak futottak. Ebéd végén aztán megkezdődött a szőlő darálása. A nagy kád felett volt a daráló, a begyűjtött szőlőt vedrekkel az asszonyok beledobálták, az emberek pedig felváltva hajtották a darálót. Felváltva, mert ez sem volt könnyű munka. Réges-régen tiszta lábbal taposták a szőlőt a taposókádban. A fiatal lányok gyúrták ki belőle a mustot. Mióta darálják, azóta a taposókád csak káddá változott. Megrövidítette a nevét, és ma már azt sem tudják sokan, hogy mi az a taposókád. A kádban van egy szűrő, azon keresztül engedték a mustot a vödrökbe, illetve szűrték le. Ezért szüret a szüret, és ez a borszűrés a szőlőből. A vedrekkel aztán hordták le a pincébe, a hordókba. Ott forrott ki a must. változott át igaz borrá. A hordóba elmés készítménnyel csurgatták a mustot. Ezt lévókának hívták. Tölcsér ez. de fából készült, nagy doboz alakú. A közepén lyuk van, abba illesztve egy fémcső, s azon át folyik a must a hordóba. Nem ritkán több száz éves lévókák is használatban voltak. De a háború ezeket elsöpörte, újakat kellett készíteni. Ugyancsak elsöpörte a régi csontérokat is. A csont ér meg rudakból készült lejtő volt. Rágurították a hordót, és úgy aztán ki tudták önteni belőle azt, ami benne volt. Amikor a ledarált szőlőről leszűrték a mustot, következett a préselés. A borkészítésnek ez a külön szertartása. A préscsavart csak lassan lehetett húzni, mert fokozódó nyomásnál válik meg az utolsó csepp must a szőlő belsejétől. Ebből a mustból van a présbor. Ez nem éri el azt a minőséget amilyet a darálás utáni mustból nyerünk. Mikorra kiforrott a bor. illett kóstolót tartani. Barátokat, ismerősöket hívtak meg erre. A kóstoló mindig nótába csapott. Sokszor visszhangzott tőle a környék. Bár ma is tudnának úgy dalolni. Olyan vidáman, felszabadultan, hogy édesebben peregjenek le az előttük álló évek. BAGOTA ISTVÁN Fotó: V. Pfíbyl 22