A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-24 / 43. szám

ÜVEGSZIGETEK. Talán hazája elbűvölő szigetvilága adta az ötletet a finn Timo Sarpenevának: olyan szobadíszeket tervezett, amelyek a csillogó víztükrök hangulatát idézik. A különleges üvegcső-család az Arkipelago „művésznevet" kapta. A Szovjetunió legmodernebb cirkuszainak egyike a Kazah SZSZK fővárosában működik, Alma-Atában. SENKI SEM TÖKÉLETES. Amerikai kiruccanása után ismét Olaszországban állt felvevőgép elé a szép Ornella Muti. Pasquale Festa Campanile rendezésében Bergamo környékén kezdték el a Senki sem tökéletes című film forgatását. Ornella Muti egy fiatalembert játszik, akiről az orvosi beavatkozás után derül ki, hogy — nö! A képen partnerével Renato Pozzettoval. Egy adott történelmi korszakot a maga teljességében csakis úgy tanulmányozhatunk, ha mindenekelőtt azokat a társadalmi-gazdasági folyamatokat, tudományos eredményeket és eszmei áramlatokat vesszük szemügyre, amelyeket a társadalom fejlődése szempontjából a legmarkánsabbaknak, a leginkább újszerűeknek ítélünk meg. Míg azonban a gyökeres átalakulást célzó társadalmi-gazdasági mobilitás a széles tömegek bevonása és részvétele nélkül megvalósíthatatlan, sőt el sem képzelhető, addig a különböző szellemi törekvések sok esetben egyének vagy kisebb csoportok munkálkodása eredményeként is sikerre vezethetnek, illetve egy megfordíthatatlan (irreverzibilis) átalakulás számára készíthetik elő a talajt. De éppen mert egyénekről és kis csoportokról van szó, ezek a szellemi törekvések igen sokrétűek lehetnek, hangadóik gyakran egymástól homlokegyenesen eltérő módon jelölik meg a fejlődés irányát és útvonalát, s ezáltal szembekerülnek egymással, ahelyett, hogy a közös cél — az elavult, mi több: retrográd nézetek és eszmények felszámolása — érdekében egymást támogatva és erősítve küzdenének. Ez szükségszerűen bonyolult — olykor már kaotikus — helyzetet teremt, amelyből csak a szintézisre képes — ugyanakkor a kompromisszumokat következetesen elutasító — elme találhatja meg a kivezető utat. Századunk már indulása pillanatában egy ilyen bonyolult helyzetet örökölt, s a társadalmi-szellemi válság az idö előrehaladtával csak egyre mélyült. Ezt nagyon jól érezték azok a fiatal művészek és értelmiségiek is, akik ebben az időben érkeztek meg Európa szellemi fővárosába, Párizsba, hogy ott megalapozzák egzisztenciájukat. Közöttük volt egy igen tehetséges spanyol fiatalember is, Pablo Ruiz Picasso, aki annak ellenére, hogy hazájában már ismert, söt elismert festőművésznek számított, úgy vélte, hogy tehetségét és képességeit igazán csak Párizsban tudja kibontakoztatni. Malagában született 1881. október 25-én. Apja szintén festőművész volt és rajzot tanított egy művészeti iskolában, ahol a kis Pablo 10 esztendős korában megkezdte képzőművészeti tanulmányait. Rendkívüli tehetsége korán megmutatkozott s már 16 éves korában díjjal jutalmazzák egyik festményét, a Caritas című „kórházi jelenetet". Rövid ideig a konzervatív szellemű madridi San Fernando királyi művészeti akadémián tanul, de maga is érzi, hogy ez nem neki való hely, ezért elindul Párizsba, hogy ott a legmodernebb törekvésekkel ismerkedjen. Párizsban eleinte nem találja a helyét, gyakran hazalátogat, aztán 1904-ben végleg letelepedik a francia fővárosban, mert közben sikerül olyan barátokra lelnie, akik között jól érzi magát. Ekkor találkozik például Guillaume Apollinaire-rel, a Stein-testvérekkel, Maurice Raynallal, André Salmonnal. Ez az az időszak, amikor híres kék tónusú képeit festi 100 éve született Pablo Picasso A HUSZADIK SZÁZAD FESTŐJE (Picasso „kékkorszaka"), majd a kéket rózsaszínűre cseréli (a „rózsaszínkorszak"), de Cézanne képei láttán rádöbben arra, hogy a festészet megújításához nem elegendő a színekkel való kísérletezgetés, teljes egészében új formát kell keresni hozzá, s ezt újszerű tartalommal kell megtölteni. Cézanne képei és esztétikai nézetei mellett leginkább az afrikai művészet és a spanyol kerámiafestészet volt rá hatással ebben az időben, s a szemléletváltásra csakhamar sor kerül: 1906—7 táján festi meg az elhatározás merészségét és az útkeresés gyötrelmeit egyaránt tükröző Avignoni kisasszonyok c. képét. Picassót leginkább az a probléma foglalkoztatja, hogy hogyan lehetne a két dimenziójú síkon a három dimenziójú tárgyat ellentmondásmentesen ábrázolni, a felületet és a teret egyeztetni. A megoldást — legalábbis átmenetileg — a később kubistának elnevezett stílusban és módszerben véli megtalálni, amelynek elméleti alapjait Paul Cézanne fektette le. Picassótól függetlenül Georges Braque is eljut a kublzmusig, s esztétikai nézeteik azonosságát képeik olykor megdöbbentő hasonlósága is alátámasztja. Mások is csatlakoznak ehhez az irányzathoz, amely az absztrakt mellett a legmerészebb formarobbantással kecsegtet, közben azonban a mozgalom egyik vezéralakjának számító Picasso új lehetőségek után néz, mivel a kubista módszert nem érzi kielégítőnek. Olaszországi élmények hatására neorealista képeket kezd festeni, michelangelói monumentalitású asszonyalakokat, törékeny harlequin-figurákat, aztán ismét kubista kompozíciók következnek. Szüntelenül keresi a megfelelő formát, s közben arra is ráébred, hogy a müvet nem lehet elvonatkoztatni a valóságtól, csakis konkrétumok festhetök meg, a képzelet szüleményei semmire sem valók. Picassót mindig is az ember és sorsa érdekelte, ez a körülmény adott mindig is jelentőséget a legkülönfélébb formai útkereséseknek. Picasso eklekticizmusáról is szokás beszélni, de ez inkább a stílusok egyidejűsége nála, s nem a bizonytalanság jele, hanem a kíváncsiságé. Állandóan izgatta őt az anyagban és a formában rejtőző lehetőség; ezért nemcsak festett, hanem szobrokat és szcenikai terveket is készített, s különböző nyersanyagokból: fából, fémből, vászonból, szines papírokból változatos alkotásokat szerkesztett. A fiatal Picasso művészete a lázadást demonstrálta és szolgálta, s ezzel nagy mértékben hozzájárult annak a már említett irreverzibilis folyamatnak az elindításához. De mert nemcsak eredetibb, hanem tehetségesebb művész is volt legtöbb kortársánál, s ugyanakkor mindig is élt benne a harmónia utáni vágy — szükségszerűen el kellett jutnia a szintézishez is, ahhoz a tökéletességhez, amely nemcsak kifejezi a kort, hanem meg is mutatja azt az utat, amely egy új, jobb világba vezet. Ez csak keveseknek adatott meg ebben a században: Bartóknak, Sztravinszkijnek a zenében, Le Corbusier-nek az építészetben, Leninnek a filozófiában, s a festészetben talán egyedül Pablo Picassónak, akinek Guernica című megrázó festménye alighanem a XX. századi képzőművészet legnagyobb hatású eredménye volt. Picasso több mint kilenc évtizedet kitevő élete során hatalmas életmüvet teremtett, amelynek értékelése természetesen az utókor feladata lesz, azt azonban aligha vitatja bárki is, hogy ö volt korunk egyik legjelentősebb képzőművésze. A huszadik század festője. LACZA TIHAMÉR *